A háború kitörése óta idehaza is sokan megosztották John Mearsheimer 2015-ös előadását, melyben arról beszél, a Nyugat magatartása miatt lehet majd háború Ukrajnában, míg Stephen Waltnak az amerikai külpolitikát bíráló írásaira szintén sokan hivatkoztak az elmúlt hetekben. Hogyan mutatná be a két kutatót a tudományágban kevésbé járatos olvasónak?
Mindkét kutató a nemzetközi kapcsolatok szakértője, és mindketten főleg a hidegháború után lettek igazán meghatározóak. Ők a nemzetközi kapcsolatok realista iskolájához tartoznak, amely az egyik leginkább fősodorba tartozó értelmezése a világpolitikának. Eszerint a nemzetközi rendszer jellegén és a hatalompolitikán keresztül tudjuk megérteni, miként működik a nemzetközi politika: az egyes államok érdekeiből és racionalitásából kell kiindulnunk, ha át akarjuk látni a folyamatokat és azok mozgatórugóit, nem pedig például az identitásukon vagy a belső értékeiken keresztül. Stephen Walt a Harvardhoz kötődik, John Mearsheimer pedig a Chicagói Egyetemhez. Őket egyébként a realista irányzaton belül különböző aliskolákhoz szoktuk sorolni, tehát nem ugyanazt a tradíciót képviselik: egyetértenek a nemzetközi rendszer alapelveiben, de más következtetéseket vonnak le belőle. Mearsheimer kicsit „radikálisabb”, és több bírálatot is kap. Abból indul ki, hogy a nagyhatalmak hegemóniára törekszenek, és mivel ezt globálisan nem érhetik el, ezért a regionális hegemónia a céljuk, Walt szerint azonban a nemzetközi rendszer inkább óvatosságra inti az államokat. Ő azért is lett meghatározó az utóbbi években, mert nagyon sokat kritizálta Obama és Trump külpolitikáját is. Az is összeköti kettejüket, hogy közösen írtak egy könyvet 2007-ben az izraeli lobbi amerikai politikára való hatásáról, mely elég komoly indulatokat váltott ki.
Mondhatjuk akkor azt, hogy a tudományág két elismert szereplőjéről beszélünk?
Igen, különösen Walt esetében igaz ez. Konferenciákon gyakran találkozom olyan helyzettel, hogy Mearsheimer viccelődések tárgya, például egy híres, 1990-es cikke miatt, amelyben gyakorlatilag amellett érvelt, hogy Közép-Európa biztonságát egy nagyhatalmak által koordinált nukleáris fegyverkezés teremtené meg. Walttal ez jóval ritkábban fordul elő. De egyikük tudományos értékét sem szokás jobban megkérdőjelezni, mint bárki másét. Sőt, a tudományág legismertebb neveit, Francis Fukuyamát vagy Samuel Huntingtont sokkal gyakrabban bírálják, mint Waltot vagy Mearsheimert.
Van-e olyan tágabb kontextus, amivel nem árt tisztában lenni, ha az ember érteni akarja ezeket a kutatókat?
Ezek a gondolkodók mindig abból indulnak ki, hogy a nemzetközi rendszerben anarchia van, és nincs egy felsőbb hatalom, ami megmondhatja, hogy ki cselekszik jól vagy rosszul. Ebből vezetik le az államok érdekérvényesítő viselkedését, amelyek nem fogják a nemzetközi jog vagy más közös értékek miatt korlátozni a saját cselekvésüket.
Tehát nem arról van szó, hogy ők rossz vagy pesszimista emberek lennének, hanem abból indulnak ki, hogy egy barátságtalan világban élünk.
Ugyanakkor a kritikák is jogosak sokszor. Én a hallgatóimnak is úgy szoktam tanítani a realizmust, hogy nagyon buta elméletről van szó jó és rossz értelemben is: sok finomságot nem képes értelmezni, de egy egyszerű és az esetek jelentős részében jól működő rendszert épít fel.
A háború kitörése óta elég éles hangvételű cikkeket lehet olvasni a nemzetközi sajtóban elsősorban Mearsheimerről. Tudományos síkon is zajlik ilyen diskurzus esetleg?
Amit a közbeszédben látunk, az messze nem csapódik le így a tudományban, Mearsheimert sem feltétlenül tudományos alapon támadják.
Amiért ez a vita félrecsúszott szerintem, az az, hogy Mearsheimer és Walt nem a Nyugat morális felelősségéről beszélnek. Sőt, Mearsheimer az Economistnak írt cikkében konkrétan le is szögezte, hogy a háború megindításáért és lefolyásáért az erkölcsi felelősség Putyint terheli.
A realizmus azonban nem beszél köznapi értelemben vett erkölcsről, hanem a konzekvenciális etikára helyezi a hangsúlyt, azaz a döntéshozók tetteinek erkölcsi minőségét a következmények adják meg. Amikor ők a Nyugat vagy az Egyesült Államok felelősségéről beszélnek, akkor azt mondják, hogy rossz stratégiai döntéseket hoztak, melyek hozzájárultak ahhoz, hogy kialakuljon ez a feszült helyzet Kelet-Európában. Ez került át a közbeszédbe úgy, hogy Mearsheimer és Walt a Nyugat nyakába varrja a háborút és áldozathibáztat. Ez szerintem egy félreértés a tudományos közbeszéd és a nyilvános közbeszéd között. A tudományon belül is van egy vita arról, hogy melyik szereplőnek mekkora felelőssége van a helyzet kialakulásában, milyen döntések és hibák vezettek a háborúhoz, és ebben a közegben Mearsheimer és Walt álláspontja messze nem számít radikálisnak. A Foreign Affairs szaklapban például évek óta megy már a vita arról, nem kellene-e az Egyesült Államoknak is elismernie, hogy vannak befolyási övezetek. Szűcs Anita kolléganőmnek egyébként van egy írása arról, hogy miért helytelen Mearsheimerrel igazolni, hogy a háború kirobbanásáról a Nyugat tehet, akit mélyebben érdekel a téma, annak javaslom elolvasni azt is.
Ha már befolyási övezetekről van szó, az egyik visszatérő kritika az, hogy ezek az elméletek kizárólag a nagyhatalmak szempontjaival foglalkoznak. Anne Applebaum például azt írta, a realisták úgy látják a világot, mintha a Rizikó nevű stratégiai társasjátékról lenne szó, amiben csak a nagyhatalmak tologatják a bábuikat, viszont nem vesznek tudomást a kisállamok vagy akár Ukrajna esetében egy 44 milliós ország saját akaratáról, sem pedig történelmi, kulturális, gazdasági és egyéb szempontokról.
Ezeknek a kritikáknak mind van valóságalapjuk, a realista iskola hajlamos az egyéb tényezőket figyelmen kívül hagyni, és nagyon erősen a hatalompolitikára koncentrál. Nekem is a kisállamok tanulmányozása a szűkebb szakterületem, és én is sokat kacagok azon, hogy a realistákat mennyire nem érdeklik a kisállamok szempontjai. Ugyanakkor a realista iskola általában nem is kívánja értelmezni a kisállamokat, őket a rendszer érdekli, és rendszerszempontból a nagyhatalmak viselkedésének van jelentősége. Másrészt egy sajátosan amerikai tradícióról beszélünk, és az amerikai kutatók gyakran szeretnék a szakértelmüket az amerikai külpolitika szolgálatába állítani, ezért ők érthetően ilyen szemüveggel nézik a világot.
De ez nem túl elméleti és akadémikus álláspont ahhoz, hogy valós politikai eseményeket dolgozzunk fel a segítségével?
Szerintem azért az amerikai és az orosz külpolitika is elég jól értelmezhető ezen keretek között. Másrészt a realista iskola azt is mondja, hogy azért foglalkoznak a nagyhatalmakkal, mert a nagyhatalmak is elsősorban a nagyhatalmakkal foglalkoznak. Ez ugyanaz a vita, miszerint nevezhetjük-e a NATO-bővítést terjeszkedésnek, hiszen nem szabad elvenni a közép-európai államok cselekvőképességét, de amerikai szempontból már stratégiai kérdés, hagyom-e, hogy a NATO bővüljön keleti irányban.
Az orosz álláspont pedig még ennyire sem törődik a kisállamok álláspontjával, ezért az oroszok gondolkodását is megérthetjük jobban, ha tisztában vagyunk azzal, hogy számukra nem az történik, hogy Magyarország, Csehország vagy Lengyelország demokratikusan eldöntötte, hogy NATO-tag akar lenni, hanem azt látják, hogy az USA vezette katonai tömb keleti irányba terjeszkedik.
Amikor ezek a kutatók ilyen megállapításokat tesznek, nem feltétlenül akarják megkérdőjelezni a kisállamok döntéshozatali képességeit, hanem leírják a narratívákat, amiket a nagyhatalmak használnak.
A realizmus korlátaira figyelmeztetett pár napja a New York Times újságírója, Ross Douthat is, aki Mearsheimer szemére veti, hogy míg a nyugati vezetőket idealizmussal vádolja, addig Putyint úgy írja le, mint akit a realizmus vezérel, holott pont Ukrajna megtámadása egyáltalán nem volt logikus lépés, olyannyira, hogy az orosz politikai elitet is meglepte, továbbá ez is mutatja, hogyha valaki ködös ideákra építette a politikáját, az pont Putyin.
Ez egy abszolút jogos kritika szerintem, ezek valóban olyan szempontok, melyekben a nemzetközi rendszerre fókuszáló realizmus nem túl erős, mert nem tudja folyamatában követni, hogy egy döntést milyen irracionális és egyéb körülmények alakítanak. Ez a két értelmezés azonban csak első ránézésre áll szemben egymással: Mearsheimer és Walt nagyon jól ráéreztek arra, hogy már nem felel meg a valóságnak az a kép, amit a hidegháború után kialakítottunk a nemzetközi politikáról, és amibe eléggé belekényelmesedtünk. Ez pedig azon alapult, hogy az Egyesült Államok az egyedüli hegemón, amelyik megteremt egy liberális alapú világrendet, és ezt mindenki tárt karokkal fogja fogadni. Mearsheimer és Walt több más kutatóval együtt felismerte, hogy az új világrend kialakítása komoly problémákat is szülhet Kelet-Európában és más régiókban egyaránt, gondoljunk csak a Közel-Keletre. Az említett Douthat-cikk ugyanakkor jól mondja, hogy nem volt feltétlenül szükségszerűsége annak, hogy itt háború törjön ki, és ehhez kellett Putyin személyisége, akár irracionalitása is. A kettő nem zárja ki egymást: kialakult egy olyan helyzet, amiben nőtt a háború esélye, ugyanakkor a háború megindítása gazdasági és politikai szempontból sem volt racionális, a döntést egy adott politikus egy adott döntéshozatali környezetben hozta meg. Szóval ezek a nézőpontok szerintem kibékíthetők egymással.
Visszatérő érv az orosz nézőpont ismertetésében, hogy mit szólna az Egyesült Államok, ha Mexikó szövetségre lépne Oroszországgal, amely rakétákat telepítene az amerikai határra. Ez nem megint egy olyan párhuzam, amely kizárólag a realista elméleti síkon működik, és nincs tekintettel arra, hogy mondjuk Mexikó egész más kapcsolatban van az USA-val, mint Ukrajna Oroszországgal?
Ez nyilván egy nagyon lebutított gondolat, de amire felhívja a figyelmet, az az, hogy az Egyesült Államok külpolitikai gondolkodásában is megjelennek a befolyási övezetek. Ez már a 19. században megfogalmazódott a Monroe-elvben, miszerint nem fogják hagyni, hogy az európai hatalmak Latin-Amerikára is kiterjesszék a politikai rendszerüket, befolyásukat.
Ha megnézzük az amerikai politikai gyakorlatot, akkor láthatjuk, hogy az USA is beavatkozott, ha úgy tűnt, mondjuk kommunista hatalomátvétel fenyeget valamelyik országban, noha arról vita folyik, gazdasági érdekek motiválták-e vagy a Szovjetunió elleni küzdelem.
A kubai rakétaválság is mutatja, hogy az amerikaiak is érzékenyek egy ilyen helyzetre. De megint csak nem köznapi morális felelősségről van szó, hanem stratégiai és politikai erkölcsről: ha Oroszország azon dolgozna, hogy Mexikóból szövetséges országot csináljon, akkor számolnia kellene egy agresszív válaszlépésre az USA részéről. Ezért mondják Mearsheimerék, hogy lehet barátkozni Ukrajnával, sőt, lehet NATO-tagságot is ígérni nekik, de ez következményekhez fog vezetni. Ez szerintem teljesen védhető gondolat. Ezért én is csatlakoznék azokhoz a kritikákhoz, miszerint ezeket a következményeket Amerikában nem mérték fel jól.
A Jelcin-korszak orosz külügyminisztere, a Putyint rendszeresen bíráló Andrej Kozirev nemrég azzal vádolta meg Mearsheimeréket, hogy Putyin hasznos idiótáiként népszerűsítik az orosz álláspontot (az oroszok meg is osztották Twitteren a Mearsheimer-videót az invázió kitörése után). Azt is mondta, hogy ezek a tudósok a saját akadémiai előmenetelük érdekében akaratlanul is segítik az orosz propagandát.
Ezek igazságtalan vádak szerintem. Nyilván a tudományos életben is fontos, hogy az ember jól marketingelhető dolgokat mondjon, és növelje az ismertségét. De itt két olyan kutatóról beszélünk, akik évtizedek óta konzekvensen építik a gondolatmeneteiket, és most, hogy van egy helyzet, amikor az ő szavaikat áldozathibáztatásként is lehet értelmezni, ez nem jelenti azt, hogy őket a saját személyes érdekeik motiválnák. Lehetnek persze ilyen megfontolások, hogy esetleg Mearsheimer radikálisabban fogalmazott egy írásában, hogy többet hivatkozzák, de ugyanezt el lehetne akkor mondani Fukuyamáékról is, akiket befolyásolhat, hogy bizonyos liberális értékek mentén kell kiállni ahhoz, hogy befogadjanak egy adott folyóiratba. Ez a szempont sosem vehető ki a tudományos művek értelmezéséből, de nem lehet ilyen komplex vitákat erre redukálni.
Kicsit más tészta ugyan, de idetartozik és szintén nagy népszerűségnek örvend Noam Chomsky megfejtése is, aki ugyan nem szakértője a témának, de nagyjából hasonló következtetésre jut a videójában, mint amire a realisták. Az ő magyarázata tudományos szempontból mennyire vehető komolyan?
Ezt a videót nem láttam, de azt igen, hogy nagyon sokan megosztják és véleményük van róla. Chomskynak a nemzetközi kapcsolatok tudományágán belül is megvan a népszerűsége, egy sokat idézett nyelvész, akinek nagyon erős véleménye van a nyugati világról. Ezért kis túlzással bármi történik, arról a nyugati imperializmus jut az eszébe meg a kapitalizmus problémái. Nyilván érdekes nézőpont lehet az övé is, de a szakma mainstreamjén belül azért nem kap nagy visszhangot. Én például nem hivatkozom a munkáimban Chomskyra, viszont Waltra és Mearsheimerre igen.
A nemzetközi kapcsolatok elmélete mennyire alkalmas arra, hogy aktuális világpolitikai konfliktusokban gyakorlati hasznát vegyük? Ez a mostani háború három hét alatt rengeteg meglepetéssel szolgált mindenki számára, Mearsheimer viszont már az invázió után azt nyilatkozta a New Yorkernek, hogy biztos benne, Putyinnak nem áll szándékában Ukrajnán kívül más országokat is megtámadni.
A nemzetközi kapcsolatok tudományáról, mint minden politikatudományról, azért el szoktuk mindig mondani, hogy nem az az elsődleges szerepe, hogy a segítségével megjósoljuk a jövőt, hiszen annyi kiszámíthatatlan tényező van.
A nemzetközi kapcsolatok tudományában például nagy válságot okozott, hogy senki sem tudta megjövendölni a hidegháború végét. Szóval jóslásra semmiképpen sem alkalmaznám ezt a tudományt, legfeljebb lehetséges forgatókönyvek felvázolására.
