Ha most elengedi a lányomat, máris végeztünk, nem eredek a nyomába. De ha nem, akkor keresni fogom, megtalálom… és megölöm
– mondta Liam Neeson mély, reszelős hangon a telefonba a 2008-as Elrabolva című filmben, és be is váltotta a fenyegetést. Ez a mondat új irányt szabott a karrierjének, és csakhamar mindenki azon kapta magát, hogy a hatvanas éveiben járó Neeson lett Hollywood tucat-thrillereinek ügyeletes akcióhőse. Bő tíz év után már ez is a dolgok természetes rendjébe illeszkedik: az ég kék, a fű zöld, Orbán Viktor nyeri a választásokat, Liam Neeson pedig leszámol a rosszfiúkkal, akik újra és újra elkövetik azt a hibát, hogy csesztetni kezdik, pedig ő tényleg csak egy kis nyugalmat szeretne végre. Persze a koreográfia része az is, hogy Neeson időnként lenyilatkozza, nem vállal több akciószerepet, mert kiöregedett a bunyózásból, majd még abban az évben lepottyan három filmje ugyanarról a műfaji futószalagról. Sokkal valószínűbb forgatókönyv tehát, hogy amíg van értelmezhető közönségigény és bírja szusszal, addig Neeson nem fog felhagyni a pofozkodással.
A gyártósor legfrissebb terméke a hazai mozikban bemutatott Az oltalmazó, amelynek alapképlete nem tartogat sok újdonságot: adott egy megözvegyült és kellőképp magának való vietnámi veterán, Jim Hanson, aki távcsöves puskája és egy laposüveg társaságában tengeti magányos napjait az arizonai-mexikói határ közelében. Nemcsak a farmját épp elárverezni készülő bankkal kerül összetűzésbe, de egy még veszedelmesebb intézménnyel, a mexikói drogkartellel is. Utóbbit annak köszönheti, hogy a határkerítésnél poroszkálva véletlenül belefut egy Amerikába átszökő anya-fia párosba, akik a kartell elől menekülnek. A határmenti találkozóból összeszólalkozás, majd spontán lövöldözés lesz, amelyben az anya halálos sebet kap, de utolsó leheletével a marcona idegenre bízza fiát, megkérve őt, hogy vigye el és helyezze biztonságba a kis Miguelt (Jacob Perez) a chicagói rokonoknál. Innentől a különös páros útját követhetjük végig a fél országon keresztül, miközben a kartell emberei és a hatóságok is a nyomukban vannak. A cselekmény nagy részét ezúttal nem is akciójelenetek teszik ki, inkább a közös autóba kényszerült morcos veterán és a hallgatag kisfiú lassú összebarátkozása.
Ez a felállás is sok helyről ismerős lehet, például a Loganből, ahol a Hugh Jackman alakította Farkasnak kell összekaparnia magát, hogy egy kislányt biztonságba juttasson. De még találóbb előképet jelenthetnek Clint Eastwood Nincs bocsánat óta készült filmjei, különösen a Gran Torino, amelyben szintén egy barátságtalan – ez esetben koreai – háborús veterán vesz védelmébe egy bevándorló fiút, veszedelmes bűnözőkkel is szembeszállva. Ezt a kapcsolódást csak erősítik az olyan kikacsintások, minthogy a motelszobában épp egy Eastwood-klasszikust, az Akasszátok őket magasra című westernt nézik a szereplők. Arról a tényről már nem is beszélve, hogy Az oltalmazót az a Robert Lorenz írta és rendezte, aki Eastwood visszatérő rendszeres producere és rendezőasszisztense, többek között a Gran Torinón is dolgozott. Lorenz filmjét nézve könnyen támadhat olyan érzésünk, mintha eredetileg ez is Eastwood számára íródott volna, csak a 90 fölött járó mozilegenda inkább visszadobta a forgatókönyvet, ezért beugrott a helyére Liam Neeson, hogy eljátssza az utolsó küldetésére induló ex-katonát.
Persze önmagában azzal, hogy egy film merít a sikeres előképektől, nem lenne semmi gond, ha az alkotók a maguk képére tudnák formálni a műfaji kliséket, de ennek sajnos nem sok nyoma látszik. Az egy dolog, hogy nem kezd semmit a témából következő társadalmi kérdésekkel, de a fordulatok egytől-egyig kiszámíthatók, a karakterek pedig nem elég összetettek ahhoz, hogy kitöltsék a korrektül lezavart, ám teljesen ötlettelen akciójelenetek között tátongó hosszú szüneteket. Jim és Miguel párosának ugyan van egy-két bájos momentuma, de már az elején sem vibrál köztük a feszültség, ami lendületbe hozhatná a fejlődéstörténetet.
A Gran Torinóban Eastwood figuráját valóban egy megkeseredett, rasszista öregúrként ismertük meg, akinek így jókora lelki utat kellett bejárnia, hogy túllépjen az évtizedek alatt megcsontosodott előítéletein, és bizalmába fogadjon egy ázsiai bevándorlót. Neeson karaktere ezzel szemben már az első perctől sokkal emberségesebb, még ha kezdetben hazafias kötelességének is tartja, hogy jelentse a mexikói szökevényeket az amerikai határőrségnek. Egy pillanatra sem hisszük el neki, hogy tényleg közömbös lenne Miguel sorsa iránt, így nincs is igazi tétje a kisfiúval való döcögős barátkozásának. Sokkal jobb lenne, ha a szereplőknek nemcsak az arizonai országúton, de érzelmileg is nagy utat kellene megtenniük a célba éréshez, ám ezt a pszichológiai ívet nem sikerült hitelesen felrajzolni. A road movie így pusztán a fizikai térben bontakozik ki, komoly hiányérzetet hagyva a drámai hatás terén.
Az oltalmazó mindezzel együtt is nézhető iparosmunka, aminek javára írható például, hogy nem torkollik önmaga paródiájába, mint az Elrabolva folytatásai vagy a hasonló alaphelyzetet agyatlan vérengzésbe fojtó Rambo 5. Eredetiséggel, árnyaltsággal vagy mélységgel aligha vádolható, de a Neeson-akciófilmek többségétől eltérően legalább minimálisan reflektál a főszereplője korára, és nem sérthetetlen, mindenkit legyaluló szuperhősként dobja be őt az események közepébe. Igaz, egy megható buszos búcsújelenetet leszámítva nagyrészt kiaknázatlanul hagyja színészi képességeit. Összességében azért annyi megjósolható, hogy aki beül a filmre, sem halálra izgulni, sem halálra unni nem fogja magát, de pár nap múlva jó eséllyel már foszlányokban sem emlékszik majd a látottakra. Ez persze mi mást is jelenthetne, ha nem azt, hogy elméje kitisztult, és készen áll a következő Neeson-pofozkodás befogadására.
Az oltalmazó (The Marksman), 108 perc, 24.hu.: 6/10
