Az, hogy az utóbbi néhány évben visszatértek a mozikba a nagy költségvetésű, klasszikus kalandfilmek, az egyik legpozitívabb trendje ennek a szegény, Covid-rugdosta, remake-, sequel-, prequel-, franchise- és adaptációs lázban szenvedő blockbuster-kultúrának. A kalandfilmes zsánerben ugyanis minden adott egy tökéletes blockbusterhez: Dwayne Johnson például a többedik ilyen mozit hozza ki, és mindegyik pont annyi, amennyit ígér, nem nevezik magukat sem eposznak, sem sagának, egyszerűen csak egy izgalmas, jópofa történetnek buja tájakon, szép és vicces emberekkel. Van, hogy ez épp elég – de ettől még a műfajt lehet jól meg kevésbé jól is csinálni. Az elveszett városnak kevésbé jól sikerült.
Pedig a sztori olyan fantasztikusan lökött, hogy az önmagában is lelkesítő: az özvegy és eredendően cinikus írónőt, Lorettát (Sandra Bullock), akit romantikus-erotikus történelmi kalandregényei tettek gazdaggá és híressé, miután a komoly kutatói karrier nem jött össze, legfrissebb könyvének bemutatójáról egy furcsa milliárdos, bizonyos Abigail Fairfax (Daniel Radcliffe) elraboltatja. A kincsmániás pasi ugyanis meg van győződve, hogy Loretta regényében valós kincs valós története szerepel, így a nő biztosan el tudja vezetni annak lelőhelyére is – még ha a nő a lehető legtávolabb is áll Indiana Jones karakterétől. Igen ám, de a rablást pont látta Alan (Channing Tatum), a férfimodell, akinek fotójával Loretta könyveinek borítóit árusítják, és le is adja a drótot Loretta menedzserének, Beth-nek (Da’Vine Joy Randolph) a történtekről, mi több, Alan kerít egy eltűnt-elrabolt személyek felkutatására specializálódott GI Joe-karaktert is, bizonyos Jacket (Brad Pitt), aki el is indul, hogy visszaszerezze Lorettát, Alan pedig minden lebeszélés ellenére ragaszkodik hozzá, hogy ő is ott legyen és segítsen. Még szerencse, mert Jacket a küldetés egy viszonylag korai pontján kiiktatják Fairfax emberei, így Alan és Loretta magukra utalva kénytelenek menekülni üldözőik elől a dzsungelen keresztül. És miközben menekülnek, egyre közelebb kerülnek egymáshoz – és ki tudja, talán a kincshez is.
A sztori tehát tipikus dzsungeles-kalandfilmes-romantikus, jól ismert, ezerszer megénekelt sztori A smaragd románca-vonalról, tehát ötletek híján még lett is volna miből meríteni. Márpedig ötlet messze nem volt elég – a jelek szerint ahhoz sem, hogy a nagy elődöktől koppintsanak valami ügyeset. Ennek híján sajnos Az elveszett város egyik nagy elődhöz sem tud felnőni, de még megközelíteni sem – viszont nem sikerül új utat mutatni sem. A Bullock-Tatum páros ugyan kedves, még a korkülönbség sem tűnik fel igazán, néhol kimondottan működik a kémiájuk is, de karaktereiket nem írták meg eléggé, és a két színész sem tudta olyan istenigazából megtölteni az üresen hagyott részeket tartalommal.
Nyilván nem cél egy ennyire kis semmi blockbuster lazulásnál a szigorú következetesség, de még a laza kereteken belül is annyi kérdés marad nyitva a körülményekről, a szereplőkről és az eseményekről, hogy az már kizökkenti a nézőt. Például: a dzsungelben szokásos veszélyeket ebben a filmben teljesen kiiktatták, se kígyók, se krokodilok, se nagymacskák, se pókok, se piráják nem veszélyeztetik őket, az ember azt hihetné, ennél a dzsungelnél a hűvösvölgyi erdő veszélyesebb hely. Az egyetlen veszély, ami rájuk leselkedik, az Fairfax és az ő emberei, és lássuk be, hangos járműveken közeledő üldözőket önmagukban lényegesen könnyebb lehagyni, mint, teszem azt, egy éhes fekete párducot.
Az efféle furcsa hibákat egész hosszan lehetne sorolni, olyan hosszan, hogy az már épp elvonja a figyelmet, így az a könnyedség, az a hátradőlés, a szórakozásba belefeledkezés sem tud megvalósulni, ami ezeknek a súlytalan blockbustereknek a lényege lenne. Bullock és Tatum se erőlteti meg magát túlzottan, alibijáték, amit látunk, de a legjobban mégis az írók és rendezők hagyták cserben ezt a filmet, leginkább a „sok bába közt elvész a gyermek” elvet követve – Az elveszett városnak ugyanis van négy forgatókönyvírója és két rendezője. A forgatókönyvíró-csapat sorozatoknál abszolút bevett szokás, de itt hiányzott egy fókuszált, a projektet egy irányban tartó vezető író, akinek meglett volna a válasza a „hova is tartunk” kérdésre, ám a nagyobb baj inkább a rendezők felől érkezett, nem is azért, mert ketten vannak, sokkal inkább azért, mert Aaron és Adam Nee közül egyikük sem tudott elbírni ezzel a feladattal. Mindketten viszonylag kezdők, említésre méltó rendezői munkáik alig voltak eddig, Az elveszett város volt a nagy lehetőség, hogy komoly pénzzel, komoly nevekkel dolgozzanak, de jelen állás szerint aligha lesz ez az a film, ami kilövi karrierjüket a Holdba. Nee-ék sem a forgatókönyvet nem tudták kellően erősre gyúrni – forgatókönyvírói kreditjük is van –, sem a dramaturgiai ívet nem tudták szépen felépíteni, se színészeikkel nem tudtak igazán mit kezdeni.
Alapesetben persze nem lennénk meglepődve az eddig elhangzottak közül semmin, hiszen nem egy dzsungeles kalandfilmtől várjuk a nagy megfejtéseket az életre. De Az elveszett város trailereiben azt vetítette elő, hogy egy afféle önironikus, kiszólogatós, „annyira fárasztó, hogy az már élvezetes” vonalon mozog majd, melyben kicsit a színészek is önmagukon nevetnek, meg a zsáner is. Nos, előbbi éppenhogy, utóbbi semennyire nem jött össze. Pedig Csak hát a két említett filmnek fenomenális forgatókönyvírói voltak – Az elveszett városnak meg nem. Nee-ék és két forgatókönyvíró-társuk, Oren Uziel és Dana Fox egyszerűen nem találták meg azokat a poénokat, amelyekkel a kalandfilmek tipikus húzásaiból viccet lehetett volna csinálni – volt erre egy-két próbálkozás, de a poénok sokkal nagyobb hányada nem ült, mint amennyi igen. Az egész filmélmény leginkább a „szódával elmegy” kategóriába esik, dzsungellátképek ide vagy oda, mozi helyett a Netflix kommersz tucatfilmjei között lenne a helye, félálomban lehangzó, orr alatti kuncogásokkal és az olyan filmek felett érzett csalódással, amelyek az előzeteseikben elsütötték az összes jó húzásukat.
Az elveszett város (The Lost City), 2022, 1 óra 52 perc. 24.hu: 6/10
