Szolga Hajnal
Kultúra

Dunajcsik Mátyás: Olyan helyről jövök, amit porig égettek

Berlinben és Drezdában él, de Budapestről írt regényt Dunajcsik Mátyás, aki szerint az otthonunk nem feltétlenül helyhez kötődik. A Vízivárost a búcsú és a gyászmunka dokumentumának szánja, és traumának éli meg a magyar irodalmi közeg elvesztését. Mi köze a német romantikusokhoz, milyen szerepet játszott homoszexuális férfiként, és miért dühösebb most sokkal, mint amikor belekezdett a regénybe? Interjú.

A könyve fülszövegében azt olvasni, hogy Berlinben és Drezdában él. Lehet egyszerre két helyen élni?

Fut mostanság Berlinben egy IKEA-kampány, aminek a Föld bolygó van a plakátján, és az a felirat, hogy „es gibt keinen Plural von Zuhause”, vagyis „az otthonnak nincs többes száma”. Amikor megláttam, rögtön arra gondoltam, hogy basszus, ezt tuti olyasvalaki írta, aki még életében nem találkozott migránssal. Mert az egy nagyon kiváltságos helyzet, ha valaki megengedheti magának, hogy csak egy otthona legyen. Nem mind vagyunk ezzel így. Nálam például nemcsak az a kérdés, Németországban lehet-e két városban élni, hanem az is, hogyan bonyolítja a helyzetet, ha mindeközben Magyarországon jelenik meg egy regényem. Jelenleg egy pici drezdai lakásban ülök, ahol heti három napot töltök, mert Drezdában az OSTRALE kortárs művészeti központban dolgozom. A páromat viszont Berlinhez köti a munkája, és csütörtöktől hétfőig én is ott vagyok – ráadásul Berlinen belül éppen most költözésben is vagyunk. Novembertől januárig viszont végig Berlinben leszek, mert a Német Művészeti Akadémiától kaptam egy ösztöndíjat arra, hogy a német nyelvű verseimen dolgozzak.

Szóval ha mostanság azt mondom a páromnak, valamit »otthon hagytam«, akkor neki rá kell kérdeznie, hogy oké, de most melyik városban melyik lakásról beszélünk? Az otthon viszont nem feltétlenül helyhez kötődik, hiába szoktunk rá így gondolni.

Lehet az otthonunk egy másik ember is vagy egy nyelv – bár az én esetemben pont ez az utóbbi helyzet is elég bonyolult. De hát az esetek nagy részében a saját testünkben sem vagyunk otthon, pedig ha azt az egyet sikerülne megoldani, teljesen mindegy lenne, hogy fizikailag hol vagyunk.

Nincs belső sorrend? Értem, hogy több helyen van otthon, de valahol azért jobban otthon van, nem?

Persze, nekem ez mindenképp Berlin. Ott érzem a legjobban magam, ott szeretném tölteni a legtöbb időt. Ezen kívül nincs olyan hely, most már Budapestet is beleértve, ahol azt érezném, hogy odatartozom, és a város is azt mondja nekem, hogy van ott számomra hely. Ilyen szabadságot sehol máshol nem kapok. Drezdában három év ott élés után sem sikerült különösebb szociális hálót kialakítanom a munkatársaimon kívül.

Szolga Hajnal

Vagyis Berlin a pozitív pólus, Drezdához a munkája miatt kötődik, de mi a helyzet Budapesttel? Otthonaként gondol még rá?

Budapestet leginkább mint egy volt szeretőt tudom nézni: felszabadító, hogy már nem vagyunk egymáséi. De végtelen hálával és szeretettel gondolok rá azokért az évekért, amiket ott töltöttem, valamint némi idegenkedéssel azzal kapcsolatban, ami mára lett belőle. Nyár végén két év pandémiaszünet után mentem haza, és két hetet töltöttem otthon – látja, azért Budapestre is azt mondom, „otthon” –, ami olyan volt, mintha évekkel egy fájdalmas szakítás után hirtelen elmentem volna két hétre az exemmel nyaralni. Nem egyszerű. Talán a kísértetiesség fogalmával tudnám a legjobban leírni. Olyan emberekkel találkozom, akik főként a múltam részét képezik, és bármennyire is jó lenne a jelenlegi életüknek is része lenni, a találkozásaink perspektívája korlátozott, mert egy kétórás beszélgetés után hónapokig, fél évig megint nem leszünk egy városban.

A Víziváros nagy részét azalatt írta, amíg Budapesten élt, de már nem itt fejezte be a regényt. Könnyebb úgy írni egy városról, hogy jól ismerjük, de nem élünk benne?

Bonyolultabb volt ez, mert a könyv nagy részét valójában Izlandon írtam, az első, három hónapos ottani tartózkodásom idején. De tény, hogy akkoriban még nyakig benne voltam a budapesti életemben és a várostörténetben. Ennél sokkal furcsább volt, hogy a regény utolsó munkálatai az első karanténidőszakra estek, amikor tényleg alig léptünk ki a lakásból és maximum bolti eladókkal találkoztunk – ebben a helyzetben nagyon fura volt egy olyan történeten dolgozni, ami a nagyvárosi lét végtelenül zsúfolt, a testek folyamatos egymáshoz súrlódásán alapuló atmoszférájából táplálkozik. Ez nagyobb kihívás volt, mint a térbeli távolság. Ami amúgy is egy sokkal nehezebben áthidalható, időbeli távolsággal kombinálva volt jelen az írás folyamán, hiszen a regény főhőse minimum tíz évvel fiatalabb nálam. Vagyis amikor az ő érzéseit, lelkivilágát kíséreltem meg rekonstruálni, akkor a régebbi önmagamhoz kellett visszanyúlnom, aki viszont amúgy még minden rezdülésében budapesti volt.

Ha egy szóval kellene körülírnom a Vízivárost, azt mondanám, romantikus regény. Milyen buktatókat kell figyelembe vennie annak, aki ma romantikus könyvet akar írni?

Ezzel a leírással maximálisan egyetértek, csak hát kérdés, hogy milyen szellemtörténeti kontextusban értelmezzük a romantika szót. Én teljes mértékben a 19. századi romantikusok örökösének tartom magam. Amikor Drezdába költöztünk, és elkezdtem keresni az itteni hely szellemével a kapcsolódási pontokat, az egyik legfontosabb, amit találtam, a Schwarze Romantiknak is nevezett szellemi irányzat, ahová mondjuk E. T. A. Hoffmannt vagy Caspar David Friedrichet sorolják, ami borzasztóan közel áll hozzám.

Engem a nagyon nagy érzelmek érdekelnek akkor is, ha ezek önmaguk paródiájába csapnak át. Akkor érzem azt, hogy van értelme megírni egy történetet vagy egy lelkiállapotot, amikor gombóc van a torkomban tőle.

A Vízivárosban is folyamatosan giccshatáron táncolunk, át is lépünk rajta sokszor, de ha képesek vagyunk reflexiós távolságot teremteni a saját történetünktől és röhögni is tudunk a szereplőinken, akkor talán nem lesz ostoba a végeredmény. Emiatt igyekeztem öniróniát vinni a narrátorom stílusába is. Sokan megjegyezték, hogy maga a történet eléggé banális – és hát persze, hogy az, hiszen valahol minden szerelem története banális, és csak belülről tűnik valami soha nem látott, rendkívüli dolognak.

A Víziváros stílusa olyan, mintha egyetlen lélegzetvétel lenne az egész regény, van egy könnyedsége a szövegnek, de pont emiatt szellősnek, hézagosnak is tűnik a világa. Érezte annak a vonzását, hogy a 2010-es évek Magyarországán játszódó történetben politikáról, társadalomról, közérzetről is mondjon valami súlyosat?

Néhány futó megjegyzés került csak a könyvbe az akkori politikai életről, az általános atmoszféráról. De ez csak a jéghegy csúcsa abból, amit akkor én magam gondoltam, az pedig megint más, amit az elköltözésem óta eltelt tíz év magyarországi folyamatairól gondolok. Elvárásként vagy kötelességtudatként egyáltalán nem volt bennem, hogy ezzel többet kellene foglalkoznom, mert nem ez a könyv témája, hanem leginkább a szerelem érzését próbálja megragadni, ahogy az egy furcsa urbanisztikai megszállottságokkal sújtott elmében leképeződik. De ha valaki városokban gondolkodik – márpedig a főhősöm tudatában szinte egyszerre van jelen Budapest múltja, jelene és a lehetséges jövői is –, akkor azzal is számot kell vetnie, milyen annak a városnak a politikai atmoszférája. Irreálisnak tartottam volna, hogy a főhősöm a maga intellektusával vak lenne arra, ami körülötte történik, akkor is, ha egyébként a saját kényelmes buborékjában él. Amikor a párommal elköltöztünk Budapestről, mindketten a kulturális életben dolgoztunk, és soha semmilyen atrocitás nem ért minket amiatt, mert két csávóként vagyunk együtt – de azért pontosan tudtuk, hogy közben egy végtelenül homofób ország homofób fővárosában éltünk.

A regény egy pontján az elbeszélő, akit kamaszkorától fogva két férfi nevelt fel, arról elmélkedik, hogy nem szereti különösebben a homoszexuálisokat, akik közül sokan egy „ki tudja, ki által kialakított identitásmátrix túszai”. A Víziváros nagy részét 2013-ban írta, ez a mondat viszont máshogyan rezonált volna, ha a könyv akkor jelenik meg, mint ahogy most rezonál. Megfordult a fejében, hogy a közbeszéd aktualitásai, a homofób kormányzati retorika miatt kihúzza vagy átírja a szöveg bizonyos részeit?

Ha defenzív helyzetből írsz egy kisebbségről, aminek egyébként a tagja vagy, és a többségi társadalom elvárásainak megfelelően tompítasz a szöveg élén, akkor már meg is adtad magad nekik. Ezek a részek főleg 2013-ban íródtak, és örülök, hogy akkor írtam meg őket. Ma már biztosan sokkal dühösebben írnék a homofóbiáról, és talán jót is tett a könyvnek, hogy ez a dühöm kevésbé szivárgott bele. De ennek a sokat idézett mondatnak fontos kontextusa van, hiszen a főhősöm, aki mondja, egy heteroszexuális srác, aki a két apja miatt mégis mindig a homoszexuálisok oldalára kerül, mellettük áll ki a többségi társadalom ellenében, miközben a mainstream meleg stílussal sem tud azonosulni. Mert hát időbe telik, mire az ember rájön, milyen rengetegféleképpen lehet meleg az ember, és ezt a főhősöm is tudja, amikor azzal folytatja, hogy „idővel rájöttem, hogy korai gondolkodásomban ott követtem el az első és legalapvetőbb hibát, hogy valamiféle egységet feltételeztem ott, ahol közelebbről megnézve csak végtelen variációk kimeríthetetlen sokaságát találhattam, és ami csak kívülről látszott egyetlen, homogén halmaznak”.

Amikor a többségi társadalom elkezd elfogadni egy kisebbséget, azzal kezdi, hogy csak egyetlen történetet ad neki, és annak az újramesélését várja el mindenkitől, vagyis homogenizál egy egyébként rendkívül sokszínű embercsoportot. Ezen a tanulási folyamaton én is átestem, hiszen átlagos, középosztálybeli, liberális értelmiségi családból érkezve a »homoszexuális férfi« egyetlen elérhető modellje számomra az Oscar Wilde-típusú művészdandy figurája volt, amit húsz éven keresztül profin játszottam.

Csak aztán rájöttem, az, hogy a férfiakat szeretem, valójában nem kell, hogy determinálja sem azt, ahogy öltözöm, sem azt, hogy milyen zenét hallgatok. Attól, hogy valaki meleg, még nem feltétlenül lesz divattervező vagy fodrász, lehet vízvezeték-szerelő vagy buszvezető is, sőt akár rocksztár vagy katona.

Szolga Hajnal

Amikor írni kezdett, teljes természetességgel vállalta a saját melegségét. Ha ma kezdené a pályát, nehezebben tárulkozna ki?

Szerintem a művészet, akármilyen formát öltsön is, arról szól, hogy az ember egy nagy késsel kivágja a szívét, és felmutatja: nézzétek, hogyan dobog. Az én értelmezésemben ebbe nem fér bele a rejtőzködés. Akiben ilyesmi felmerül, annak nem érdemes művészettel foglalkoznia. Inkább menjen el könyvelőnek, és akkor maradhat addig a szekrényben, ameddig csak szeretne. Arról fogalmam sincs, hogyan kommunikálnék a saját melegségemről, ha most tűnnék fel az irodalmi nyilvánosságban Magyarországon, de azt tudom, hogy mostanában lépek színre szerzőként Németországban. Elkezdtem publikálni, vannak fellépéseim. És itt és az életem mostani szakaszában fel sem merül, hogy az identitásomnak ez az aspektusa ne lenne megosztható. Amúgy sem tudnék kiemelni semmit az életemből, a világról való gondolkodásomból, amit ne határozna meg, hogy meleg vagyok. Én az írásaimban főleg emberi kapcsolatokkal foglalkozom, amiket melegként elég különleges perspektívából lát az ember, hiszen úgy nősz fel, hogy a hétköznapi élet minden apró mozzanatát átszövő heteroszexuális feszültségeket kívülről szemléled. Ráadásul az esetek többségében úgy, hogy az első tizenöt-húsz évben azt hiszed, te vagy az egyetlen ilyen kívülálló, mert nem tudsz arról, rajtad kívül mennyi hozzád hasonló mutáns van még a világban.

A kétezres évek második felében indított egy Marcel Prousttal foglalkozó blogot. Azután fordításai, egy novelláskötete és egy ifjúsági regénye jelent meg, dolgozott kiadóban, de fokozatosan eltávolodott Magyarországtól: előbb Izlandon élt, majd Németországba költözött. Amikor a Proustonauta blogot írta, ilyen irodalmi pályafutásban gondolkodott?

Régóta nem publikáltam Proustról, de a Víziváros elképzelhetetlen lenne Az eltűnt idő nyomában nélkül. Minden gondolatkapcsolásában, perspektívaváltásában benne van, amit belőle tanultam, mert az a helyzet, hogy Proust teljesen átprogramozza az olvasója idegpályáit. Igaz, hogy az a személyiség, aminek a lenyomata ez a könyv, sokkal több szállal kötődik a hét-nyolc évvel ezelőtti önmagamhoz, mint ahhoz az emberhez, aki ma vagyok. Mégsem mondanám, hogy meglepetten nézek vissza arra, honnan indultam, és ahhoz képest mi lett belőlem. Már csak azért sem, mert a franc se gondolta volna, hogy ide jut a világ nyolc év alatt. Ha ma ugyanazt a szerepet játszanám, mint nyolc-tíz évvel ezelőtt, az azt jelentené, hogy vak vagyok a világ történéseire.

Az a fékezhetetlen agyvelejű bölcsészsrác, akinek emléket állít ez a regény, még rendszeresen járt be a Magyar Rádióba felolvasni, a Népszabadságban várta a könyvkritikákat, a József Attila Kör rendezvényeire, a Műcsarnokba és az Országos Széchényi Könyvtárba járt, otthonának érezte a Petőfi Irodalmi Múzeumot, és hosszan sorolhatnék még számtalan intézményt, helyet, szervezetet és közösséget, amit mára a földdel tettek egyenlővé.

És ha mindent elpusztítanak körülötted, ami valaha az ifjúságodat és az identitásodat jelentette, akkor logikus, hogy ezzel lőttek a gondtalan és derűs kifinomultságnak is. Ma, 2021-ben úgy érzem, hogy a punk jóval adekvátabb reakció a világ állapotára.

A Víziváros és az előkészítés alatt álló verseskötete a búcsú dokumentumai?

Igen. És a gyászmunkáé.

Mire készül mostantól? Németországban élő magyar író lesz? Vagy Németországban élő német író?

Itt megint olyan értelmetlen kategóriákról beszélünk, mint az első kérdésnél az otthon(ok) kapcsán, mintha ezek átjárhatatlanok lennének, kizárnák egymást, vagy hogy feltétlenül választanunk kellene közülük. Nekem sokkal fontosabb, hogy író legyek, mint hogy magyar vagy német író legyek. Irodalommal foglalkozni számomra nem magányos tevékenység, hanem az emberi kapcsolatokról, találkozásokról szól. Ezt pedig nehéz fenntartani egy olyan közegben, amiben nem élek benne. Most azért írok német nyelven is, hogy legyenek olyan szövegeim, amiket meg tudok mutatni a német barátaimnak, hogy azokkal beszélgethessek irodalomról, akikkel egy országban élek. És hát az is egy sokkal tisztább, szárazabb érzés, hogy most a Német Művészeti Akadémiától kapok ösztöndíjat német nyelvű versek megírására, mint ha bármely magyar állami ösztöndíjra kellene pályáznom. Ettől függetlenül az anyanyelvemmel való kapcsolat, a magyar irodalmi közeg elvesztése egy trauma, amivel együtt kell élnem és fel kell dolgoznom. És a német nyelvű szövegek, amiken dolgozom, részben pontosan erről a traumáról szólnak.

Ha nekem bármi mondanivalóm van németül a német olvasók számára, az nyilván a saját történetem: hogy egy olyan helyről jövök, amit porig égettek. És ki kell találnom, hogy ennek a porig égetett hazának az emlékképével a fejemben hogyan tudok túlélni és otthont teremteni magamnak valahol máshol.

Berlin éppen azért annyira természetes közeg a számomra, mert mindig is az a város volt, ami otthont adott az otthontalanoknak, hazát a hazátlanoknak. Az, hogy a párommal soha nem merült fel bennünk a külföldön töltött évek alatt, hogy visszaköltözzünk Magyarországra, nem egy jó érzés. Jó lenne, ha ez a lehetőség jelen lenne az életünkben, de hát minden héten történik valami, amiről olvasva az ember rögtön a bőröndjéhez kap, csak aztán rájön, hogy baszd meg, már elköltöztem. És rögtön utána elkezd aggódni az otthoniakért.

Sopronyi Gyula / 24.hu

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.