Sofőr lettem
Csak sejtéseim vannak. Nem történetek, hanem inkább történettöredékek. Többre se tér, se idő. Nem baj, ez van. Tegnapelőtt önkéntesnek jelentkeztem a BOK-ban. Sofőr vagyok, a kis rozzant Suzukimmal innen oda, onnan ide szállítok hozzánk érkező menekülőket. Ebben a transzfer célú csoportban vagyunk vagy százötvenen. A Migration Aid tökéletes logisztikával oldja meg az igényeket. WhatsApp-csoportunkba sűrűn érkeznek üzenetek a diszpécsereiktől: ide kéne gyorsan egy fuvar, van itt két anyuka gyerekekkel, a Délibe mennének, 11 fő és egy kutya, tudna-e több kocsi jönni? És a válasz általában azonnali. Én, ugye, nyugdíjas vagyok, de vajon honnan, miféle élethelyzet, család, munka mellől ugranak fel napközben vagy éjjel fél háromkor a többiek? Nem tudom.
Egy csomó mindent nem tudok. Mi itt ebben az önkéntes csoportban személyesen nem is ismerjük egymást, az üzenetekből és a válaszokból olykor ki-kiderül a keresztnév, máskor még az se. Szinte személytelen, teljesen pátoszmentes üzemmód. Csak a praktikum számít, a hatékonyság és a logisztika. A-ból B-be eljuttatni azt a menekültet.
Szóval történettöredékekről beszéltem. Ez sokszor alig több, mint egy villanás. Begyömöszkölik a kiskocsimba a cuccot, esetleg a babakocsit, beszáll az a két-három-négy ember a vasútállomáson, a menekült szálláscímen, a magánlakásoknál, a reptéren, akárhol – aztán meg a forgalomtól függően 10-20-30 perc múlva kiszáll. Ha tud annyit angolul, hogy „thank you”, akkor mondja. Általában az oroszon kívül nem beszélnek más idegen nyelvet, legalább is az eddigi utasaim nem. Valahogy azért mégis kiderül ez-az.
Két harmincas lány. Meg egy álomszép, hófehér husky kutya. Kettejüknek van közösen egy mini bőröndnyi poggyásza. Egyikük egy hónapja (vagy egy élettel ezelőtt) még programozó volt Kijevben. Másik ugyanott ötvös. Ezt szépen elmutogatjuk egymásnak. Vajon azért van ilyen picike közös poggyászuk, mert nagyon siettek? Mert esetleg későn döntöttek a menekülés mellett, és nem volt semmire idő? Vagy lebombázták az otthonukat? Nem tudom. Látszik, azt se érzékelik, hogy mi történik velük. Egy átmeneti éjszaka az Intercontinentalban (luxusszállodák is felajánlják egy-két éjre az üres szobáikat), de hogy én ki vagyok, miért viszem őket onnan a Délibe, és hol van Zalaszentiván, ahová elhelyezték őket, falu vagy város, miért pont oda, talán a kutya miatt került sor a falusi környezetre – ezt már nem sikerült elmutogatni. „Szpasziba”, mondják, mikor felteszem őket a vonatra.
A hétgyerekes cigányasszony, aki háromhetes unokájával a Heim Pálban töltött egy éjszakát, és most viszem a kórházból vissza a családtagjaihoz, akik egy indulásra kész buszban várnak rá, irány Debrecen. Hogy miért éppen oda? Nem tudni, az biztos, hogy nem lehet mindenkinek egy nagynénje Bécsben. Valamiféle, nekem ismeretlen roma törzshöz tartozhatnak. Az összes nő meg lánynemű aprópurdé jelmezszerű ruhát visel, abban menekültek idáig, abban is maradnak, életükben nem viseltek más ruházatot, csilli-villi, arany-ezüst laminált, Mária Terézia korabeli divat szerint. Ilyet se láttam még. Eszeveszett folklór háború idején. Miután a csarnokban elmajszolnak egy szendvicset vagy kekszet, rögtön söprűt-lapátot kérnek, hogy rendet hagyjanak maguk után.
Vagy a fiatalasszony szintén Kijevből, van egy egyéves kisbabája meg egy babakocsija. A férje is 25 éves, nem hivatásos, de besorozták. Nem tudja, él-e, hal-e. Ők a babával a Madridi úti menekültszállón fognak egy éjt tölteni (szép új, csak három hete adták át, kulturáltnak látszik, tolmács is, személyzet is van). Aztán irány a rokonság Hannoverben. Hála istennek, nekik van olyan – gondolom, de oroszul nem tudom mondani. A szálló udvarán segítenek kirakodni a kocsimból. Egy világ, amiben minden felfordult, csak ezek a töredékek maradtak. Egy világ, ami kizárólag átmeneti. Amiben zavarodott, vesztes emberek sodródnak ide-oda egy felfoghatatlan helyzetben.
Krimi
Aegon Oktatóközpont a Római-parton. Jelenleg, átmenetileg a máltaiak működtetik menekültszállóként. Itt két fuvar között egy kis pihenőt tartok. Megérkezik egy család: nagyi, a lánya és a kisunoka. Csupa nő. Mint mindig mindenkit, őket is szeretettel fogadják. És a menekülés borzalmas élményei után ez a melegség, a gondoskodás megtapasztalása úgy felkavarja a nagyit, hogy már a recepciónál, a fogadócsarnokban sírni kezd. De ahhoz már el kell telnie majdnem egy egész napnak, már estének kell lennie, hogy a nagyi egy rövid időre egyedül maradva az oroszul is beszélő helyi szociális munkással zokogva elmeséljen neki valamit. Legalább egy idegennek muszáj elmondania. A veje, a lánya férje, a tízéves kislányunoka apja halott, megölték a harcok közben. Tegnapelőtt értesült a hírről, még nem hivatalos levélben, de már tudja. Talán mostanra már a postaládájukban is ott az értesítés. De nekik, ugye, menekülniük kellett, otthagyni a házat meg a postaládát, így a lányának meg az unokájának még fogalma sincs róla. Ugye, nem mondja el nekik? A világ minden kincséért se, belehalna a lányom. Ugye, nem? A kicsi lány egyébként prímán beszél angolul tökéletes kiejtéssel. Ez nagyon ritka Ukrajnában. Merthogy pici korától egyfolytában angol nyelvű meséket néz a tévében, és valahogy automatikusan ráragadt a nyelv. Mostanában pedig amerikai krimisorozatokat fal. Kedvenc filmje A bárányok hallgatnak Anthony Hopkinsszal. Imádja a thrillereket és a szövevényes bűnügyi történeteket. Ha majd megnő, nyomozó akar lenni. Rendőrtiszt. Rendőriskolába fog járni. Ugye, biztosan nem mondja el, mi történt a vejével? Senkinek! A Máltai Szeretetszolgálat szociális munkása megígéri, hogy nem, soha, semmiképp. Holnapután továbbmennek. Valahová Csehországba.
A szakácsnő
A hölgy 58 éves. Ezt a számot rajzolja a szélvédőmre, onnan tudom. Az Ond vezér útra mentem érte reggel, ott kapott egy éjszakára szállást egy önkéntes szállásfelajánlótól. Odesszából jött, és annyira, de annyira sugárzik belőle valami energia. A Keletibe viszem, ahol először a bécsi gyorsra készült felszállni, majd tovább Frankfurt felé. Ott él a lánya. Kihozza a házból a gurulós bőröndjét, bár látszik, hogy nehéz, könnyed mozdulattal behajítja a kocsimba, amit látni is jó, mert az én hátam vacakol, nem szabad emelnem. Tetszik a mozdulata. Mellém huppan, megkezdődik a kínlódó beszélgetés – persze oroszul. Egy szót se értek belőle. És akkor nagy igyekezetében azt mondja közben egyszer: mas o menos. Ó istenem, spanyol! Az megy nekem! Hát, kiderült, hogy ott, a Fekete-tenger mellett évtizedekig volt tengerjárókon szakácsnő, és így csípett fel egy kis spanyolt. Szakácsnő, tenger, energiabomba. Öreg szülei Romániában élnek, ő is perfektül beszél románul, meséli. Az élet a legfontosabb, mondja nekem a Keletinél, ahol kivackolódunk, és hosszan megölel. Szeretnék neked egyszer főzni valami nagyon finomat, mosolyog rám az odesszai szakácsnő. Vagy egy jó pirogot sütni. Vagy tényleg egy igazi, jó, odesszai ételt. Nagyon vigyázz magadra! – még ezt is hozzáteszi. Azt se tudom, hogy hívják, ő se tudja az én nevemet. Valószínűleg soha az életben nem találkozunk, és nem fogok enni a főztjéből. Elment.
Ugye, elhiszed?
Tessék, ezeket a képeket én csináltam a városról – mutatja a mobilján a harkivi lány. Amikor lefújták a szirénát, rögtön utána kint az utcán. Nézd, ez egy sétálóutca volt. Ez meg egy nagy lakótömb. Ez egy templom maradéka, ez meg valami raktáré. Lapozgat a képernyőn. Ott az egy bevásárlóközpont. Illetve csak volt. Tüzek és romok, halottak mindenütt. A lány nem biztos benne, hogy elhiszem, amit a két szememmel látok. Mintha cáfolhatatlan bizonyítékokat nyomna az orrom alá, hogy ez talán most már végre meggyőző lesz számomra. Elborzadva kérdezem: miért kételkednék benne? Mert nekünk senki sem hisz, mondja. Még a bunkerből a rakétatámadás kellős közepén felhívtam a nagybátyámat Moszkvában. A családunk részben orosz, magyarázza. Felhívtam és kérdeztem őt: hallod? Hallod a rakétákat, a becsapódásokat? Ez most a házunk közelében robbant. Hallod? Mire a nagybátyám: ti is bedőltök az ukrán propagandának. Azt hiszed, nem tudom, hogy biztos valami lövöldözős tévéműsort néztek. Ezt mondta az én orosz nagybátyám. De te, ugye, elhiszed nekem, hogy tényleg ez történik velünk? Ugye, el?
Logisztika
Üzenetváltás a WhatsAppon.
9:42-kor a Migration Aid koordinátor ezt írja: Gyerekek, ez egy viccnek tűnik, de minden viccet félretéve, a szerb-montenegrói határra kellene vinni egy családot kisbusszal. (Fél lakás, 16 állat, öt hordozóban.) Minden költséget állunk, benzin, egy éjszaka megaludni sofőrnek, stb. Holnap reggelig oda kell érniük, tehát legkésőbb ma estig el kell indulni. Kábé 1500 km odavissza. Valaki?
11:27. Szabi: Kisbusz is megvan a fuvarhoz? Csak vezetni kéne?
11:29. Migr. Aid: Sajna nem, kisbuszt magában sem tudtunk szerezni.
11:31. Migr. Aid: Gyerekek, csoda történt! Ebben a pillanatban érkezett a hír, hogy mégis kaptunk kisbuszt! Ki tudna most indulni Montenegróba?
12:37. Névtelen: Én viszem a kocsit.
12:38. Migr. Aid: Szinte hihetetlen, de lehet, hogy megoldódott.
12:40. Marcell: Ez igen… wow!! Le a kalappal, aki ezt bevállalta!
12:43. Névtelen: Ha valami közbejönne, én is vállalnám. Hány fő?
13:52. (fotó a csurig tömött kisbuszról) Migr. Aid: Elindultak.
13:53. Nándi: Egy kalappal a sofőrnek, vendégem majd pár sörre!
13:57. Gábor: A másik pár sört én állom!
Az útlevél
Jön az üzenet ma reggel, hogy rohanjak a BOK-ba, mert van ott egy asszony, akit hirtelenjében az ukrán konzulátusra kell vinni az Istenhegyi útra. Nincs útlevele, nincs csomagja, sürgős. Kapom magam meg a Suzukit és megyek. Beszáll hozzám a nő. Csendes, szótlan, riadt teremtés, pillantásában rémület és fásultság egyszerre. Vele tart még egy önkéntes tolmács is, rá az ügyintézésnél lesz szükség. A tolmács meséli, hogy nem is először találkozik az asszonnyal, már három hete, sőt, az előző nap is összeakadt vele. A tegnapi napot a rendőrségen töltötték együtt. Nagyon csodálkozik is, hogy megint itt van, mert hogy a rendőrségen azt mondták, gondoskodni fognak róla. De csak annyi történt, hogy visszaküldték őt a BOK-ba.
Hogyhogy csak ez a kicsi műanyag szatyra van és semmi poggyász? – kérdezem a tolmácsot. Még ez sem az övé, válaszolja, az előbb dobáltunk bele egy pár szendvicset meg banánt. Neki semmije sincs ezen kívül.
Elindulunk a bődült délelőtti forgalomban. A Keletinél lestoppolok, mert az utasomnak fényképet kell csinálnia magáról az automatánál. Kell majd az útlevélhez. A tolmács elkíséri. Mikor végeznek, elindulunk tovább a Rákóczi úton. A tolmács, egy ősz hajú, jó ötvenes férfi, mellettem ül, ő hátul. A dugóban van időm megkérdezni a férfit. Maga ukránul vagy oroszul beszél? Mind a kettőn, válaszolja, nem nagy kunszt, egész életemben Munkácson éltem. És miért kellett tegnap a rendőrségre kísérnie ezt az asszonyt? – kérdezem. Hát, mert mindenét ellopták. Hátrapillantok, a nő kicsire kucororodik a hátsó ülésen összeszorított ajkakkal, mindene valahogy olyan feszes, de közben továbbra is közömbös szemekkel bámul ki az ablakon. Ez az asszony már ősz óta Pesten él, kapott valami munkát is egy gyárban, azt hiszem, egy szerelőszalagon dolgozott, és úgy volt, hogy a férje követi majd, meséli a tolmács. De kitört a háború, ugye, a férjét besorozták, és négy napja megölték. Meghalt. A nő pedig, mikor megtudta ezt, haza akart menni Ukrajnába a temetésére. Már megvolt a jegye is, a Keletiből korán indult vonata, ott kellett eltöltenie egy fél éjszakát, de hajnalban észrevette, hogy eltűnt a teljes poggyásza. Nem tudott felszállni arra a vonatra, nem tudott ott lenni a temetésen, ehelyett itt ragadt egy szál papír, egy szál ruha meg egy fillér nélkül. Na, ezért kellett a rendőrségre mennünk tegnap. Én nyomtam a zsebébe tízezer forintot, hogy mégse legyen teljesen pénz nélkül. Végül is, ugye, csak kell vásárolnia magának tisztasági dolgokat meg hasonlókat, nem? Egy asszonynak, ugye.
Nézem az utasomat a visszapillantóban. Valószínűleg nem tudja, hogy róla beszélünk. Talán jobb is. Továbbra is néma. Az Erzsébet híd szinte autózhatatlan ebben az órában. A Hegyalja út egy fokkal jobb. És maga – kérdezem a férfit – mikor került ide Munkácsról? Hát, még időben, csókolom, válaszolja a férfi. Éppen hét éve. Mert félő volt, hogy akkortájt, a krími háborúban, mikor bejöttek az oroszok, tetszik tudni, akkor is voltak harcok, félő volt, hogy besoroznak engem meg a fiamat is. Hát, átjöttem vele, az asszony meg maradt, hogy eladja a házat meg a kocsit, aztán meg utánunk jöjjön. 110 négyzetméteres volt a ház, kertes, Munkács közepén, mégis olyan csöndes, szép, az életem fő műve. Úgy tessék elhinni! Vettem az árából egy 47 négyzetméteres lakást Kispesten. Eleinte csak kóvályogtunk a fiammal itt az utcákon, itt-ott ismerősök befogadtak egy-egy éjszakára, fél éven át kerestünk munkát is, aztán mikor találtunk, üzentem a feleségemnek, hogy jöhetsz, anya.
Királyhágó tér, Orbánhegyi, Istenhegyi út. Csigalassúsággal közeledünk a konzulátus felé. Csak azt nem vagyok képes felfogni, hogy a rendőrök miért küldték ezt a nőt vissza a BOK-ba? Hogy most elölről kezdhessük az egészet?
Leparkolok, a csomagtartóból kivesszük a gyűrött szatyrot benne a banánnal meg a szendviccsel. Az asszony kezében szorongatja a Keletiben készült útlevélfotót. Köszönöm, mondja oroszul, most hallom először a hangját. Egy picit rám is mosolyog.
Megöleljük egymást. Lehet, hogy holnapra, de legkésőbb holnaputánra már újra Ukrajnában lesz, a férje friss sírjánál, hogy legalább azt lássa. Ő azon kevesek egyike, aki a Záhony felé tartó vonatra száll majd, visszafelé veszi a menekülő útvonalat.
Benny
A Madridi úton két fuvar között gyorsan felhörpintek egy kávét. Az önkiszolgáló étkezőnek berendezett kis helyiségében a hosszú pult tele van szendviccsel, csokival, gyümölccsel, szörppel, kávés- és teáskannákkal. Wifi is van, asztalok, székek, afféle ebédlő-nappali a szállón belül. Épp a tejet keresem magamnak, amikor odajön hozzám egy fehér köpenyt viselő, idősebb ázsiai férfi. Látom, ezt a kitűzőt a kabátján, mondja. Önkéntes? Bólintok. Én is az vagyok, orvos. Majd bemutatkozik: Bennynek hívnak. Tökéletes amerikai kiejtéssel beszél, látszik, hogy anyanyelve az angol. Együtt folytatjuk a kávézást a szálló frissen berendezett orvosi szobájában. Benny 75 éves, nyugdíjazásáig onkológusként dolgozott Illinois államban, most is ott él. Kínai családból származik, de ő már Amerikában született. Mikor hallotta, mennyi a menekült Ukrajnából, úgy érezte, neki ide kell jönnie és muszáj segítenie. Önálló kutatásba fogott: először lengyel ismerőseivel vette fel a kapcsolatot, mikor az nem sikerült, Magyarországra gondolt. Végül valaki összekötötte őt egy civil szervezettel, iderepült hozzánk, és úgy két hete a szállóban dolgozik Angyalföld és Újpest határán.
Nem ülhetek ölbe tett kézzel, tétlenül otthon, Amerikában, a viszonylagos biztonságban, amíg ezek a dolgok történnek Európában – mondja. Ez nekem személyes ügyem. Benny, persze, egy szót sem tud oroszul, a menekültek nagy része pedig angolul nem beszél. Hogyan kommunikálsz velük? – kérdezem. A tolmácsgépre mutat. Ez segít. És hát, higgyem csak el, hogy jó oka volt erre az elhatározásra jutni. Családi és személyes oka. Merthogy annak idején az ő szüleit is elválasztotta egymástól a háború. Melyik háború? – kérdezem. Hát a japán–kínai háború. Évekig nem látták egymást, már mind a ketten azt hitték, hogy a másik halott. Az valamikor a harmincas években tört ki! – képedek el. Tíz évvel a születésed előtt! Ez lenne az a személyes motiváció, ami most a Madridi útra hozott? Látom, csodálkozol, mondja. Pedig, hidd el, nincs semmi különbség. Kegyetlen, élet- és családromboló minden háború. Nekem most itt a helyem. Az orvosi tudásom végül is nem ment nyugdíjba. Kezet rázunk Bennyvel, a kínaival, amúgy is kopognak az ajtón, egy harkivi anyuka hozza a lázas kisgyerekét.
Valeria
Az asszonnyal az egyik menekültszállón találkozom. 45–50 éves lehet, szőke, vonzó külsejű teremtés. Még angolul is beszél egy kicsit, szót tudunk érteni. Odesszából érkezett a 15 éves fiával együtt. Nem, a fia most nincs vele, akadt egy ismerős itt Magyarországon, aki pár napra befogadta a gyereket, amíg ő egy kicsit körülnéz. Majd vasárnap jön utána, ebben egyeztek meg a szállásadójával. Úgyhogy most van egy kis ideje, beszélhetünk. Hát, én azt el sem tudom képzelni, hogy neki milyen szép otthona van Odesszában! Egy többemeletes házban a másodikon, gyönyörű, kétszobás. Egyik szoba az övé, másik a gyereké. Csodás kilátással a Fekete-tengerre. Igaz, ott most orosz hajók állomásoznak. Nagyon veszélyes orosz hajók. És az is megtörtént már, csak két hete van annak, hogy ment bevásárolni a környéken, amikor egészen közel becsapott egy lövedék. Rakéta vagy mi. Hát, mintha egy filmet nézett volna, csak ő is szereplő volt benne. Levágta magát a földre, a szatyor tartalma meg szerteszéjjel. Ez olyan abszurd, olyan valószínűtlen, hát, tisztára valószínűtlen. Hogy ő fekszik, arcát az aszfaltra szorítja, és közben lőnek. Ez lett az ő Odesszájából, halálosan fenyegető hely. Az a panoráma, az valami fantasztikus! De nem csak a kilátás. Szó szerint értsem, hogy ő mindenét, de mindenét ebbe a lakásba tette. Minőségben, színvonalban nem sajnálta, olyan az, mintha a második gyereke lenne, azt öltöztetné meg dekorálná. A tárgyak, a tükör, a bútorok, azt nekem látnom kéne, biztosan igazat adnék neki. Kérdés, megvan-e még. Mert nekik rá kellett az ajtóra fordítani a kulcsot és jönniük. Most, persze, azt hiszem, ugye, hogy ő gazdag, ha ilyen helyen lakik. Vagy legalábbis jól él. Na, nem egészen. Mert a fodrászkodást nem fizetik túl Ukrajnában. Úgy kétezer forint körül van egy vágás és egy beszárítás. Ráadásul ő úgy dolgozott, hogy házakhoz járt ki. Folyton ment ide-oda, álló nap csak ment, és igenis őt megbecsülték a vendégei! Mert jó stílusérzéke van. Lebeszéli a nőket, ha hozzájuk nem illő frizurát akarnak, vagy éppen rábeszéli őket valami másra.
Egyébként csak öt éve költözött vissza Odesszába. Mert ő azelőtt a Deák térnél lakott, Pesten, vagy tíz-tizenöt éven át. Mi van? Nem értem – nézek rá megdöbbenve. Ja, gondolta, hogy meg fogok ezen lepődni. Ugyanis a gyereke apja, a volt férje, illetve élettársa, az egy milliomos. Vagy inkább milliárdos. Osztrák ember, de Pesten csinálta a bizniszt. Többek közt lakásai és házai is voltak, nagyon sok. Mindenki ismeri ennek az embernek a nevét, ő inkább nem mondja ki. Találgassak, ha akarok, de felesleges. Hát, ő vele élt itt Pesten. Germán, a fia, igazán kár, hogy nem találkoztam vele, na, ő egy zseni. Ő Magyarországon született, itt járt iskolába. Tökéletesen beszél magyarul. Az ő kisfia. Négyévesen már megtanította őt írni-olvasni, maga a gyerek kérte rá. Na, és amikor az iskolában egy történelem verseny volt, az ő kilencéves fia úgy értekezett Szent István koráról, elmondta a keresztény országgá válást, a korona történetét, a városalapításokat, a háborúkat, hogy a végén aranyérmet kapott jutalmul. Egy lexikon a feje, egy komputer! Ezért iszonyú, hogy most nem járhat iskolába. Mi lesz vele, évet ismétel? Már kilencedikes, és miatta szakad meg elsősorban a szíve. Persze, most kérdezhetném, hogy na, és az apja? Hát Germánnak nagyon-nagyon hiányzik. Az az ember viszont nem kíváncsi a fiára. És külön fájdalmas, hogy ez a két ember, apja és fia, egymás hasonmásai, az arcuk, a szemük, az alkatuk. Vér a véréből, mégsem akar tudni róla. Ki érti ezt meg? Mert ő erre tökéletesen képtelen.
Ha egyszer vége a háborúnak, visszaköltöznek Odesszába. Halálbiztosan. De ha valaki, ha bárki azt mondja neki öt évvel ezelőtt, vagy akár egy jó hónapja, hogy menekült-kenyéren fog élni, nem lesz hol laknia, a gyerekének hol tanulnia, és egy fillérje sincs semmire, akkor a szemébe nevet, egyenest a szemébe. Mert ez képtelenség. Hát nem? Istenem, Odessza! Úgy, de úgy hiányzik neki az otthona! El se tudja mondani, mennyire! Ő mindenesetre megpróbál itt munkát találni, fodrászként talán, házhoz járni, mint otthon. Nem lehet tudni, sikerül-e. Mondják, Pesten drága az albérlet, nagyon drága. Úgyhogy ezen a szálláson még 2–3 napig lehet maradni, úgy is hívják: átmeneti. Átmenet? Hova? Na, most mondjam meg neki, de őszintén, hogy ő milyen céllal gondoljon a saját átmenetiségére? Ha már Pest nem menne, akkor talán Szlovénia, talán Ausztria. Nincs kiszámíthatatlanabb, mint az élet. Ezt kell elfogadni, csak egyelőre ő még képtelen rá. Egyébként, mondana valamit, ha nem haragszom meg: jobban állna nekem a rövidebb haj. Így gondolja, bár most tényleg nem ez a legfontosabb.
