A Hévízi-tó fürdőjét szinte mindenki ismeri, hiszen Európa legnagyobb gyógyhatású, meleg vizes tava az elmúlt évtizedekben számtalan magyarnak, illetve külföldről érkező turistának adott enyhülést. Azt azonban kevesen tudják, hogy a tó első fürdőépülete nem a XX. században, hanem három évszázaddal korábban, 1795-ben született, nem sokkal később pedig a fehér tavirózsák is megjelentek.
A víztömeg igazán nagy mértékű kihasználására a két világháború közti időszakig kellett várni: a jellegzetes fürdőépület végül 1923–1926 közt született meg, 1931–1932-ben pedig egy üvegtetőnek köszönhetően teljesen fedetté vált. Ezzel párhuzamosan a környéken is egyre több vendéglátó- és szálláshely született: a település honlapja szerint ekkor már hét szálloda, tizenegy vendéglő és negyven villa állt itt, amik együttesen elégítették ki az évi 16 ezer vendég igényeit.
A fürdő népszerűsége az államosítások után sem csökkent, hiszen 1952-ben létrejött az Állami Gyógyfürdőkórház, amit előbb egy fedett fürdő (1968), majd számos szálloda, illetve a tófürdő elöregedett épületeinek újjáépítése (1977–1985) követett.
A tóra épített modern komplexum sorsát egy, a szaunából indult, 1986-os tűzvész pecsételte meg, az üszkös gerendacsonkok helyén három évvel később azonban újra kiemelkedtek a korábban is ott álló struktúrák, sőt, 2010-ben a Festetics Fürdőház is megszületett.
Lehetett volna azonban ez másként is, ugyanis a fürdő megújítására 1965-ben – a környező hotelépítési láz, illetve a fedett fürdő tervezésével egyidőben – pályázatot írtak ki, amin a hazai organikus építészet egyik elindítója, Csete György (1937–2016), illetve egy csoportnyi építészhallgató is közösen részt vett.
Az akkor még csak huszonnyolc éves, karrierjét az Országos Érc- és Ásványbányák Vállalatnál beindító Csete hosszú évekkel az organika első hazai alkotásainak megszületése előtt próbálkozott meg a lehetetlennel: kilépni a kor modern építészetének keretei közül. A vulkáni hegyvonulatokat, illetve krátereket idéző munka végül elérte a célját, és az organikus építészet egyik fontos előfutárává vált. Díjat ugyan nem kapott, de a tervet megvásárolták annak ellenére, hogy a bírálókat eléggé megosztotta: volt, aki merésznek, érdekesnek, sőt, irodalminak tartotta, mások azonban túlzónak és kivitelezhetetlennek találták.
A rajzok ennek ellenére nem felejtődtek el, hiszen két évtizeddel később, a tűzeset után épp ez inspirálta Jankovics Tibor (1944-) és társainak munkáját, amin vulkáni kúpok, illetve a négy évszakot szimbolizáló kupolás medenceterek láthatók.
Nem ez volt persze az 1965-ös pályázat egyetlen, mai szemmel minimum meglepőnek tűnő darabja, hiszen Perczel Dénes és társai (Domonkos Jenő, Walthier Gábor, Szentirmay Sándor, Farády Mihály és Novák János) egy, a meglévő cölöpökre épülő, fegyelmezett fürdőépületet képzelt el ugyanide, ami egyszerű modernségével szintén gyökeresen átformálta volna a tó képét:
Pogány István, Sajó Ildikó és társai (Király Sándor, Kincsi István, Destek Endre és Gémes László) pedig még ennél is messzebb mentek – ők ugyanis egy úgynevezett geodéziai kupola alá helyezték volna az egész komplexumot:
