A fiatal Gianni Lenti doktor a sürgősségi osztályon ül egy széken, kezében kávéval teli műanyag pohár. Fejhallgatója a fülére tapasztva, kellemes, keleti zene csordogál belőle, a kedvence. Gauguin képeire emlékezteti ez a zene, nemrégiben látta a festő képeit egy kiállításon. Mezítlábas nők, hajukban virágokkal, égszínkék lovak a háttérben, pálmák bólogatnak széles leveleikkel, szinte érezni lehet az illatukat, a puha tapintásukat.
Ma végre fellélegezhet egy kicsit. Egész délelőtt csak egy agyvérzéses eset volt. Még szerencse. Eszem is mindjárt egy fagyit, morfondíroz.
– Vége a nyaralásnak – mormogja az orvos, miközben elindul a lány felé. Mi a fene történt vele, mintha átment volna rajta egy kamion. Teli van véraláfutással, a karja meg csak lóg, mint egy bábué.
– Azt mondja, elesett a lépcsőn – kommentálja csípősen Ada, a nővér –, ellátod?
– Milyen lépcsőn?
– Mit tudom én. Nem mond semmit. Különben sem faggatta senki a bukfenc részleteiről. Aláírás, személyi okmányok, és azzal kész.
Gianni Lenti doktor figyelmesen ránéz a lányra.
– Nem maga járt nálunk a sürgősségin a múltkor bordatöréssel és fojtogatás nyomaival?
Marina Savina – ez a név áll a betegfelvételi lapon – konok arckifejezéssel megrázza a fejét. De nem állja ki az orvos tekintetét, aki mintha ezt mondaná: dehogynem, te vagy az, megismerlek.
– Mi történt? – kérdezi, miközben tovább fürkészi a lányt.
– Elestem a lépcsőn – válaszolja az alig hallhatóan, makacsul, szenvtelenül, szemét lesütve.
– Még ha kiugrottál volna az ablakon… – jegyzi meg az orvos. – Ki intézte el így a karodat?
Nincs válasz.
Az orvos átadja a röntgenes kollégájának. Közben előkészíti a rögzítőket és a gézt a gipszeléshez. Marina Savina bátran viseli a fájdalmat.
– Orrtörése nincs – mondja udvarias, ám egyben bosszús hangon. Épp elég nőt látott már itt a sürgősségin teli véraláfutásokkal, akik azt állítják, hogy elestek a lépcsőn. – Valami eredetibbet kellene kitalálnotok – mondja, miközben a lányt a kijárathoz kíséri.
Ez a nádszálvékony, hatalmas szemű lány felébreszti benne a gyengédséget. Ugyanakkor a hallgatása nyugtalanítja. Cinkosság, félelem, védekezés, megadás – mi állhat mögötte?
– Most hogy mész haza? – kérdezi aggódón. De a lány nem válaszol. Az orvos néz utána, amint egyre távolodik a forgalmas járdán, felkötött karjával, a szabad karjára akasztott olcsó, műbőr táskájával. Úgy fordítja a nyakát, kissé mereven, mint egy félénk és vadóc kislány, gondolja az orvos, miközben a lány eltűnik a tömegben.
*
Nagyjából egy hónappal később Gianni Lenti doktor az ablaknál ül, és a melegre panaszkodik. A nyár mintha hirtelen érkezett volna meg, hőséget és verejtékezést hozva. A fejhallgatója megint a fülén, és ugyanazt a távoli szigeteket és Gauguin festményeit idéző zenét hallgatja. Annyira fáradt, hogy alig bír kedvenc muzsikájára figyelni.
– Ma levegőt sem kapni – állapítja meg, miközben a sürgősségi osztály ajtajára néz, amely kinyílik, majd halk nyöszörgéssel csukódik be. Éppen, mikor megpróbál a hawaii dallamokra koncentrálni, egy égszínkék pálma hűvösére, amelyről harmatcseppes, sárga gyümölcsök lógnak, meglát egy lányt, aki sántikálva, vérző orral lép be az ajtón.
A mindenit! Ráismer a múltkori lányra, aki kartöréssel járt náluk vagy egy hónapja.
Az orrából, melyet egy kék zsebkendővel tömött be, csorog a vér.
– Nahát, megint elestél a lépcsőn? – szólal meg az orvos agresszív iróniával.
Enyhe mosoly fut át a lány lilásvörös ajkain.
– Csakhogy mosolyogni látlak! Apád ver, ne is tagadd – mondja, s azzal megfogja a karját, és már tereli is a rendelő felé. De a lány nem válaszol, dühödt, megalázott némaságba zárkózik.
– Hát jó, nem számít, ha nem akarsz beszélni, a te bajod… Mutasd csak… – A lány félénk mozdulattal veti le blúzát, és feltárul meztelen válla, amelyen jól kivehetőn ostorcsapások nyoma látszik, nyakát pedig liláskék zúzódások borítják.
– Ki bánik így el veled? Beszélj! Nem jöhetsz mindig azzal, hogy elestél a lépcsőn, ezt senki sem veszi be. Miért nem beszélsz?
A lány szemében ijedtség és düh. Mintha azt mondaná, hallgass, ne avatkozz bele, nem a te dolgod.
Gianni Lenti doktor leverten rántja meg a vállát. Majd a lányt egyik karjánál fogva finoman az ablak felé fordítja. Nem meri azt mondani neki, hogy vegye le a trikóját. Nincs alatta semmi. Csak a pántját húzza félre, hogy megvizsgáljon egy sebet a vállán. Aztán szép türelmesen megfog egy darabka gézt a csipesszel, belemártja a rozsdaszínű folyadékba, és megtörli vele a sebet.
– Van itt még egy másik seb is a füled alatt. Mivel vert meg? – kérdezi, bár tudja, hogy választ nem kap. – Állat, ez tényleg egy állat, neked meg nincs bátorságod feljelenteni. De majd én megteszem helyetted – háborodik fel Gianni Lenti doktor, aki jobban szeretett volna az édes zene hullámain ringatózni, mint ezzel a süketnémának látszó lánnyal foglalkozni.
Elnézi az aprócska, tiszta, elzárkózó arcot. Egy ránc szeli ketté a homlokát, pontosan a két szeme között, a haja tövétől az orráig, olyan, mint egy heg. Ez az egyetlen jele a benne fészkelő kínnak. Különben sima, kifürkészhetetlen babaarc.
Kitisztította a sebeket. Az egyik fémfiókból ragasztószalagot vesz elő, és rögzíti a kötést.
– Szerencsére nem kellett összevarrni. De teli vagy kék-zöld foltokkal. Tessék, adok rá kenőcsöt. Este otthon kend be.
Ennek a testnek a közelsége különös gyöngédséggel tölti el. Oltalmazóösztön, gondolja. Mintha a lányom volna.
Nyilvánvalóan szegény, de tiszta, állapítja meg Gianni Lenti, miközben orrát mentás szappanillat csapja meg.
– Hát ez meg mi? – kérdezi, ahogy a lány haját kissé félresodorja a tarkóján. Egy újabb seb, amelyet eddig nem vett észre.
– Ezt össze kell varrni… várj csak… fújok ide egy kis érzéstelenítőt, de azért egy kicsit fájni fog, kibírod?
A lány elfordítja a fejét, és összeszorítja a száját.
A fiatal orvos igyekszik finoman bánni vele, de a lány konoksága idegesíti. A tű nem akar belefúródni a bőrbe, ő meg izzad, izzad, miközben igyekszik a lehető legkisebb fájdalmat okozni. A lány meg sem nyikkan. Az orvos gumikesztyűt húz.
Idegesen lehúzza a kesztyűt, a csap alá tartja a kezét, megtörli a homlokát egy darab gézzel, megint a csap alá tartja a kezét, új kesztyűt húz, s hozzáfog összevarrni a sebet, miközben a lány csak ül mozdulatlanul, megkövülten a forgószéken.
– Készen vagyunk – szólal meg az orvos, keze fejével izzadt homlokát törölgetve. Észreveszi, hogy a lány kihívó gúnnyal pillant rá. Sápadt és feszült, de a szeme villog.
– Felöltözhetsz – mondja az orvos, miközben a csapnál kezet mos.
A lány feláll, visszaveszi a blúzát, továbbra sem szól egy szót sem, és elindul az ajtó felé.
– Legalább annyit, hogy „köszönöm” – szól utána az orvos.
És messziről látja, hogy a lány nevetséges módon pukedlizik egyet, mint a kislányok a püspök előtt.
Tényleg nevetséges vagy, gondolja Gianni Lenti doktor.
Férjezett, akkor nyilván a férje veri, állapítja meg, és azon nyomban papírra vet egy gyors feljegyzést.
„…harmadik alkalommal jelentkezett nálunk a sürgősségi ügyeleten zúzódásos sérülésekkel. Nevezett Marina Savina állítása szerint elesett a lépcsőn. Ellenben mi úgy gondoljuk, hogy megverték…”
Hát, majd meglátjuk, tűnődik Gianni Lenti, miközben gyors léptekkel a szemközti kávézóba siet. Szüksége van valamire, ami feldobja. Még egy kávé? Már hármat felhajtott a délelőtt folyamán. Talán egy konyak. Vagy egy szendvics. Most, hogy belegondol, tegnap este óta nem is evett. Hátha egy kolbászos szendvics segít rajta!
*
Másnap egy bátortalan szociális munkás megjelenik Savináék lakásán, hogy Marina asszony felől érdeklődjön. Egy kék inges, piros nyakkendős fiatalember nyit ajtót neki, és kíváncsian néz rá.
– Mit óhajt? – kérdezi udvariasan a fiatalember.
– A nevem Angela Toro, szociális munkás vagyok. Egy bejelentés miatt jöttem.
– Bejelentés?
– A bejelentés a sürgősségi ügyeletről érkezett, ahol Savina asszonyt többször kezelték ütések okozta sérülésekkel. A felesége, igaz?
– Ütések? Kérem, ne állítson olyasmit, amiről semmit sem tudhat. A feleségem epilepsziában szenved, és könnyen elesik. Kezelték is emiatt, de tudja, néhány hónappal ezelőtt abbahagyta a gyógyszerek szedését, és azóta bármikor rátörhet egy újabb roham. Jöjjön csak be, kér egy kávét?
A fiatal és tapasztalatlan szociális munkás meglepetten néz körül.
A lakás nem nagy, de van egy kis nappalija, okkerszínű műbőr fotelekkel. A nappali egyik sarkában egy függöny mögött apró konyha bújik meg. Odébb egy résnyire nyitva hagyott ajtó mögül a hálószoba sejlik elő. Nincs nyoma lepusztultságnak. És a házigazda, a férj, akire a gyanú vetült, ott ül vele szemben előzékenyen, szép, lebarnult kezét a térdén nyugtatva, kellemes, fiatal arcán udvarias, szívélyes mosoly terül szét.
– A felesége azt mondta, hogy elesett a lépcsőn, de itt nem látok sehol lépcsőt.
– Hát persze, a földszinten lakunk.
A fiatalember hátraveti a fejét, és úgy nevet, mintha a világ legjobb viccét hallotta volna.
– Hogy törhette el a karját?
– Én azt szeretném, ha inkább itthon lenne, és csak velem mozdulna ki, de hát Marina nyughatatlan természet, szeret egyedül eljárni hazulról, amikor én dolgozom. Szeret sétálni a városban. Aztán rátör egy roham, és elesik. Beüti magát egy sarokkőbe vagy egy kiálló lámpavasba. Egyszer majdnem elütötte egy autó. Ájultan hozták haza. Elesett az út közepén, a zebrán, képzelheti.
Ha Marina Savina tényleg epilepsziás, akkor az is lehet, hogy az utcán elesik és megüti magát.
– De a felesége miért nem mondta, hogy epilepsziában szenved? Mindannyiszor azt állította, hogy elesett a lépcsőn – próbálkozik Angela Toro, bár minden meggyőződés nélkül, csak hogy maradéktalanul teljesítse a feladatát.
Tekintete a fiatalember kellemes arcán időzik, aki mosolygós, szinte szeretetteljes pillantását rá szegezi. Elnézi a hosszú, lebarnult kezét, amely úgy emelkedik fel, mintha valamilyen sértő feltételezést hárítana el, elkomolyodó arcát figyeli, ahogy őszinte sebzettség ül ki rá, mint akit igaztalanul meggyanúsítottak.
– Marina csodálatos feleség, és én szívből szeretem. De makacs, mint az öszvér. Nem akarja elfogadni, hogy ne lehessen önálló. Nem akarja, hogy megtiltsam neki, hogy kimozduljon itthonról. Én nem is tiltom meg, bár egyfolytában aggódom miatta. Mindannyiszor ragtapaszozva, begipszelve jön haza. De hát mit csináljak? Kössem ki a radiátorhoz? Volt egy osztálytársam, még most is emlékszem rá, Potyogós Pinuccia, így hívtuk, mert folyton elesett, és aztán úgy kászálódott fel, mint egy bábu. Nahát őt az apja, ha el kellett mennie otthonról, kikötötte a radiátorhoz. Nyilván, hogy ne tudjon kiszökni a lakásból. Hogy ne essen baja. De én nem akarok idáig elmenni. Menjen csak, ha akar! Csak vigyázzon magára! Nincs igazam?
A szép fiatalember olyan meggyőző, hogy a bátortalan szociális munkás, Angela Toro szinte lelkifurdalást érez, amiért meggyanúsította.
– Na jó, ne túlozzunk – folytatja a fiatalember behízelgő hangon –, amióta összeházasodtunk, vagy kétszer volt a sürgősségin, esetleg háromszor.
– Gianni Lenti doktor szerint háromszor.
– Jó, háromszor, de az nem olyan sok, ha belegondol, hogy mindennap elmegy itthonról, és jó pár kilométert gyalogol. Elmegy meg hazajön, de azért nem esik el mindennap.
– Persze, igaza van. Megmondom a doktor úrnak. Megmondom a rendőrségnek is, ahonnan küldtek.
– Kér még egy kis kávét? Van nagyon finom bonbonom is, megkóstol egyet? Brüsszeli, látott már ilyet? Olyan kagyló alakúak. A belgák nagyon finom, kézműves csokikat csinálnak… kóstoljon csak meg egyet, na, vegyen legalább egyet.
A bátortalan Angela Toro szájába vesz egy bonbont, és látja a férfi hálás, már-már cinkos mosolyát. Nem állja meg, hogy vissza ne mosolyogjon rá, és megköszönje, hogy olyan szívélyesen fogadta.
*
– És most hol van a felesége? – kérdezi a szociális munkás, miközben feláll, hogy elbúcsúzzon.
– Marina? Azt hiszem, elment itthonról. Biztosan vásárol. Imád vásárolni. Már szinte teljesen kivéreztetett a vásárlási mániájával – feleli a fiatalember nevetve.
Angela Toro szociális munkás érzékelni vél némi hamisságot a férfi hangjában: mintha szerepet játszana. De elhessegeti ezt a tiszteletlennek tűnő gondolatot.
A férfinak mintha egy kicsit sietős lenne, bár nem akarja mutatni.
Udvariasan elkíséri a kapuig, és megvárja, míg a nő beül a kék Fiatjába, mely a sarkon parkolt. Utána integet, mielőtt berúgná maga után a kaput.
*
– Egy szaglászó idióta! – összegzi a dolgot, miközben kinyitja a teraszra nyíló ajtót, és a karjánál fogva berángatja a feleségét, aki odakint kuporgott. Marina már tudja, mi vár rá, és behúzza a nyakát, hogy még kisebb legyen.
– Feljelentettél, rohadt kurva!
– Nem én voltam, hanem az orvos!
– Azt kellett volna mondanod neki, hogy epilepsziás vagy. Hányszor elismételtem neked. De te meg se hallod, mint aki megsüketültél! Mit fecsegsz összevissza lépcsőről, amikor nincs is nálunk lépcső?
Marina fogát összeszorítva várja az ütéseket, amelyek férje dühkitöréseit rendszerint kísérik. Ám ezúttal mintha meggondolta volna magát.
– Gyere ide, kicsim! Tudod, hogy szeretlek. Te vagy a mindenem. Nem verlek meg többé, esküszöm. Vagy majd legközelebb én gyógyítalak meg. Nem mehetsz a sürgősségire. Azok ott mind hülyék. Hülyék és akadékoskodók. Nem nagy dolog: majd veszünk sebfertőtlenítőt. Meg fáslit, gézt, és azzal… és persze tűt meg sebvarró cérnát, ha kell. Tudom én, hogy kell csinálni… gyere ide, kicsim, ölelj meg. Mi ketten egyek vagyunk, ugye tudod? Te szeretsz engem, és én is szeretlek. Senki sem választhat el minket. Hát nem ezért vettelek el feleségül? Nincs sok pénzünk, de mit számít az? Annyi van, amennyiből megélünk, nem? Ölelj meg, szerelmem, te vagy az egyetlen a világon, aki szeret engem. Tudod, hogy hétévesen elveszítettem az anyámat. Az apám ölte meg, tudod, annyiszor elmeséltem. Még most is látom azt a felszarvazott barmot, azt a rohadékot… jó pár évig ült börtönben, és aztán nem tudom, mi lett vele, lelépett. Egyedül vagyok, érted, egyedül, mint az ujjam. Ha te is elmész, mi lesz velem? Ígérd meg, hogy örökre velem maradsz, ígérd meg!
– Szeretlek, Marina – mondja a férfi, fejét felesége mellei közé fúrva. És őszintén mondja, ezt tudja Marina. Még ha a szerelem nem is gátolja meg abban, hogy megverje, ha úgy tartja kedve.
– Mondd, hogy szeretsz, mondd, Marina! Szükségem van rá, hogy halljam. Megígérem, hogy soha többé nem bántalak. Soha, soha, soha. Esküszöm. Mondd, hogy örökre velem maradsz. Mondd!
– Megígérem – mondja kissé gépiesen Marina. És a férje olyan, de olyan édesen megcsókolja, hogy Marina megint úgy érzi, elolvad a szíve. Megígérte, hogy többé nem ver meg, megígérte, mondogatja magában, és én hiszek neki, még egyszer, utoljára hiszek neki, hiszek neki.
És átadja magát fiatal, szép, végtelenül gyöngéd férje csókjainak.
Dacia Maraini: Rabolt szerelem – Nyolc történet a bántalmazásról
Jaffa Kiadó, 2020