1993 egyik legvalószerűtlenebb slágere volt a Radiohead Creep című dala. Egyfelől azért, mert az énekes, Thom Yorke a saját nyomorúságával vette le a lábáról a hallgatókat, másfelől a gitáros, Jonny Greenwood olyan zajrobbanással operált, mintha azt akarta volna elérni, hogy a zenekart addig nem ismerő laikusok még véletlenül se hallgassák végig a dalt.
Az MTV hőskorában a fél világ láthatta, ahogy az arcát félhosszú fekete haja mögé rejtő nyurga gitáros a refrén előtt úgy nekiesik a hangszerének, mintha a világ minden bajáért a Fender Telecaster lenne a felelős. A Radiohead másik gitárosa, Ed O’Brien azt mondta, hogy zenekartársa egészen konkrétan „el akarta baszni” a számot, amikor írták, ezért próbálkozott. Annyira sikerült tönkretennie a dalt, hogy világsiker lett belőle.
Az „elrontásra” való hajlam végigkíséri Greenwood karrierjét, a zenész ezt a kényelmetlen, szokatlan és sokszor zavaró érzetet próbálja megteremteni a munkáiban, legyen szó egy Radiohead-dalról vagy éppen az egyik legutóbbi filmes munkájáról, A kutya karmai köztről, aminek köszönhetően már második alkalommal jelölték Oscar-díjra.
A semmit is nagyon érzi
A gitáros első radioheades próbáján még nagyon távol volt ettől a zajrobbanástól. Greenwood a zenekari meghallgatásra még billentyűsként érkezett, és szinte az egész zenélés alatt kikapcsolt szintetizátorral játszott, nehogy megzavarja a zenekart. Annyira jól csinálta, hogy Thom Yorke még meg is dicsérte, hogy mennyire érdekes textúrát ad a számhoz.
Később azonban felbátorodott, és arra törekedett, hogy minél inkább bekoszolja az éteri melódiákat, amelyek így nyerték el az igazi, radioheades formájukat.
Nem válogat az eszközökben, már szinte derogáló is azt mondani Greenwoodra, hogy multiinstrumentalista. Első zenekarában, az On a Fridayben eleinte csak harmonikázott, és bár ma már alapvetően gitárosként tartják számon, brácsázik, dobol, és szinte az összes billentyűs hangszeren tud játszani, a koncerteken pedig egy valóságos miniorkesztra veszi körül: a rengeteg gitár és pedál, effekt mellett, különböző billentyűs hangszerek, xilofon, tranzisztoros rádió, analóg szintetizátor is színpadra kerül, de olyan különleges hangszereket is meg tud szólaltatni, mint az 1928-ban feltalált Ondes Martenot. Greenwood előszeretettel használja az elektronikát, ő írja a Radiohead által használt zenei szoftvereket is. Már egy külön oldal is van, ahol összegyűjtik a zenész végtelen számúnak tűnő effektjét.
Soha nem is volt az a tipikus rockzenész, már egészen korán érdeklődni kezdett a komolyzene iránt, leginkább a francia Olivier Messiaen és a lengyel Krzysztof Penderecki volt rá nagy hatással, de nagy tisztelője Ligeti Györgynek is. A komolyzenei hatások már az első Radiohead-lemezen is érezhetőek voltak, Greenwood a zenekar második albumán pedig még inkább teret engedett a kísérletező kedvének. A The Bends dalaiban hangsúlyosabban voltak jelen a vonósok, még ha elég egyszerű futamokat is játszottak, ezek vegyültek Greenwood védjegyévé váló effektszerű gitárjátékával, vagy a sokszor kakofóniába hajló, már-már elidegenítő hatású akkordmeneteivel.
Jonny mindannyiunknál jobban szereti, ha zenei értelemben nincs biztos talaj a lába alatt. Én is így vagyok ezzel, de nekem nehezebb eljutnom ide
– mondta zenekartársáról Thom Yorke.
A harmadik, OK Computer című lemezre már példaképét, Pendereckit is be tudta csempészni, elmondása szerint Climbing up the Walls vonós részeinek megkomponálásakor a lengyel zeneszerző hatott rá, akárcsak akkor, amikor mellotront használt az Exit Music for a Film című dalban.
A zenekar ekkoriban írt már egy filmhez zenét, az 1998-as Bosszúállókhoz a Man of Wart, de annyira nem voltak vele elégedettek, hogy végül nem adták ki.
Ez is jelezte, hogy a Radiohead akkorra picit belefáradt a világsikerrel járó pörgésbe, a rivaldafénybe és a monotonitásba, ami miatt Greenwood sem tudta megfelelően kiélni a kísérletező kedvét. Yorke ezt az időszakot a zenekar mélypontjának nevezte, ráadásul minden tagnak más elképzelése volt a zenekar jövőjéről. Ennek az lett az eredménye, hogy a Kid A album még inkább változatosabb és sokszínűbb lett, rajta a dallal, a Greenwood számára önbeteljesítő Motion Picture Soundtrackkel.
Greenwood ekkor már egyre többször gondolkodott azon, hogy a komolyzenével foglalkozzon és a zenekar hullámvölgye erre alkalmat is adott. A gitáros 2001-ben interjút adott a New Yorkernek, és már ekkor pedzegette, hogy egyre inkább kezdenek benne felébredni a (komoly)zeneszerzői ambíciók.
Jó, ha vannak szabályok, amik ellen dolgozni lehet
Két évvel később írta meg az első filmzenéjét, amelyet Simon Pummell, később BAFTA-díjas dokumentumfilmjéhez, a Bodysonghoz készített. A filmben még narráció sincs, így a fókusz még inkább a zeneszerzőre tudott kerülni. Greenwood itt egyszerre építkezik komoly- és könnyűzenéből, egyszerre játékos és kötött, felemelő és sötét, kényelmes és zavaró. Sok stílust ötvöz, hogy ezeket szembe tudja állítani egymással, akár ugyanabban a dallamfutamban, és megidézi inspirálóit is.
Csillogó, impresszionista vonósok és zongorák kollázsa, amelyek időnként átadják a helyét enyhén ringató akusztikus gitárbejátszásoknak, Stockhausen-féle kakofóniáknak és Penderecki-ihlette diszharmóniának
– írta róla a Rolling Stone.
A Bodysong után évekig nem írt filmzenét, de komolyzenei műveket igen, ennek köszönheti találkozását és lassan már 15 éve tartó munka- és baráti kapcsolatát Paul Thomas Anderson rendezővel.
A 2005-ös Popcorn Superhet Receiver felkeltette az amerikai filmes figyelmét, aki elmondása szerint már korábban is látta/hallotta a Radiohead-dalokban rejlő potenciált, így biztos volt benne, hogy nem foghat mellé Greenwooddal.
Első közös filmjük, a 2007-es Vérző olaj mutatta meg először igazán, miként dolgozik Greenwood a történet alá, vagy éppen az ellen. A zenész a disszonáns, gyakran elidegenítő harmóniákat mindenféle zajokkal szabdalta tovább, így érve el azt a hatást, hogy végig ott motoszkáljon bennünk, hogy itt valami nincs rendben. Ahogy haladunk a végkifejlet felé, úgy áll össze a zene, közben folyamatosan bizonytalanságban tart, hogy mi is lesz a végkifejlett.
A Vérző olajban már a kezdetektől vészjóslóan jelzi, hogy milyen mélységekbe is jut el a főszereplő, Plainview, ahogy a következő közös munkájukban, a 2012-es Masterben is folyamatosan érezzük a főhős, Quell vívódását.
Azt hiszed, tudod, hova fog haladni, aztán teljesen felrobban, és máshová megy. Mindezek az elemek váratlanok. Időnként teljesen felemelő, máskor messzire űz. Egyszerűen elképesztő.
– mondta Greenwood zenéjéről Lynne Ramsay skót rendezőnő, akinek a 2011-es Beszélnünk kell Kevinről és a 2018-as Soha nem voltál itt című filmjéhez is Radiohead gitárosa szerezte a zenét.
Greenwood kétszer is Oscar-díj közelbe került korábban.
A Vérző olaj zenéjét eredetileg jelölték volna az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia díjára, de diszkvalifikálták, az indoklás szerint több elemet is tartalmazott Arvo Pärttól és Johannes Brahmstól, illetve túl sok rész szerepelt Greenwood korábbi munkájából, a Popcorn Superhet Receiverből. A 2017-es Anderson-Greenwood-film, a Fantomszál zenéje már tényleg jelölést kapott, és bár nem nyert, megmutatta, hogy Greenwood körülbelül olyan státuszt kezd elérni a filmzeneszerzők között, mint a Radiohead a poptörténelemben.
Anderson és Greenwood kapcsolata nemcsak a filmekre korlátozódott, a rendező két klipet is csinált a Radioheadnek, a Daydreaminget és a Numberst, illetve ő jegyzi a Thom Yorke szólóalbumához tartozó rövidfilmet, a Netflixen megjelent Animát.
Három filmben is érintett az Oscar-gálán
Az idei Oscar-jelöltek között is van olyan film, amiben együtt dolgozott Anderson és Greenwood, és a zenészt ismét jelölték a díjra, csak éppen egy másik műve, Jane Campion A Kutya karmai közt című filmjéhez komponált zenéje kapcsán.
A rendezőnő és a zenész a kezdetektől együtt gondolkodtak a filmről, kis túlzással együtt alakították. A Netflixen bemutatott film egy komótosan csordogáló western lenne, Greenwood zenéje miatt azonban végig tapintani lehet a feszültséget.
A zenész korábbi munkáihoz hasonlóan Campion filmjében is ott lebeg, hogy itt valami nincs rendben, vagy legalábbis nem úgy van, ahogy gondoljuk. Ezt a hangszerválasztással is igyekszik hangsúlyozni, például az alapvetően a csatajeleneteknél megszokott kürtöt használja, amikor a főszereplő, Peter meglátogatja az apja sírját, elmondása szerint ezzel akarta jelezni, hogy a karakter félelmetesebb, mint gondolnánk.
Greenwood már önmagában azzal zavart teremt, hogy a bendzsó dallamokat csellón szólaltatja meg. Tehát, amikor a filmben Benedict Cumberbatch a hangszeren játszik, akkor tulajdonképpen csellót hallunk. Greenwood „kellemes zavarnak” nevezte az eredményt, ami egyszerre ismerős és ismeretlen a hallgató számára.
Mindig is vonzottak az ismerős dolgok, amelyekben valami nem stimmel, és úgy hangzik, mintha valami elromlott volna
– mondta Greenwood, aki egy picit több is volt, mint a film zeneszerzője.
Campionnal nagy hangsúlyt fektettek a hangszerek szimbolikájára is. Szándékos volt a zongora (nő) és a bendzsó (férfi) világának ütköztetése is, például amikor Rose és Phil játssza Radetzky-indulót, amelyet szintén Greenwood javasolt Campionnak.
A kutya karmai köztnek minden filmnél több esélye van idén Oscart nyernie, elvégre 12 jelölése van, többek között a legjobb film, a legjobb rendező vagy a legjobb eredeti filmzene kategóriájában. Ha Greenwood nyerne, idén is egy alapvetően könnyűzene felől érkező zenész kapna díjat, elvégre tavaly a Nine Inch Nails frontembere, Trent Reznor két jelöléséből egyet díjra váltott a kategóriában, és már kétszeres Oscar-díjas zeneszerzőnek mondhatja magát.
Greenwood két másik Oscarra jelölt filmben is érintett. Egyfelől ő szerezte a Diana életéről szóló Spencer zenéjét, valamint segített összeállítani a soundtracket Paul Thomas Anderson három kategóriában jelölt Licorice Pizza című filmjéhez, és megkomponálta a címadó dalt.
Ezekből is látszik, hogy Greenwood munkamániája és alkotói kedve nem csillapodott az évek alatt, egy valamire viszont nem nagyon jut ideje: a Radioheadre.
Többek között ezért a zenekarnak 2016 óta nem jelent meg lemeze, legalábbis új dalokkal, az OK Computer rögzítése során keletkező 18 órányi anyagot adták ki, miután a hackerek ellopták a felvételeket Thom Yorke gépéről, és tavaly megjelentettek pár kiadatlan számot a 2000-es évek elejéről.
Ez nem azt jelenti, hogy Greenwood nem (pop)zenél, Thome Yorke-kal és a Sons of Kemet dobosával, Tom Skinnerrel együtt elindította a The Smile zenekart, májusban Európa-turnéra is indulnak, Bécsben és Zágrábban is el lehet kapni őket.
This is Thin Thing from rehearsals at RAK studios earlier in the year.
Recorded & mixed by @mikkogordon, more music coming soon. pic.twitter.com/1D0s1ame85
— The Smile (@thesmiletheband) March 2, 2022
A következő Radiohead-lemezről viszont sejtelemesen nyilatkozott.
Nem turnézunk addig, amíg nincs új zenénk, és addig nem születik új zene, amíg nem találkozunk, ez pedig nem történik meg addig, amíg nem lesz mindenkinek ideje a zenekarra
– mondta.
Greenwood rendszeresen azt hangoztatja, hogy mindig is zenészként és nem filmesként gondol magára, de nem biztos, hogy ő lesz az első, aki noszogatja a zenekart a folytatásra. A gitáros mostanság sok időt tölt Olaszországban, ahol a helyi templomokat és az ottani orgonákat vizsgálja, koncertekre jár és restaurálásokban is részt vesz, komponált is néhány szerzeményt a hangszeren. Nemrég fejezte be a River című dokumentumfilm zenéjét, és igyekszik bábáskodni a 2019-ben elindított, klasszikus zenével foglalkozó kiadója, az Octatonic felett. A Radiohead-rajongóknak addig be kell érniük azzal, hogy a Smile néha megjelentet egy új számot.
