Így decemberben már talán lehet olyat állítani, hogy nincsen túl erős évünk filmes fronton. Hogy ez még a Covid miatti általános világfelfordulás eredménye-e, vagy egyszerűen csak így állnak a csillagok, nem tudni, de a 2021-es évben viszonylag kevés olyan film került közönség elé, ami úgy istenigazából elsodort volna laikust és kritikust egyaránt. Persze vannak kedvencek, de míg sokszor szinte erőszakkal kell leszorítanunk tíz címre az év végig toplistát, most igencsak vakarnunk kell a fejünket, vajon meglesz-e egyáltalán tíz igazán elsőrangú film az évből. Szerencsére az év vége felfelé húzza az átlagot, főleg musicalfronton: a fenséges, de sajnos csak Netflixen látható Tick, Tick… Boom! után a mozik is kapnak egy kiváló filmmusicalt, köszönhetően Steven Spielbergnek, aki olyan frissen és aktuálisan tálalja a musicaltörténet legnagyobb klasszikusát, a West Side Storyt, hogy az még a keményvonalas rajongókat is meggyőzi.
A sztorit aligha kell mélységében bemutatni: hisz a Rómeó és Júlia ez – pepitában. A helyszín az 1950-es évek végi New York, az Upper West Side, ez a néhány háztömbnyi, szinte élőlényként lélegző, és éppen alapvető változásokat megélő terület, amit a városvezetés épp „rehabilitál”. Értsd: új, puccos környékké varázsol, kiszorítva az ott élő alsó-középosztálybeli elemeket, köztük a színes bőrű kisebbségeket és az amerikai álmot valóra váltani nem tudó fehéreket.
A városrész folyamatos bandaháborúk helyszíne, történetünk idején a két fő ellenlábas banda a fehér fiatalokból álló Jetek és a Puerto Ricó-i kreolok alkotta Cápák, de elhangzik, hogy e két csoport előtt volt egész sornyi másik, amelynek tagjai ugyanúgy ütötték-verték egymást, néha vérre menően. Egy ilyen korábbi bandaháborúban vert csaknem halálra egy fiút történetünk főszereplője, Tony, az egykori Jet-tag, le is ültették miatta, most pedig, hogy kiszabadult, eszébe sincs újra összetűzésbe keveredni a törvénnyel, no meg az erőszaktól is elment a gusztusa.
Tony annyira vigyáz magára, hogy legjobb barátja, a Jetek vezére, Riff még arra is alig bírja rávenni, hogy elmenjen egy táncestre, ahol a Cápák is ott lesznek, nehogy balhé legyen. Végül mégis elmegy, és az este meg is pecsételi a sorsát, itt ismerkedik meg ugyanis Maríával, a Cápák vezérének, Bernardónak a húgával. A két fiatal első látásra egymásba szeret, ez pedig csak olaj a tűzre a két banda között. Pedig már így sem túl stabil a béke: épp egy mindent eldöntő nagy bunyóra készülnek, hogy egyszer s mindenkorra eldöntsék, a Jetek vagy a Cápák az urak ezen a szemétdombon. A verekedés izgalomban tartja a környéket, a feszültség az egekben, a közeledő tragédia fenyegetése beárnyékolja Tony és María csakazértis-szerelmét (a magyar popkulturális utalás teljesen szándékolt), és mind érezzük, hogy a bunyó éjszakája mindent megváltoztat majd.
Spielberg nem akarta modernizálni, önmagából kiforgatni az alaptörténetet, nem akarta letagadni annak színpadi gyökereit, de az 1961-es filmadaptációt sem akarta újraforgatni. Megtartva a legjobb értelemben vett színpadiasságot virtuóz táncjelenetekkel, fergetegesen alkalmazott díszletekkel és jelmezekkel, finoman, egy rajongó alázatával, de a saját filmes rutinjának magabiztosságával nyúlt az alapanyaghoz, és nem erőlködött, hogy valami eredendően újat mondjon róla. Beérte azzal a nem kis feladattal, hogy emlékeztet a történet azon tanulságaira, amelyek aktuálisak ma is.
Így például arra, hogy az elnyomottak megosztottsága nem változott: a Jetek és a Cápák, ha nem is ugyanolyan mértékben, de egyaránt elnyomottak az uralkodó osztályok által, és úgy harcolnak ezért a lepukkant helyért, hogy valójában az nem lesz sem egyik félé sem, hanem a gazdag, új lakóké. A rendőrség hozzáállása sem különbözik sokban a hatvan évvel ezelőttitől: a hatóság csak annyiban érdekelt a rendfenntartásban, hogy az ellenlábas csoportok ne öljék egymást halomra, hisz az ártana a városvezetésnek politikailag – de azért amíg egymással harcolnak, addig sem fognak össze az érdemi változásért. Nincs sok különbség abban sem, ahogy az erőszak minden indoka mondvacsinált: ezek a srácok egyszerűen csak gyűlölni akarnak, mert az ad nekik irányt, célt és felsőbbrendűségi érzést – a fehérek lenézik a spanyolajkúakat, mert azok kreolok, míg a kreolok lenézik a fehéreket, mert azok polákok, oroszok, egyéb kelet-európai söpredékek.
Spielberg minderről csak nagyon finoman beszél, mi több, nem is annyira beszél róla, mint inkább csak érzékelteti, a fő szerelmi szál mögé, finom háttérként skiccelve fel ezt a két világ közé ragadtságot, ahonnan nézve az amerikai álom hazugságnak tűnik, az emiatti csalódottság pedig elural mindent. Főleg a férfiaknál – a nők ugyanis itt lényegesen életrevalóbbak: az igazságtalanságok feletti dühöngés és a múltba nézés helyett a jelen boldogságát, a jövőbe tekintést választják. A főszereplő María is ilyen, hiszen képes a szerelem felé lépni a legmélyebb fájdalomban is, de ennek a női életrevalóságnak, életigenlésnek Anita, Bernardo barátnője is gyönyörű példája, Ariana DeBose sugárzó alakításában. Anita, María, a Tonyt segítő idős Valentina – a ’61-es filmben Anitát játszó Rita Moreno alakításában! – és általában a női szereplők az ellenpontjai mindannak a meddő indulatnak, amit a férfi szereplők képviselnek, amivel a bandák, a rendőrség, a városvezetés mérgezi ezt a közösséget, és érezzük: a nők mutatják a kiutat is. Bár a keményvonalas konzervatívok alighanem csak a kötelező LMBTQ-kvóta teljesülését látják majd bele, de szép árnyalat Spielberg részéről, hogy e két világ közötti a közvetítő szerepet egy non-bináris karakter szimbolizálja a filmben: Akárki karaktere, akit egy való életben is non-bináris színész, Iris Menas alakít.
Ha már karakterek és való élet: Spielberg ügyelt rá, hogy ne mossa fehérre a szereposztást, így a kreolokat valóban latino színészek alakítják, akiknek ráadásul nem szinkronizálják-feliratozzák a spanyol megszólalásait – de ennél még fontosabb, hogy bőrszíntől és minden egyébtől elvonatkoztatva is egészen remekül sikerült a szereplőgárda összeválogatása. Ansel Elgort generációja egyik legjobb férfi színésze, ő tehát nem okoz meglepetést, hacsak eddig nem ismert énektudásával nem – annál nagyobb casting-találat viszont María szerepében az itt debütáló, több mint harmincezer jelentkező közül kiválasztott Rachel Zegler, akit az isten is erre a szerepre teremtett.
Zegler egészen kiváló énekes, kislányos arca és alkata tökéletesen passzol egy ilyen naiva szerephez, miközben hitelteles tud lenni az erőt és aktivitást kívánó pillanatokban is. De hasonlóan hibátlan találat a már kiemelt Ariana DeBose is Anitaként, ahogy a Bernardót alakító David Alvarez és Riff szerepében Mike Faist is. Ami azt illeti, még jobbak is, mint amit várnánk – annyiszor kellett már beérnünk remekül éneklő, de nem túl hihetően játszó színészekkel musicalekben, hogy szinte meglepődünk, hogy ilyen is lehet. Igazából ez a meglepettség a fő élmény a teljes film kapcsán: Spielberg West Side Storyja minden ízében jobb, mint amit vártunk, és miközben hozza a tökéletes musical-élményt, sokkal több mint színes-szagos, giccses limonádé. Egyszerre élénk és éles, érzékeny és buja csoda, melyben a finom társadalomkritika okos hátteret ad ennek az ősrégi, tragikus, megrendítő szerelmi történetnek.
A West Side Story december 9-től látható a hazai mozikban, 156 percben. 24.hu: 9/10
