A koronavírus-járvány szinte minden ágazatot érzékenyen érintett, de kevés szakmát forgatott fel úgy alapjaiban, mint a zeneipart, amely gyakorlatilag teljesen leállt hosszú hónapokra – ha pedig átmenetileg mégis kinyithatott, akkor is totálisan tervezhetetlenné vált. Az elmúlt másfél év kálváriáját jól szimbolizálta az egybeesés, hogy tavaly novemberben épp aznap jelentették be a minden korábbinál szigorúbb őszi korlátozásokat, amikor a szakma képviselői összegyűltek Veszprémben, hogy a Music Hungary Konferencia keretében megvitassák a túlélési és kilábalási stratégiákat. Úgy tűnik, ez lassan hagyománnyá válik, hiszen idén is jelentettek be néhány szigorítást a konferencia két napja alatt, ám ezek egyelőre nem rontották érdemben az amúgy is megroggyant zeneipar kilátásait.
A járvány természetesen most is megkerülhetetlen téma volt Veszprémben, ahol megemlékeztek az elmúlt egy év nagy emberi és szakmai veszteségeiről, és számba vették a leállás okozta károkat, de a konferenciát mégse ülte meg teljesen a krízishangulat. Mi a rendezvény második napjára látogattunk el, ahol a beszélgetések jó része a jövőről és a talpraállásról szólt, ezt az irányt pedig csak aláhúzta, hogy idén először feltörekvő előadókat bemutató, ingyenes showcase fesztivállal toldották meg esténként a szakmai programot.
Például az, hogy a történelmi léptékű sokk kicsit összerántotta a zenei szakmát, amelynek korábban finoman szólva nem volt nagy erőssége a szolidaritás és az együttműködés.
A zeneipar sok-sok évtizede dübörög, mindenféle változásokkal, de alapvetően sosem állt le. Most eljött az a helyzet, hogy leállt, és hirtelen felmerült a kérdés, hogy mit is csináljunk? Mit tudunk még tenni azon túl, hogy felállunk a színpadra és zenélünk, vagy menedzseljük a fellépéseket?
– hangzott el az egyik kerekasztal-beszélgetés elején, amelyben frissen alakult, vagy egyre aktívabb érdekvédelmi szervezetek képviseltették magukat, a Zenei Menedzserek Egyesületétől (ZEME) a Magyar Turisztikai Program Alapítványon (MTPA) keresztül a Könnyűzenei Klubok Szövetségéig. Abban nagyjából teljes volt az egyetértés, hogy a Covid-időszakban minden eddiginél erősebben lépett fel a könnyűzenei szakma az érdekei védelmében. Persze az iparág továbbra is riválisokból és sok tekintetben ellenérdekelt felekből áll, de a többség belátta, hogy vannak közös, rendszerszintű problémák, és végső soron több dolog köti össze, mint amennyi elválasztja őket.
A krach mellett ebben a belátásban szerepet játszott az is, hogy a kényszerleállás miatt több idejük jutott az illetékeseknek az egyeztetésre. A zeneipar ágazatait összefogó Music Hungary Szövetség elnöksége például a karantén idején hetente tudott online ülésezni, míg békeidőben egy ilyen meeting leszervezése rettentő körülményes volt, és akár két-három hónapba is beletelt.
Tudják, mit kéne tenni
A megoldás egyik legfontosabb sarokkövében széleskörű konszenzus uralkodik a szakmán belül:
ugyanis ez szerintük nemcsak a talpra álláshoz lenne kulcsfontosságú, de hosszú távon is pezsdítően hatna a zeneiparra, ezen keresztül pedig a többi ágazatra is, mint például a turizmus vagy a vendéglátás. Érveik alátámasztására tavaly egy hatástanulmányt is berendeltek, ami egyértelműen visszaigazolta a lépés szükségességét. A PwC által végzett kutatás arra jutott, hogy az iparág az áfacsökkentés közvetlen hatására 6,7 milliárd forint hozzáadott nettó bevételhez juthatna évente, amitől ugyan így elesne az államháztartás, de a költések miatt ennek közel háromszorosa térülne meg. A kormányzati segélycsomagoktól eltérően ennek hatása körülbelül egységesen csapódna le a zeneipar szereplői között.
Ráadásul a közönség is jobban járna, mert az iparág szereplői a pluszbevételből a koncert- és fesztiválszervezők pár év alatt talán vissza tudnák termelni a most elszenvedett veszteségeket anélkül, hogy árat kellene emelniük. Ha viszont az áfacsökkentés elmarad, sokan áremelésre kényszerülnének, ami a mostani helyzetben szintén nem lenne egyszerű, mert a vásárlóerő is csökkent az elmúlt egy évben – mondta nyári áttekintő cikkünkben Weyer Balázs, a Music Hungary Szövetség elnöke. Az érdekvédelmi szervezetek képviselői közül most többen is bizakodónak tűntek abban a kérdésben, hogy ez az áttörés megtörténhet-e a belátható közeljövőben.
Szabó László, a ZEME elnöke például egészen biztos benne, hogy a koncert- és fesztiváljegyek áfájának csökkentése bekövetkezik a következő egy-két költségvetési évben, mert az egységes szakmai fellépés, a kormányra gyakorolt növekvő nyomás és a következetes érvrendszer előbb-utóbb megteszi hatását. „Meglesz ez” – mondta. A javaslattal amúgy Demeter Szilárd is egyetért, ahogy azt a szerda esti panelbeszélgetésen is megerősítette Veszprémben. A pozíciót pozícióra halmozó könnyűzenei kormánybiztos a Lángoló tudósítása szerint elmondta, hogy az utóbbi időben teljes mellszélességgel képviselte az ügyet a döntéshozóknál, és hatalmas érvrendszere van, hogy miért van az ország versenyhátrányban a magas áfa miatt, hogyan lehetne a csökkentésnek köszönhetően kihasználni a stadionokat. Ám ez szerinte egy türelemjáték. A bénítóan magas áfa mellett az érdekvédelmi szervezetek további strukturális problémákat is kiveséztek:
- Például a zeneipar növekvő munkaerőhiányát, amin csak tovább ront az utánpótlást is jó eséllyel elrettentő válságkommunikáció.
- A jegyelővételek radikális visszaesését, ami negatív spirált indított be, hiszen a zenekarok sorra mondják le koncertjeiket az érdektelenséget látva
- Illetve a tömegével megrendezett ingyenes állami/önkormányzati rendezvényeket, például az Őszi Hacacárét, amelyek torzítják a piacot, és csak még nehezebb helyzetbe hozzák a koncertszervezőket.
Az ingyenes rendezvényeket rossz iránynak tartja a könnyűzenei klubokat képviselő Kovács QQ Attila is. A klubokat megsegítő tavalyi állami támogatás szerinte életmentő volt, ami nélkül a helyek 90 százaléka mára bezárt volna. Ám az egy tarthatatlan körforgásnak tűnik, hogy az ingyenes rendezvényekkel hozzájárulunk, hogy a piaci alapon működő koncerthelyek ne tudják kitermelni a költségeiket, majd dobunk nekik egy mentőövet. Szerinte senkit nem tesz boldoggá, ha attól függ a léte, hogy kap-e egy kis állami apanázst, vagy sem.
Nagyon félünk: kapásból egy harminc-negyven százalékos nézőszámmal kalkulált piacon dolgozunk, ami a maszkkal és a további szigorításokkal még le fog esni. Mert senki nem szeret maszkban szórakozni, vagy állandóan egy itallal a kézben álldogálni csak azért, hogy mondhassa a biztonsági őrnek: éppen iszik
– mondta, hozzátéve, hogy a falunapok és mindenféle ingyenes rendezvények okozzák a legnagyobb kárt a kluboknak, vidéken pedig különösen drámai a helyzet ezen a téren. Nemcsak a klubok, a zeneipar minden szereplője tart az esetleges újabb hullámoktól és lezárásoktól, mert ez végzetes lehetne sokak számára. A magyar független lemezkiadók például semmilyen tartalékkal nem rendelkeznek – mondta az egyesületüket képviselő Jeges Zsolt, akinek november elején még a magyaroknál sokkal tőkeerősebb svájci kiadók is azt mondták, hogy ha 2022-ben visszatérnek a lezárások, akkor „nekik kampó”.
Justin Bieber-szint vagy párkányi koncert?
Egy másik központi téma volt, hogy milyen reális kilátásai vannak a magyar zenei exporttörekvéseknek, azon belül például a HOTS zenei exportiroda működésének. Van-e értelme például olyasmiben reménykedni, hogy sok befektetett munkával és egy kis szerencsével megszülethet a magyar popzenei világsztár? A válasz röviden: nem, és ezt nem is igazán tűzi senki célként maga elé. A popiparban ugyanis olyan mértékű az angolszász, és különösen az amerikai dominancia, hogy annak a csúcsaira teljes képtelenség betörni egy kis kelet-európai piacról, már csak a nyelvi korlátok és a gyakori előítéletek miatt is. Másfelől az erről szóló beszélgetésen többször hangsúlyozták, hogy a nyugati trendek követése egész máshogy fest külföldről, mint itthonról. Ami számunkra már majdnem olyan, mint egy nyugati sikerprodukció, az onnan nézve sokszor még mindig csak egy bájos, kelet-európai imitáció. Élő Márton, az Irie Maffia-alapító producer és menedzser szerint ezért fontos lenne eldönteni, mi is a kitűzött cél.
„Mit várunk a magyar exporttól? Mert ez elég széles skálán mozoghat a Justin Bieber szinttől kezdve addig, hogy összejött egy párkányi koncert, ami exportnak nevezhető. Be kéne lőni, hogy mit akarunk. Egy szint fölött teljesen irreális elképzelés” – mondta. Vörös András, a Lángoló Gitárok és a Popshop ügyvezetője szerint is tévedés, ha Magyarországon ülve azt gondoljuk, hogy az exportképes, ami a legjobban hasonlít arra, ami kint van. Volt egy kis vita arról, hogy van-e bármi értelme az olyan típusú listáknak, mint amikor a magyar zeneipar szereplői összeállítják, hogy melyikek a legexportképesebb magyar zenekarok. Természetesen szó esett arról is, hogy a járvány hányféle módon nehezítette meg a külföldi fellépéseket: utazás és rendezvények ellehetetlenülése, sokkal nagyobb verseny a megmaradt fesztiválhelyekért. A metálzenész múlttal rendelkező Vörös András szerint fontos lenne eldönteni, hogy kultúrmisszóban vagy piaci alapon gondolkodunk.
Ami piaci alapon működik, az most is működik. Ami meg nem működik annyira piaci alapon, az akkor se fog, ha nem lesz járvány
– mondta, hozzátéve, hogy az exportiroda szerinte fontos kultúrmisszós tevékenységet végez, csak meg kell érteni, hogy ebből soha nem lesz üzleti siker. Mert ezeket a produkciókat nem a piac választotta. Ezzel szemben vannak olyan zenekarok, amiket a piac kiválasztott és működnek is. Ezek jellemzően a rétegműfajokban találhatók, mint mondjuk a metál vagy a világzene, és eleve az látszik, hogy csak a jól körülhatárolt zenei szubkultúrákban nyílik mozgástér a magyar zenekarok számára a globális színtéren. Abban egyetértés uralkodott a beszélgetőpartnerek között, hogy a pénz önmagában nem elég a befutáshoz, kell nemzetközi kapcsolati háló, szaktudás és egy karakteres üzenettel bíró produkció is. Pécsi-Szabó Dénes menedzser szerint rövid távon
Ez a cél szerint a Covid után is fontos lesz, amikor majd kinyílik a világ, de most meg különösen az.
Felmerült még, hogy export címszó alatt nem csak zenekarok befuttatásában kéne gondolkodni. Ott van a filmgyártás példája, ahol szintén nincs hazai világsztárunk, viszont sorra forgatják nálunk a hollywoodi szuperprodukciókat, amelyen magyar szakemberek garmadája dolgozik, csak épp nincs kiírva nagybetűkkel a nevük a főcímben. Élő Márton szerint erre a modellre a zeneiparban is érdemes lenne jobban ráfeküdni, és
Hasonló gondolatok elhangzottak a nemzetközi vérkeringésbe bekapcsolódó dalszerzők panelbeszélgetésén is, ahol a moderátorként szereplő Jónás Vera fejtette ki, hogy ideje lemondani az olyan vad reményekről, hogy egyszer lesz magyar Billie Eilish, mert egy ilyen sikersztorihoz elképzelhetetlenül sok tényező együttállása kellene. A dalszerzők, producerek világában azonban sokkal alacsonyabb a belépési küszöb, és kevésbé jelent hátráltatja őket kelet-európai stigma is, amivel azért lehet találkozni Nyugaton. A résztvevők megosztották személyes tapasztalataikat a jó ideje divatos dalszerző táborokról is, ahol random és nemzetközi csapatokban írnak szakmányban potenciális popslágereket: mint mondták, ebben benne rejlik az inspiráló csapatmunka lehetősége, de az ipari jellegű, lélektelen darálásé is.
Nincs válasz a „Dear YouTube” kezdetű levelekre
A globális zeneipart persze nemcsak a Covid formálta át radikálisan az utóbbi években, hanem a Spotify és más streaming-platformok is, amelyek csak még nagyobb jelentőségre tettek szert a karantén alatt. Az épp kialakulóban lévő új piaci modell fogyasztóként érzékelhető előnyökkel jár – például, hogy havi párezer forintért a világ összes zenéjéhez hozzájuthatunk –, és természetesen a zenészek számára is tartogat új lehetőségeket, de közben számos veszélyt és kockázatot is hordoz a számukra. Ezek a kérdések is nagy súlyt kaptak a konferencián. Az új modell igazságtalanságaira hívta fel tavasszal a figyelmet Björn Ulvaeus, az ABBA alapítója, a Szerzői Jogvédő Szervezetek Nemzetközi Szövetségének jelenlegi elnöke is, aki szerint hiába forog a mai zeneiparban minden a dal körül, a rendszer mégis hajlamos hátrányos helyzetbe hozni a dalok szerzőit, ám ennek nem kell feltétlenül így lennie. Ulvaeus a TED-előadásban és Guardian-cikkben is kifejtett vészjelzéseit nem holmi megérzésekre alapozta, merthogy egy kutatást is rendelt a témában, amely kimutatta, hogy a zenehallgatók többsége hiába keres konkrét dalokra, nem pedig albumokra a streaming-platformokon, a dalszerzők mégis rosszul járnak a kiadókhoz és az előadókhoz képest a jogdíjak felosztásánál.
Ez pedig végső soron a zenei felhozatal minőségére, vagyis a fogyasztókra is visszahat,
Ulvaeus úgy látja, hogy ma már az ABBA slágerei sem feltétlenül tudnának megszületni, hiszen a sokkal kiszolgáltatottabb helyzetbe került dalszerzők már nem feltétlen vállalhatnak olyan művészi kockázatokat, mint ami nekik módjukban állt a 70-es években. A jelentés ugyan borongós képet fest, de lehetséges megoldásokkal is előáll a zeneipar megreformálására, amelyekkel nagyjából a Music Hungary Konferencia Mennyit ér egy dal? című beszélgetésének résztvevői is egyetértettek. A legfontosabb felvetések között például ilyesmik szerepelnek:
- Tegyenek különbséget aközött, hogy valaki csak háttérzeneként vagy odafigyelősen hallgat-e egy dalt. Az a szám, amit célzottan keresnek, kedvencelnek, és vissza-visszatérnek hozzá, érjen többet, mint az, ami csak úgy bekerült egy algoritmus által generált playlistbe.
- A karrierjük elején álló produkciók kapjanak nagyobb szerepet a közös tortából.
- A jelenlegi felosztásban méltatlanul elhanyagolt dalszerzők részesedése is emelkedjen.
Utóbbi követelésért határozottan kiállt Bíró Zsolt, a Magyar Könnyűzeneszerzők és Szövegírók Egyesületének elnöke. Szerinte a korábbi modellből átörökölt viszonyok miatt áll elő rendszeresen az igazságtalan helyzet, hogy a hangfelvételkiadó és az előadó dőzsöl a streamingpénzben, míg a szerzők szemmel nem látható összegeket keresnek a Youtube-forgalomból. A dolgokat más oldalról látó Jehan Paumero viszont azt hangsúlyozta, hogy nem kéne hibáztatni a kiadókat vagy a streamingszolgáltatókat.
Így nem is a nagyobb szelet kihasítása, inkább az egész bevételi torta megnövelése lehet a kívánatos cél, amit hosszú távon az előfizetési díj növelésével lehet elérni. Már a felhasználói kiskapuk hatékonyabb lezárása is sokat hozhatna a konyhára, különösen Magyarországon, ahol az átlagnál magasabb lehet az ügyeskedők aránya. Legalábbis erre utal, hogy az összes előfizető mintegy 46 százaléka használja családi csomag keretében a streaming platformokat.
És hogy miként lehetne például Magyarországról hatást gyakorolni a zeneipart leuraló streaming-óriásokra? Szinger András, a szerzői jogokat kezelő Artisjus főigazgatója szerint semmiképp sem szabályozással.
„Nem lehet nyomást gyakorolni a nagy streamingszolgáltatókra. Magyarországon az Artisjusnak viszonylag magas érdekérvényesítő képessége van, de egy Google-lal, Spotify-jal szemben ez nem feltétlenül elég” – mondta Szinger, és a dalszerzőket képviselő Bíró is kifejtette, hogy ezek a zeneipari techóriások olyan pozícióból tárgyalnak a jogtulajdonosokkal, ami aligha nevezhető egyezkedésnek.
Elmondják, mit szeretnének, és vagy elfogadod, vagy nem. És sajnos nem nagyon válaszolnak a »Dear YouTube« kezdetű levelekre.
A kihívások ellenére persze megkerülhetetlenek és hatalmas lehetőségeket is tartogatnak ezek a platformok, elsősorban azok számára, akik megtanulják tudatosan/kreatívan használni őket. A konferencián ebből is kaptunk merítést: szakmabeliek értékelték ki a legérdekesebb magyar zenei podcastokat, a netre felkerült ötletes karantén-videoklipeket, és volt gyakorlatias TikTok-tréning is, ahol megtudhattuk, hogyan csinálhat akár egy régebbi dalból is slágert pillanatok alatt a főleg fiatalok által használt videómegosztó.
A 24.hu a rendezvény támogatójaként tudósított a konferenciáról.
Kiemelt kép: a 2021-es Untold fesztivál Kolozsváron (MTI/Kiss Gábor)
