Őrjöngő kutya elől mentették meg gyerekkorában a legnagyobb magyarok egyikét

06:52

Gedeon sikoltásra riadt fel. Körbenézett, és nem értette a világot. Álmában egy jéghideg, romos, büdös szobában járt. Amikor kinyitotta a szemét, ebben a szobában találta magát. A sötétben, az elhanyagolt helyiségben nem ismerte fel a tárgyakat, a hangokat, a szagokat. Kínkeserves lassúsággal, molekulánként rakta össze fejében az őt körülvevő valóságot. Beletelt negyedórába is, mire rövid távú memóriája magához tért, és felülírta az emlékeit, melyeket hetven éven át rakosgatott össze. Hát persze, hiszen új fejezetet nyitott lelkében az új életének, mostantól ott kell keresgélnie.

Felült az ágyban, kifordult, lábait letette a padlóra, végignézett saját magán: idegen kezeket látott az ölében, ismeretlen, csontos lábak remegtek szeme előtt egy rongyos nadrágban. Nyál nélkül nyelt egyet, hogy eltüntesse a szokatlan, rossz ízeket a szájából. Tekintete lecsúszott magáról. Mellette egy halom ócska ruha fújtatott csendben a dunna alatt, néha meg-megrezdült. Gedeon hiába próbálta kivenni az alakot, csak foltokat látott. Valahol, valamikor elveszítette a szemüvegét.

Mit keres ő itt? Ez nem az ő lakása, ez nem az ő élete. Ő még mindig ugyanaz a Richter Gedeon, aki volt. Született 1872-ben Ecséden, anyja neve Engel Róza, vallása izraelita, lakik Budapesten, foglalkozása gyógyszerész. Neki máshol van a helye és más a feladata.

A tettvágy lökött rajta egyet, de az nem volt elég ahhoz, hogy lábra tudjon állni. Csüggedten hanyatlott vissza a koszos ágyneműre.

Mostanában egyre gyakrabban telepedett rá a gyökértelenség érzése, amely kisgyermekkora óta kísértette. A nyomasztó otthontalanság felnőttkorára apályként visszahúzódott gondolatai közül, de ebben az új helyzetben újra felerősödött benne. Gyerekként Gyöngyösön, a nagyszülei házában a sehovatartozás hullámaiban vergődött, kapaszkodók nélkül, fulladozva. Az volt az elvárás, hogy önállóan, egyenesen álljon meg a világban. Kis kezeit minduntalan lefejtették a nevelőnő szoknyájáról, tartsa csak maga mellett, zsebre se tegye. Nagyszülei távolról figyelték Gedeon és testvérei oktatását, nevelőnők jöttek-mentek, és a gyerekszobájuk valahogy mindig ideiglenesnek tűnt, hiába volt gondosan berendezve. Testvéreivel együtt úgy tartoztak nagyszülei házához, mint a bútorok a szalonban vagy a fák a kertben. Tudomást vettek róluk, figyeltek arra, hogy rendben legyenek tartva, és elismerték hasznos tulajdonságaikat. Ellátták őket. Még a kényesebbnek ítélt igényeiket is. Gedeon például állandóan fázott, ezért mindig gondosan felöltöztették. De egész kiskorától kezdve egyedül feküdt le, és a nevelőnő kiáltására ébredt. Más ember bőre szinte sosem ért a bőréhez. Melegséget a ruhái adtak. Kizárólag kimért és udvarias hangon szóltak hozzá, és a benne dúló fullasztó hiányérzetről senkivel sem beszélgetett. Gedeon más érzelmi világot nem ismert meg a gyöngyösi házban.

Csak olyankor ültette a nagymamája maga mellé, amikor elővette a fényképes dobozt. Gedeon ilyenkor minden igyekezetével az orrára figyelt, nehogy fintorogjon, mert azt a nagymama nem tűrte. De hát olyan nehéz szaga volt az öregasszony vastag ruháinak, és a bőréből zellerszag áradt.

Jozefa egyre halkuló sóhajokkal birkózott a doboz tetejével, vastag ujjai nehezen engedelmeskedtek a precíz feladatnak. Gedeon tekintete elkalandozott, a lábát lóbálta, majd észrevette magát, gyorsan megmerevedett, és a nagymamára nézett, hogy feltűnt-e neki a helytelen viselkedés. De szerencsére pont akkor sikerült leemelnie a tetőt a dobozról.

– Na, itt is vannak – egyszerre többet is felmarkolt a vastag papírosokból, utána próbálta szétpörgetni azokat az ujjai közt. A legfelsőt hangos fújtatással nyomta az unokája elé. – Ez itt az esküvőjük. Istenem, milyen fiatalok voltak! – Hosszan nézte a szürke lapot, a kép széle már megbarnult a sok fogdosástól. – És már azok is maradnak.

Gedeon tudta, hogy ilyenkor nem kell szólni, elég, ha a képre néz. Töviről hegyire ismerte már a fotográfiát, és nem érdekelte. Egy ismeretlen felnőtt pár nézett rá a dohos papírdarabokról, ugyanolyanok, mint bármelyik másik házaspár az utcában, a városban. Idegenek. Színtelenek voltak egy lapos képen, hát nem mindegy már, tőlük sem kaphatott volna mást ennél a hideg, szürke távolságnál, ami a világban körbevette őt.

Az édesanyjára igyekezett sosem gondolni, még felnőttkorában sem, nem tudott és nem akart mit kezdeni a gondolattal, hogy az az álmodozó arcú fiatal nő belehalt abba, hogy ő megszülethessen. Az apja egy évvel sem élte túl. Nem a bánat vitte el, hanem a kolera.

Gedeon szótlan türelemmel ülte végig, amíg a nagyanyja végiglapozta az összes képet, hangtalanul tátogva mondta vele együtt a szokásos narrációt, hogy az idősebbik bátyja születésekor milyen boldogok voltak, hogy ez volt az új házuk, és biztos az hozott rájuk átkot, hogy a keresztények közé költöztek, el az utcájukból.

Egy kutyát, azt nagyon szeretett volna Gedeon. De mielőtt szóba merte volna hozni a nagyapja előtt, megtörtént az a majdnem végzetes eset, és elment tőle a kedve. Egy hirtelen jött tavaszi napon, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve az elemi iskolából nem balra, a zsidó negyed felé vette az útját, hanem jobbra. Arra laktak a keresztény fiúk, és kíváncsi volt. Milyen az ő utcájuk, a házuk? Biztos más, biztos ott lehet a különbség, mert ők mind valahogy könnyedebbek voltak. Ugratták egymást, nagyokat röhögtek, hangosak voltak, és gyakran koszosak. Meg akarta nézni, hol terem ez a szabadság. Ahogy ment, túl a központ nagyobb házain, egyre rozogább, hosszúkás porták előtt vezetett az útja. A zsellérsorokba bemenni nem mert, de így is hallotta, ahogy ugattak a kutyák, a kerítéseknek ugrottak, vadul rázták a fapalánkokat. Egy-egy porta keskeny bejáratánál bekukucskált, de csak szegénységet látott, az meg nem volt érdekes. Vissza is fordult, de most már inkább a földes út közepén ballagott, egyenlő távolságra mindkét portasortól és az őrjöngve csaholó kutyáktól. Nézte az eget, beleszagolt a levegőbe, élvezte maga körül a kihalt rendetlenséget.

Nem is figyelt maga elé, csak a rávetülő árnyékot vette észre először. Azonnal megtorpant, és egy fekete kutya fejét találta szemmagasságban. Mozdulni sem tudott.

A kutya várt egy pillanatot, majd felugrott, és elkezdett csaholni Gedeon arcától pár centiméterre. A fiú érezte a kutya meleg, büdös leheletét, dobhártyáján fájdalmas szúrásokat ejtett az ugatás. A kutya fehér fogai csattogtak, átharapták Gedeon gondolatait, az éles, veszélyes hangok a földhöz cövekelték a lábát. A kutya megállás és lélegzetvétel nélkül ugrált és csaholt, nem ért hozzá, de a lehelete és mozgásának szele körbevette a kisfiút. Később sem tudta felidézni, hogy mikor és hogyan kezdett el futni, de a kutya végig a sarkában loholt, hol mellette, hol szemben vele, hol mögötte, Gedeon akármerre vette az irányt, nem menekült a rá vadászó viharos erő elől. Talán csak egy sarkot futott így, amikor a félelem fülében dübörgő zaján túl emberi hangokat is hallott, kiabálást, futó lépteket maga mögött, majd egy erős férfikéz megragadta a karját, felrántotta maga mellé, a testéhez szorította. A férfi másik kezében egy ostort markolt, suhogtatott vele, és kiabált, csak kiabált a kutyára, amely megtorpant, azután elszaladt.

Az ember még akkor is a karjában tartotta, amikor Gedeon bepisilt az ijedtségtől és a megkönnyebbüléstől. A férfi kikérdezte, merre lakik, végül a kocsijára ültette, maga mellé a bakra, és hazavitte.

Épp távoli rokonok voltak a nagyszüleinél, amikor a rozoga lovas kocsi megállt a ház előtt. Jozefa kinézett az ablakon, és kisietett a látványra. Most egy másik erő vette körbe Gedeont, felvette, hozta-vitte, megtisztította, és elcsendesítette félelmeit. Aznap este megengedték neki, hogy hosszabban ott maradjon a nagymamája mellett. Figyelte a távoli rokonokat, ahogy néha-néha lopva ránéznek. Nem értették a helyzetet.

– Egy goj megmenti a kutyától, és utána haza is hozza a zsidó gyereket? – Az egyik öreg nagybácsi hitetlenül csóválta a fejét, ilyenről még sosem hallott. Ilyenről nem szóltak a meséik. Talán azt hitte, valami titok van Gedeon születése körül, hogy így bánnak vele a keresztények. De a nagyapja büszkén előrenyomta az állát.

– Tudja itt mindenki, mennyit segítettünk mi Kossuthnak! Nem felejtették el harminc év után sem! Minden kereskedőnk lecsípett egyet-egyet a készlete végéből, jöttek a gojok a szekérrel, összeszedték, és vitték a gyűjtőhelyekre.

Jozefa belevágott a férje lassú beszédébe, alig bírta kivárni az akadozó mondatok végét.

– Tőlünk is három-három asszony ment a kórházba ápolni a sebesülteket minden nap. Hiszen maga Kossuth Lajos testvérhúga járt itt, és kért meg minket. Hogyne mentünk volna!

Gedeon agyában végérvényesen egymásba kapcsolódott a kutyatámadás és a megmenekülés élménye nagyapja magabiztos szavaival:

– Olyan emberek ők is, mint mi. Ha segítesz nekik a bajban, nem felejtik el. Nem bántanak soha többé.

 

07:03
1885

Gedeon elgondolkodva nézett körbe a lakásban. Milyen jó, hogy ez az idegen környezet nem félelmetes és nem jelent rosszat. Sőt inkább érdekes, izgalmas, irigylésre méltó. Mersitsék lakása, ahova Gedeon korrepetálni járt, modern volt, és kényelmes. Nem olyan, mint náluk otthon. Osztálytársának, Mersits Nándinak nehezen ment a matematika, az iskolában minden gondolata ellenállt a számoknak, a tanár hangja és szúrós tekintete gúzsba kötötte. Gedeon halkabban beszélt, az ő mondataiban megszelídültek a számok, alakot öltöttek és életre keltek.

Most is, ahogy Gedeon magyarázott, Nándi pulzusa nem emelkedett meg, légzése nyugodt maradt. A mondanivalóra figyelt, nem a szavakkal birkózott.

– Úgy képzeld el, mint egy mérleget! Ha az egyik oldalra teszel valamit, ugyanannyit kell tenned a másik oldalra is. – Gedeon ránézett a fiú arcára, hogy követi-e a gondolatmenetét, majd folytatta: – Na, akkor ebből az oldalból elveszünk tizenkettőt, akkor a másikkal mit csinálunk?

Nándi addig csillogó tekintete zavarossá vált. Gedeon várt, de nem értette a problémát, mi nem világos, miért nehéz a válasz.

Végül Nándi tétován megszólalt.

– De az előbb azt mondtad, hogy odateszel valamit. Most meg elvettél belőle.

Gedeon egy sóhajjal bólintott. Két tenyerét vízszintesen a föld felé fordítva mutatta az elméletet.

– Egy mérlegre gondolj! Ha az egyik oldalból elveszel…?

Nándi megvakarta az orrát, és fellélegzett.

– A másikból is elveszek ugyanannyit. – A ceruzájával odaírta a számokat az egyenlet mellé. – Mindkét oldalból elveszek tizenkettőt.

Elkezdte kiszámolni az eredményeket, és kicsit bumfordi írással új sort kanyarított az eddigi számok alá.

Amíg Nándi írt, addig Gedeon a szoba bútorzatát vizsgálta. Töviről hegyire ismerte már, mégsem tudta megmagyarázni, miben különbözik a saját házuktól. A bútorok kisebbek, vagy a szoba nagyobb, mint otthon? Nem bírta eldönteni. Azt tudta csak, hogy itt több a levegő és a fény. Minden világosabb: a falak, a függönyök, a szőnyegek.

Gedeon abban a korban volt, amikor már észrevette a különbséget a saját és mások körülményei között, de még nem szégyellte. Innen nézve irigyelte, onnan nézve sajnálta, de nem szégyellte.

Nándi szülei is mások voltak, mint az ő nagyszülei. Nem tudta, hogy az életkor vagy valami egyéb okozta-e az érzést, hogy más világban jár Mersitséknél. A nagyapjának szakálla volt, Nándi édesapjának, Mersits Nándornak kackiás bajusza. Feleségét csak az utcán látta kalapot hordani, míg az ő nagyanyja otthon is főkötőt viselt. A Mersits lakás tele volt magas hangokkal, friss szagokkal és érintéssel. Nándi édesanyja sosem haladt el úgy a fia mellett, hogy legalább egy pillanatra hozzá ne ért volna. Eleinte Gedeont is meg-megsimította, de miután észrevette, hogy a fiú ettől megfeszül, onnantól kezdve csak mosolygott rá, ha meglátta. Ezt is szoknia kellett Gedeonnak.

Nándi apja az ajtóban állt. Mivel a fiúk nem látták őt, arcáról nem törölte le a csalódást és a keserűséget, ahogy elnézte fia küzdelmét a számokkal. Egy darabig hangtalanul figyelte őket, mielőtt megszólalt.

– Gyertek, fiúk, vacsorázni! Gida, neked is terítettünk.

Nándi gyorsan lecsapta a ceruzát az asztalra, és már rúgta is ki maga alól a széket. Gedeon ijedten nézett fel, nem tudta eldönteni, mit tegyen. Még sosem evett Mersitséknél. Illik-e, szabad-e? Mit szól majd a nagyanyja. Mersits Nándor egy sürgető mozdulatot tett a kézfejével.

– Utána majd befejezitek ezt a példát. Igyekezzetek, ki ne hűljön az étel! – Erre már Gedeon is sietve követte barátját az étkezőbe.

Amíg a cseléd szedett a csirkepaprikásból mindenki tányérjába, Gedeon egyenes háttal ült, kezeit két combjára helyezte. Nem nézett senkire, a szemközti falat vizsgálta. A fiókos tálaló tetején ott állt egy míves menóra. Ez volt az egyetlen látható jele a Mersits család valamikori hovatartozásának. A bútor felett két festmény függött, tájképek széles aranykeretben.

A cseléd letette Gedeon elé is a tele tányért, majd az asztal közepére rakta a tejfölöscsuprot. Gedeon majdnem felkiáltott az ijedtségtől, de senki másnak arcizma sem rándult. Gedeon egyre merevebb tartással nézte, ahogy a többiek tejfölt szednek a hús tetejére.

Amikor Mersitsné asszony feléje nyújtotta a csuprot, Gedeon majdnem pánikba esett. A nő hosszú másodpercekig csak tartotta kinyújtott karral az edényt, de Gedeon torka összeszorult. Egy szót sem bírt szólni.

– Finomabb lesz így, meglátod! Próbáld ki! – Az asszony látva Gedeon ijedelmét, letette a csuprot, és a férjére nézett. Összemosolyogtak.

– Otthon nem szoktátok keverni a húst a tejes ételekkel, ugye? – Nándi édesapja kavargatta tányérjában az ételt, miközben beszélt.

– Nem. – Gedeon alig hallhatóan mondta, inkább csak a fejét csóválta. – Nem szabad.

– Tudod, hogy miért nem szabad? – A mondat végén a férfi bevette a szájába az első falat tejfölös csirkét. Gedeon feszülten nézte, nem is hallotta meg a kérdést. Az apa nem is igen várt feleletet, folytatta tovább rágás közben: – Régen azért találták ki ezeket a szabályokat, mert észrevették, hogy hamarabb romlik meg az étel, ha együtt van a hús meg a tej. Mert nem az Örökkévaló adta nekünk ezt a szabályt, hanem az emberek találták ki. – Mersits úr felnevetett, valami miatt viccesnek találta, hogy az isteni törvényt emberek alkották.

*

Gedeon agyában lassan oszlott a félelem köde, a mondat vége már eljutott a tudatáig. Innentől kezdve tudott figyelni.

– Könnyen megbetegedtek az emberek. – A férfi felemelte a villáját, nyomatékot adva a következőknek: – De akkor még nem tudták, mi okozza a betegséget. Ma már tudjuk. Egészen apró bacilusok szaporodnak el a tejben, és az betegíti meg a húst is.

Ha lehet, Gedeon ettől még jobban megrettent, ami kiült az arcára is. A férfi újra felnevetett. – Azt gondolod, hogy megmérgezném magam és a családomat? Hát patikus vagyok! Tudom, mit teszek! – Konspirálást tettetve közelebb hajolt az asztalon át Gedeonhoz, és halkabban folytatta: – Van egy titkom. Felforraltatom a tejet, mielőtt tejfölt készítünk belőle. A forralás során a bacilusok elpusztulnak. Érted?

Gedeon csak bólogatott, belemártotta kanalát a paprikásba, de alig evett. De már nem a félelemtől, hanem mert a gondolkodás lekötötte minden figyelmét. Az éhségét is elfelejtette. Csak a vacsora legvégén szólalt meg, halkan, maga elé pusmogva.

– Egy patikus honnan tudja mindezt?

Mersits Nándor szélesen elmosolyodott. Kedvenc témájához értek. A felesége hátradőlt, tudta, hogy nem fognak felkelni az asztaltól egy darabig. A férfi válaszában elindult a kémiai elemektől, ráérősen végigsétálta az utat a vegytani alapok mentén, rámutatott a legutóbbi érdekes felfedezésekre és szabályokra, amelyeket ő annyira csodált. Nándi már rádőlt az asztalra, miközben a lábát lóbálta, az édesanya szinte morzsánként elfogyasztott még egy szelet kenyeret, egyedül Gedeon hallgatta szédülten a magyarázatot, amelyből alig értett valamit. Csak akkor ocsúdtak fel, amikor a cseléd meggyújtotta az olajlámpákat, mert már annyira rájuk sötétedett, hogy alig látták egymást.

Otthon Gedeon nem merte elmondani, hogy már vacsorázott. Főleg azt nem, hogy a többiek mit ettek. De nem is voltak erre kíváncsiak a nagyszülei. Az idősebb bátyja, Oszkár pályaválasztásával foglalkoztak.

– Dehogy lesz katona! Milyen sorsa lenne neki ott a sok goj között? Nem nekünk való dolog az. Kereskedő lesz belőle, ahogy illik. – Morogva feltápászkodott az asztaltól, és egy utolsó gondolattal lezárta a beszélgetést. – Mindegyikből kereskedő lesz.

Gedeon észrevette, hogy a nagyapja ránéz a mondat végén. Óvatosan szólalt meg:

– A patikus az kereskedő?

A nagyapja meglepődve meredt legkisebb unokájára. Ráncolta egy ideig a homlokát, Gedeon már meg is bánta, hogy kérdezett, gyöngyözni kezdett a háta az inge alatt. A nagyapa végül kifújta a levegőt.

– Végül is, orvosságokkal kereskedik. – A feleségére nézett. – Kereskedő az is. Igen, kereskedő.

Berényi Anna: Richter – Richter Gedeon regényes életrajza

Scolar, 2021