Öt percig sétálgattam a kapu előtt, és csak azután jelentkeztem be a kapusnál, tudva, hogy valószínűleg látta, ahogy fel-alá járkálva gyakorlom, mit is mondjak. A legjobb ruhámat viseltem – a három közül, amim volt –, egy virágmintás, krémszínű pamutholmit, amelyet néhány évvel ezelőtt Keziah tett félre nekem. Azt mondta, a virágok sötétpirosa érvényre juttatja a hajamat és színt csempész az arcomra. A főkötőmet is kitisztítottam, egy tűért és némi cérnáért cserébe a földszinten lakó Nancytől kértem hozzá egy kis keményítőt. Fél négykor bezártam a garnélás kosaramat a raktárba, és Abe-et megelőzve hazasiettem, hogy átöltözhessek, mielőtt gyorsan átvágok a városon a lelencházhoz. Ugyanolyan hideg és sötét volt, mint azon a novemberi estén, amikor először jöttem ide, és ugyanúgy is éreztem magam, mint akkor: amennyire elszánt voltam, épp annyira rémült is.
A kapus beengedett, és egyedül ballagtam végig a kocsifelhajtón. A két oldalán elterülő pázsit most üresen feketéllett – a gyerekek valószínűleg ettek, vagy már ágyban voltak. A Black and White Courton a gyerekek akkor feküdtek le aludni, amikor a szüleik, de úgy képzeltem, hogy itt vacsora után megmosdatják és megfésülik őket, és úgy fekszenek egymás mellett a gyertyafényben, akár a játék babák. Megmásztam a három lépcsőt, bementem, és becsuktam magam mögött az ajtót. A kővel burkolt folyosón csönd honolt, és azon tűnődtem, nem kellett volna-e hangosabban becsapnom, így jelentve be magam. Megigazítottam a hajamat és vártam, de senki sem jött. Eltelt egy perc, kettő, három, a szívem minden másodpercben kettőt dobbant. Elmentem a lépcsőhöz, és megálltam a lábánál. Az első lépcsőfordulóban egy férfi roppant méretű arcképe lógott.
Ahogy tüzetesebben megvizsgáltam az arcát, ébernek tűnt, és olyan élethűnek, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha kinyúl a keretből, és a képet a falról leakasztva, kilép belőle.
Egy hang riasztott fel a merengésemből.
– Segíthetek?
Tulajdonosa, egy fodros kötényt és főkötőt viselő, nagydarab, malacszerű asszony lefelé igyekezett a lépcsőn. Arcát rózsaszínre festette a rosszallás. Lepillantva ráeszméltem, hogy összejárkáltam a makulátlanul tiszta, borvörös szőnyeget, és nagyon halvány foltokat hagytam rajta.
– Nem fogadunk be kisgyermekeket az utcáról, a megfelelő módon kell jelentkeznie, de jelenleg amúgy sincs férőhelyünk – közölte anélkül, hogy egy lépéssel is közelebb jött volna.
– Nincs kisgyermekem. Pontosabban van, de nincs itt.
Az asszony szeme úgy feketéllett, mint két széndarabka. Várt, én pedig éreztem, hogy arcomat elönti a forróság.
– Beszélhetnék az igazgatóval? – kérdeztem.
– Az igazgatóval? – Kotkodácsolva felvihogott. – Nem hinném, hogy engednem kéne, hogy zavarja.
– Akkor kivel beszélhetnék?
– Velem beszél éppen, nem?
Éreztem, hogy elfut a méreg. Lepillantottam kopott csizmámra és stoppolásra szoruló kendőmre. A legjobb ruhám itt nem rejtette el igazi valómat.
– Hat évvel ezelőtt – mondtam az övéhez hasonlóan kellemetlen hangon – beadtam ide gondozásra a kislányomat, és másnap elvitte valaki, aki nekem adta ki magát.
Az asszonyság hallgatott, mint a csuka, mélyen ülő, apró szeme fölött homlokát ezer ráncba redőzte összehúzott szemöldöke. A tekintete még keményebbé vált.
– Nem tudom, ki volt az, és azt sem, hogy miért tette ezt, de… Én vagyok a kislány édesanyja. Ki akarom deríteni, mi történt, és beszélni akarok valakivel, aki esetleg emlékszik, hogy nézett ki az illető – a nő, aki nekem adta ki magát.
Csönd támadt, és hallottam, hogy valahol becsukódik egy ajtó. Azután szörnyű hang ütötte meg a fülemet; ráébredtem, hogy a lépcsőn álló asszony nevet. A nevetése túlságosan harsányan zengett ebben a csöndes, szőnyeggel borított előcsarnokban, inkább illett oda, ahonnan jöttem, mint ide, ahol álltam.
– Egy eszement van itt! – kotkodácsolta bele az üres előcsarnokba. – Egy élő példány! A bolondokházából szökött meg?
Mielőtt megszólalhattam volna, felcsattant egy hang a hátam mögül.
– Mi ez a lárma?
Egy fiatalember hajolt ki az ingaóra mellett lévő ajtón. Néhány évvel lehetett idősebb nálam, alacsony volt és karcsú, a haja szalmaszínű. A feje fedetlen, ő maga ingujjban – szemlátomást munka közben zavartuk meg. Mögötte, a keskeny ajtónyílásban egy íróasztalt láttam, rajta papírokkal, és az olajlámpájából áradó puha, hívogató fényt. Meredten bámult rám.
– Elnézést a háborgatásért, uram – mentegetőztem. – Nem akartam megzavarni.
– Marjery a segítségére van?
– Nincs.
– És én segíthetek?
Megkukulva álltam. Három egyszerű szó volt csak, de én nem voltam hozzászokva, hogy nekem mondják.
– Nem tudom, uram.
Röpke pillantást vetett Marjeryre, majd ismét hozzám fordult.
– Volna szíves bejönni az irodámba?
A segítőkészségnek híján lévő, bosszús kocsonyaként remegő asszonyt otthagyva követtem a férfit kis szobájába, ő pedig becsukta az ajtót. Hasonlított a többi szobához, amelyekben már megfordultam itt – meleg volt, világos és célszerű. A mennyezete magas, a falai azonban kellemesen szűk teret fogtak közre, és egy márványkandallóban gyenge tűz pattogott vidáman. Tengeri tájakat és szántóföldeket ábrázoló képek lógtak egy sínen, és a szoba mind a négy sarkáig szőnyeg borította az egész padlót. Alig tudtam elhinni, hogy ilyen szép szobákat arra alakítanak ki, hogy dolgozni lehessen bennük; én boldogan ellaktam volna benne.
A férfi az íróasztala mögé került, és leült.
– Doktor Mead vagyok – mondta. – Orvosként dolgozom a lelencházban. Nagyapám az alapító vezetők egyike.
Még soha életemben nem találkoztam orvossal, de úgy véltem, tudatlanságra vallana, ha ezt beismerném.
– Én Bess vagyok – mondtam helyette.
– Maga az egyik itt lakó gyermek édesanyja?
– Honnan tudja?
– Nos, nem várandós és nem itt dolgozik, és most kedd este van, és senki sem vette el a kabátját, úgyhogy ez… alapos sejtés.
Elmosolyodtam.
– Legutóbb vasárnap voltam itt, uram – közöltem.
– Hadd kínáljam meg egy itallal, maga pedig üljön le, és mesélje el, kiért jött el. Magánál van a gyermeke száma?
– Tudom – jelentettem ki. A nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, ebből jöttem rá, mennyire szomjas vagyok. – De az a helyzet, uram, hogy valaki már elvitte.
Doktor Mead csak pislogott, én pedig megpróbáltam érthetően kifejezni magam.
– Hat évvel ezelőtt hoztam ide, egynapos korában, és másnap valaki, aki nekem adta ki magát, elvitte. Tudom, hogy valótlanul hangzik, mintha hazudnék. És őrült sem vagyok – tettem hozzá határozottan, de túl későn jöttem rá, hogy ez a kijelentés önmagában az őrültség jele. – Szeretném megtudni, hová kerülhetett.
Az orvosnak kék szeme volt, amely némelyeknél hidegnek tűnhetett volna, az ő esetében azonban nem. Ugyanúgy húzta össze, ahogyan Marjery, de ő nem bizalmatlanságból. Csupán azért tette, hogy alaposan szemügyre tudjon venni.
– Brandy megteszi?
Mielőtt válaszolhattam volna, odament a kandalló mellett álló alacsony pohárszékhez, és kivett belőle egy kancsót meg két poharat. Letette az íróasztalára, mindkét pohárba töltött kétujjnyi aranybarna folyadékot, és az egyiket odaadta.
Az olyan férfiaknak, mint Daniel. Egy pillanatig úgy nézegettem, mintha fogódzót találhatnék benne. Azután felhajtottam. Megperzselte a torkomat és megmelegítette üres gyomromat. Csípte a szememet, pislogtam tőle.
– Feltételezem, valakinek elmondta már itt, amit most velem közölt – jelentette ki dr. Mead.
Bólintottam.
– Mr. Simmonsnak, uram. Azt mondta, tévedek.
– És útjára bocsátotta?
Ismét bólintottam.
Gondterhelt csönd állt be. Aztán dr. Mead megkérdezte:
– A gyermek édesapja? Esetleg ő…
– Ő meghalt.
– Ezt biztosan tudja?
– Igen.
– Nem voltak házasok?
Az arcán nyoma sem látszott ítélkezésnek.
– Nem. Még a kislányunk születése előtt meghalt.
– Van családja? Nem fogadhatta be egyik rokona?
– Csak az apám van és a bátyám – édesanyám meghalt –, és nem ők hozták el.
– Nagyszülők?
Megvontam a vállam.
– Már mind meghaltak.
Dr. Mead végigszántott a haján az ujjaival, és könyökét az asztalra támasztotta.
Arca higgadt, de kifejező: láttam, hogy világos, visszafogott módon járnak a fejében a gondolatok, időnként megfontol egy-egy javaslatot vagy ötletet, de aztán elveti.
– Van esetleg… hogyan is fogalmazzam meg? Van valaki, aki esetleg bosszút akar állni magán? Mondjuk úgy, ellensége.
Rámeredtem. Az ital furcsát tett velem – egészen addig melegséggel töltött el, most viszont egész testemet hideg járta át. Letettem a poharat az íróasztalra.
– Ellenségem? – A szó különösen hangzott a számból; nem hiszem, hogy korábban egyszer is hangosan kimondtam volna. Nem volt rá okom. – Például ki?
Hangosan fújt egyet.
– Nem akadt viszálya valamelyik szomszédjával, vagy… nem is tudom… egy régi barátjával?
A kotnyeles Nancy Benson jelent meg lelki szemem előtt, és kis híján elnevettem magam.
– Nincs senki, aki ilyen gonoszságot művelne, ebben biztos vagyok. Sosem bántottam meg senkit, legalábbis szándékosan nem.
– Nem lehetett zsarolás? Nem… vagyonos, vagy nem számít valakitől örökségre?
Most már tényleg nevettem.
– Nem – válaszoltam, majd megismételtem kedvesebben, mert elfutotta arcát a pír. Erre én is elvörösödtem: ő egyszer sem nevetett ki és nem is vett félvállról. – Nem. Ami azt illeti, két fontot sikerült félretennem, és azt hittem, ennyi elég lesz ahhoz, hogy visszakaphassam. Nem volt elég. Nem mintha ez most már számítana. Úgyhogy pillanatnyilag talán tényleg vagyonos vagyok. Legalábbis vagyonosabb, mint eddig bármikor, és valószínűleg, mint valaha életemben leszek. – Kiittam az utolsó pár csepp brandyt a pohárból, hogy csináljak valamit.
– Azt hiszem, akkor már csak egyetlen kérdés marad: egészen biztos abban, hogy ugyanarról a gyermekről van szó?
– Nem tudok olvasni, de igen. A 627-es számú gyermekről. Megváltoztatták a nevét, de eredetileg Clara volt. Az emléktárgy is stimmel. És ahogy mondtam, az a személy, aki elvitte, mindent tudott rólam. A dolognak ezt a részét végképp nem értem. Ez mutatja, hogy nem tévedés történt.
Dr. Mead bólintott.
– Megnézem, mit tudok kideríteni. Ráér megvárni, amíg elmegyek a lánya papírjaiért?
Kis híján újból elmosolyodtam, és bólintottam. Még egyszer megkérdezte a dátumot, aztán kiment, én pedig egyedül üldögéltem a kényelmes kis szobában. Meglepve vettem észre, milyen nyugodt vagyok, holott félórával korábban, amikor a kapu előtt róttam az utcát, annyira eltöltött a félelem, hogy majdnem belerokkantam. Dr. Mead alig pár perc múlva visszatért azzal a kék szalaggal átkötött kis paksamétával, amelyet néhány nappal korábban már láttam. Óvatosan kibontotta a szalagot, megvakarta a fejét, és homlokát ráncolva tanulmányozta a papírok tartalmát, én pedig figyelmesen néztem. Amikor végzett, letette maga elé a paksamétát, és összekulcsolta a kezét.
– Amikor egy gyermeket visszaadnunk a családjának, feljegyzés készül, amelyet mindkét fél – általában az anya és a titkár – aláír. November huszonnyolcadikán a lánya elvitelekor jelen lévő titkár Mr. Biddicombe volt. – Felsóhajtott, és megroskadt a válla. – Ő tavaly elhunyt.
– Jaj – mondtam erőtlen hangon.
– Jaj bizony. Megkérdezhettük volna tőle, emlékszik-e valamire Elizabeth Brighttal kapcsolatban, aki a Ludgate Hillen, a Black and White Courton lakik. Ez a teljes neve és címe?
Bólintottam, ő pedig beszívta az ajkát.
– Nos – szólalt meg némi hallgatás után –, merem állítani, hogy ez eddig még sosem fordult elő. A nagyapám elmesélte volna.
– Ki a nagyapja?
– Ő is dr. Mead. Az árvaház megnyitásakor ő volt a vezető orvos; most már nyugalomba vonult, de még mindig elkötelezett a ház iránt. Meg fog döbbenni azon, amit most elmondott.
– Nem fog hinni nekem.
– Biztosra veszem, hogy hinni fog. De szeretném a lehető legtöbbet megtudni, mielőtt elmegyek ezzel hozzá. És persze gondoskodnunk kell róla, hogy ez ne történhessen meg még egyszer – lehet, hogy új intézkedéseket kell bevezetnünk. Mint ahogy előfordult, hogy az az illető csalárd módon önnek adta ki magát, honnan tudjuk, hogy nem lehet ezzel a módszerrel más gyerekeket is kikérni? Lehet, hogy már meg is történt. De ott van az emléktárgy… – Hangosan gondolkodott, a tekintete gyorsan cikázott ide-oda. – Az illetőnek pontosan meg kellett neveznie az ön emléktárgyát. Mi volt az?
– Egy bálnacsontból faragott szív egyik fele.
– Bálnacsont. Felettébb szokatlan. A legtöbb nő a ruhája szegélyéből letépett anyagdarabot hagyja itt. Rendkívüli. – Elegáns mozdulattal döntötte le az italát a torkán, nem olyan mohón, mint Ned szokta, és eltökélten csapta le a poharát.
– Mondja csak, el tudna jönni vasárnap? Akkor itt lesz az igazgatóság az istentiszteleten, és előadhatjuk nekik az ügyét, amikor mindnyájan egy helyen vannak. Nem kétséges, hogy nagy érdeklődéssel fogják hallgatni a történetét. Addig is utánanézek a dolognak. – Rám szegezte tiszta, kék tekintetét, és a beállott szívdobbanásnyi csöndben hallottam a saját lélegzetvételemet. – Fogadja őszinte bocsánatkérésemet.
Kinyitottam a számat, azután becsuktam. Nem találtam szavakat. Rövid hallgatás után így szóltam:
– Nem a maga hibája.
– Vasárnap – ismételte meg. – Fél tízkor a kápolna előtt fogom várni, és a vendégem lesz.
A gyomromat melegítette a szesz és valami más, amit alig néhány napja éreztem, és amiről azt hittem, végleg elvesztettem. A gyomromat a remény melegsége járta át.
Stacey Halls: A lelenc
21. Század Kiadó, 2021
