10. Pieces of a Woman
Mundruczó Kornél szenzációs, amerikai koprodukcióban készült filmjét a díjszezonos kötelezettségek miatt – amelyek ki is fizetődtek egy Oscar- és számos egyéb jelölésben – Amerikában még tavaly év végén bemutatták, mi viszont, ahogy a világ nagy része is, csak idén januárban láthattuk, bitang keményen bekezdve vele az évet. A koronából ismert Vanessa Kirby egy olyan nőt alakít benne, aki egy tragikusan sikerült otthonszülés után elveszíti kisbabáját.
A mozgalmas, felkavaró nyitójelenet után a Pieces of a Woman lelassul, szinte leáll, és ennek a gyásznak a filmje lesz kevés eseménnyel, sok-sok bénult fájdalommal átitatott életképpel. Arról a légszomjas, légüres, életképtelen csendről mesél, amibe a friss gyász zárja ezt a nőt. Wéber Kata mélységes emberismeretről tanúskodó forgatókönyvét Mundruczó puritán stílusban, az európai filmes hagyományok és az amerikai függetlenfilm legszebb hagyományainak ötvözésével mutatta meg, Kirby akkorát játszott benne, hogy azt elviselni is nehéz volt, és mégis, a filmnek a körülményeihez – értsd: magyar, szerzői, drámai – képest meglepően sok nézője volt itthon is, és aki látta, nem is felejtette el. (Bodnár Judit Lola)
9. A kutya karmai közt (The Power of the Dog)
Hiába temetik sokszor a western műfaját, újra és újra kiderül, hogy még nem járt el a cowboyok fölött az idő. A vadnyugat kietlen tájai ugyanis annyiféle jelentést képesek felszívni magukba, hogy minden korban megtölthetők aktuális tartalommal. Ezt bizonyítja A kutya karmai közt is, amely a Zongoralecke Oscar-díjas rendezője, Jane Campion első nagyjátékfilmje 12 év után, és kortárs revízióját nyújtja a vadnyugati mitológiának. A kutya karmai közt a westernbe kódolt macsóságot hántja le rétegenként, akárcsak a Túl a barátságon, amelynek jéghideg és kegyetlen párfilmje lehetne. Itt ugyanis nem osztanak lapot a romantikának, és a férfiak közti tiltott vonzalom is csak baljós lehetőségként és áthallások formájában vibrál a cselekményben.
Benedict Cumberbatch végre nem flepnis csodabogarat játszik, hanem egy mocskos és agresszív cowboyt, aki házasodó fivérét (Jesse Plemons) is szeretné megmenteni a civilizáció elpuhító és nőiesítő hatásaitól. Ám ő maga is meglepődik, milyen különös kapcsolatba bonyolódik sógornője (Kirsten Dunst) fiával (Kodi-Smit McPhee), akit kezdetben kipécéz magának és megszégyenít feminin vonásai miatt. De senki ne számítson szájbarágós tanmesére a macsóság mögött meghúzódó homoszexuális vonzalmakról, Campion filmje ennél sokkal sejtelmesebb és zavarba ejtőbb. Az elkerülhetetlen végzet meghökkentő fordulatok formájában, valamint lírai, melankolikus és fenséges tájképekben bomlik ki. (Jankovics Márton)
8. Az apa
Anthony Hopkins lepődött meg a legjobban, amikor idén neki ítélték a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscart, holott Az apában nyújtott alakítását látva ebben semmi meglepő nincsen. Florian Zeller rendezői debütálásában egy olyan témához nyúlt, amely egyrészt nehéz, másrészt nagyon gyakran feldolgozott jelenség, ám a francia alkotónak sikerült egészen újszerű perspektívába helyeznie: a nézőt is bezárja a Hopkins karakterén egyre inkább elhatalmasodó demencia őrjítő ketrecébe. Az apa már-már klausztrofób film: az idős édesapával együtt a néző sem mozdul ki a lakásból, ahol belekényszerül az emlékvesztés és a zavarodottság fojtogató élményébe. A fantáziaképek megjelenésével és a színészváltogatás briliáns ötletével még inkább összezavarja a valóságérzékelést, Hopkinsszal együtt bóklászunk céltalanul a lakásban.
A férfi az emlékfoszlányokba görcsösen kapaszkodva próbálja a lassan, de biztosan megbomló elméjét összetartani, az egyre szívszorítóbb próbálkozások mellett a leépülést tehetetlenül szemlélő lányán keresztül az is felsejlik, micsoda teher ez nemcsak a férfi, de az egész család számára. Úgy érzem, mintha elhullajtanám a leveleimet – foglalja találó hasonlatba a feldolgozhatatlan élményt az apa a film legerősebb jelenetében, mi pedig örülünk, hogy két óra után szabadulhatunk ebből a nyomorúságos szemszögből. Nem azért, mert bármilyen hibája lenne Az apának, hanem épp azért, mert tökéletes filmélmény, abból a fajtából, amelyet fáj nézni, de muszáj látni. (Polák Zsóka)
7. Szupernóva
A demencia világszerte több tízmillió embert érint, amihez képest nagyon kevés szó esik róla. Ezt a tabusítást segíthetnek oldani az utóbbi egy-két év olyan filmjei, mint a fent méltatott Az apa, Viggo Mortensen Zuhanása, illetve a brit Harry Macqueen rendezésében készült Szupernóva. Az előbbi kettő egy-egy szülő-gyerek viszonyon keresztül ábrázolja a betegséget, az utóbbi pedig egy középkorú meleg pár történetéről szól, akik lakókocsival barangolják be az angol vidéket, miközben egyikük emlékeit elkezdi megsemmisíteni az Alzheimer-kór. El lehet-e gyászolni valakit, aki még él? Megőrizhető-e a méltóságunk a megalázó leépülés során? – ilyen kérdéseket feszeget a Szupernóva, amely kamarajelenetekből, érzékenyen megírt párbeszédekből és minden szónál beszédesebb csendekből építi fel a visszafogott, mégis szívszaggató drámát. Talán egyedül a címben is exponált csillagászati szimbolika tolakodó egy kicsit, de Stanley Tucci és Colin Firth lehengerlően gyengéd alakítása feledteti a didaktikus monológokat. Képtelenség kibírni sírás nélkül. (JM)
6. Spencer
Aki azt remélte, a Spencer elmeséli az „igazságot” arról, hogyan idegenedett el Diana hercegné a brit királyi családtól, biztosan csalódott. A chilei Pablo Larraín konvencionális életrajzi film helyett nyomasztó rémálmot rendezett az utolsó karácsonyról, amit Diana a sandringhami királyi rezidencián töltött, és közben borzasztó rosszul érezte magát. A Spencer gyomorbajos világában folyton szól Jonny Greenwood irritáló kísérőzenéje, a beszélgetések dühkitörésekbe, az étkezések hányásba fúlnak.
A mostanában női történetekre fókuszáló Larraín (Jackie, Ema) továbbra is napjaink egyik legizgalmasabb rendezője, aki szavak helyett képekkel, tekintetekkel, testtartásokkal, ritmusváltásokkal, egzaltált kameramozgásokkal mesél, amíg végül mi is annyira rosszul nem érezzük magunkat, mint Diana Spencer a királyi családban. A nézők felszabadulhattak, amikor kijöttek a moziból, a hercegnét viszont végül a sírba kergette a múltja. (Kránicz Bence)
5. Evolúció
2021 Mundruczó Kornél és Wéber Kata nagy éve volt. Előbb bemutatták az Oscar-közelbe jutott Pieces of a Womant, mindkettejük pályájának legnézettebb filmjét, majd a cannes-i filmfesztiválra is meghívták őket az Evolúcióval. Ez a történetük is mélyen személyes, a holokauszttúlélők második és harmadik nemzedékének öröklött traumáiról szól: szorongásaikról, idegenségérzetükről, szabadságvágyukról.
A saját színielőadása alapján dolgozó Mundruczó három nagyjelenetből, három hosszú, lélegzetelállító beállításból építi fel a filmet, egészen különleges formai megoldást találva szereplői érzésvilágának, belső tusáinak ábrázolásához. Nézőként éppen úgy várjuk, hogy a bonyolult körtáncot rejtő kamera végre nyugvópontra jusson, ahogy a szereplőkért szorítunk, nehogy elbotoljanak, összeomoljanak felmérhetetlenül nehéz lelki terheik alatt. Cannes-ban valósággal fullasztó hatást tett ránk a film, és az élményre azóta is emlékszünk. (KB)
4. Lelki ismeretek
Hozzászokhattunk, hogy a Pixar animációs stúdió egyszerre szól gyerekekhez és felnőttekhez. A Lelki ismeretek ebből a szempontból változtat a bevált gyakorlaton, mert elég nagy bajban lennénk, ha el kellene magyarázunk ezt a filmet a gyerekeknek. Arról szól, hogy mindenkinek meg kell találnia a hozzá illő hivatást? Hogy milyen az élet a halál után? Hogy érdemes élni, még ha nem is tudjuk, miért?
Pete Docter, a mai hollywoodi mozi jelentős rendezője előző filmje, az Agymanók nyomvonalán haladva ezúttal teljesen absztrakt témákról készített felvillanyozó mesterművet, amelyben ellenszenvesek a szereplők, bajosan foglalható össze a cselekmény, és a túlvilágon megmagyarázhatatlan módon Monty Python-szkeccsekbe illő figurák korzóznak végtelen irattárak folyosóin. A Lelki ismeretek látványvilága ezerszínű és mégis egységes; felvetett témái széttartóak, de vezérfonala kristálytiszta: mit akarunk az élettől? Federico Fellini vagy Andrej Tarkovszkij is kérdezett ilyesmit, náluk azért Docter fontosabbnak tartja a családbarát fogalmazásmódot. (KB)
3. Kedves elvtársak!
A pályáját még a hatvanas években Tarkovszkijjal együtt kezdő orosz rendező, Andrej Koncsalovszkij talán élete főművét csinálta meg 83 évesen. A Kedves elvtársak! nemcsak emléket állít a volt szovjet tagállamokon kívül alig ismert 1962-es novocserkasszki tömeggyilkosságnak, de mindenki számára érthetően mesél a diktatúra és a már akkor működésképtelen szovjet hatalom természetéről is.
A film egy görög sorstragédia szerkezetét követi, a főhőse pedig a helyi pártbizottság tagja, Ljudmilla (Julia Viszockaja), akinek lánya a tüntetők oldalára áll. Ljudmilla olyannyira keményvonalas kommunista, hogy neki mindenki túl puha, aki nem sztálinista, ám a történtek az ő hitét is próbára teszik. Ehhez nagyrészt amatőrökből álló, remekül helytálló színészgárda társul, illetve a kora hatvanas éveket kifogástalanul megidéző képek, melyeket ráadásul fekete-fehérben láthatunk. A rendező interjúnkban azt is elmondta, miért döntött a váratlan befejezés mellett. (Inkei Bence)
2. Az igazság bajnokai
A Zöld hentesek, az Ádám almái és egyéb remekművek után Anders Thomas Jensen újra csakis rá jellemző remekművet alkotott. Az időközben forgatókönyvíróként Hollywoodban is foglalkoztatott dán rendező szokása szerint groteszk hangvételű, fekete humorú filmmel jelentkezett, melyben a szokásos színészek brillíroznak: Mads Mikkelsen itt is zseniális a zárkózott, szigorú katona szerepében, de Nikolaj Lie Kaas, Lars Brygmann és Nicolas Bro is újra hibátlan.
Az igazság bajnokai egyszerre a bosszúfilmek paródiája, mai mese és filozófiai mondanivalójú mű a véletlen szerepéről, sok-sok humorral és vérrel, ám utóbbi ellenére is emberséges és érzékeny film. Az egyetlen pechje Jensennek, hogy nem ez volt az év egyetlen kiváló dán filmje (lásd listánk első helyezettjét), mert így az Oscaron nem rúghatott labdába. Ettől még ott van az év legjobbjai között, és nem csak Dániában. (IB)
1. Még egy kört mindenkinek
Thomas Vinterberg új filmje jókora késéssel érte el a magyar mozikat, de megérte kivárni a tudományos céllal részegedő, majd saját életüket legalább olyan kiszámíthatósággal romba döntő dán tanárok kálváriáját. A Még egy kört mindenkinek hősei kiégett férfiak, akiknek mindenük megvan, csak az életkedvük lett oda a negyvenes éveikre, ezt ráznák fel azzal, hogy egy tudományos kísérlet laboratóriumi egereivé válva a véralkoholszintjüket egy bizonyos szinten tartják az elbújva benyakalt dugivodkáknak köszönhetően. A jól funkcionáló alkoholista szerepébe egy ideig meglehetősen nagy sikerrel helyezkednek bele, ám a már-már amerikai vígjátékokat idéző poénkodós alaphelyzetet szokása szerint fojtja kíméletlen drámába Vinterberg. Az alkoholizmus pusztító spiráljának összes állomását láthatjuk, a szinten tartást, a kontrollvesztést és a tragédiát, de minden mást is, ami ezzel jár: az agressziót, a széthulló családokat, a darabokra tört életeket.
A Még egy kört mindenkinek ennek ellenére nem válik az alkoholizmus árnyoldalairól papoló tanmesévé. Az alkohol inkább a megfeneklett sorsok kimozdításához szolgál rendkívül veszélyes üzemanyagként, a lényegi munkát azonban főhőseinknek dopping nélkül kell elvégeznie. Vinterberg Oscar-díjas mozija egyértelműen az év filmje, Mads Mikkelsen film végi frenetikus produkciója – örömtánc? haláltánc? – pedig nagy eséllyel pályázik a legjobb filmes finálék közé is. (PZs)
