Kellett azért ahhoz némi nyugat-európai behatás, hogy a magam kelet-magyarországi származásával, monomániás tinikorával, és elsősorban ciszheteroszexuális férfiak játékterének számító szakmában elhelyezkedve megérkezhessen az életembe a drag művészet. Londonban élő barátnőm vetette fel, hogy mi lenne, ha elmennénk egy ottani drag show-ra, ahol fellép a RuPaul’s Drag Race című reality aktuális évadjának egyik versenyzője. Fogalmam sem volt, miről beszél, mégsem tiltakoztam, de azért felkészülésképp megnéztem néhány jelenetet a nevezett műsorból, ami azóta mindennapjaim abszolút háttérzenéje lett. Akkor láttam először RuPault.
2015 júniusában jártunk, RuPaul ekkor már több mint húsz éve volt világhírű. Annyit még épp el tudtam csípni, hogy ez a bölcs, szókimondó, harsány, lehengerlően vagány és ezzel egy időben gyengéd, érzékeny, sokat nevető, könnyen könnyező, megállíthatatlanul kreatív, döbbenetesen művelt popkulturális lexikon és egy igásló munkabírásával bíró előadóművész a világhír szubkulturális peremvidékeiről behatolt annak tökéletes középpontjába. Kicsit több mint hat évvel később, a 2021. szeptember 17-i Emmy-gálán RuPaul begyűjtött féltucatnyi újabb Emmyt, ezzel pedig rekorder, a díj történetének legsikeresebb fekete művésze lett. Ugyanakkor az, amit most látunk, többek között ebben az Emmy-rekordban kiteljesedve, az már a második eljövetel. RuPaul egyszer már megugrotta azt, amit az egy drag queen által elérhető abszolút legnek tartott a világ – csak azóta a világ is változott, és RuPaul is képes volt ráemelni saját korábbi sikereire.
A látnok megmondta
Pedig az, hogy RuPaul híres, gazdag és sikeres lesz, egyáltalán nem volt borítékolható. Pontosabban a kis RuPaul anyja, Ernestine Fontinette, Toni állítólag tudta előre, egy látnok ugyanis még a gyerek születése előtt megjósolta neki, hogy születendő gyereke fiú lesz, és hírnév vár rá – ám nagyjából ez tűnt az egyetlennek, ami egy egyszerű San Diegó-i család gyerekét sikerre predesztinálta. Szülei ugyanis nem dolgoztak a showbusinessben, nem voltak zenészek, táncosok, színészek vagy egyéb garabonciások: anyja adminisztrátorként, apja villanyszerelőként dolgozott, a szülők válása után – ekkor RuPaul hét éves volt – pedig Toni egyedül nevelte tovább négy gyerekét. Már amennyire nevelte: RuPaul elmondása szerint a balhés házasság felbomlása után anyja olyan depresszióba zuhant, hogy helyette leginkább két ikernővére nevelte őt és kishúgukat. Egyvalamire azonban a legmélyebb depresszióban is maradt ereje az anyjának: szabadjára engedte a már gyerekként sem mindennapi Rút – aki egyébként azért kapta ezt a furcsa nevet, mert Toni minden gyerekénél ragaszkodott ugyanahhoz a monogramhoz: R. A. C.. A Ru előtag a „roux” szóból jött, ami rántást jelent, igen, azt a rántást, amit a magyar konyha is ismer, a déli államokban pedig, ahonnan RuPaul szülei származnak, történetesen az ételek egyik kihagyhatatlan alapeleme.
A kis RuPaul tehát ezzel a szokatlan névvel, a család egyetlen fiúgyermekeként és meglehetősen szabadon kezdte meg életét.
Nem kaptam ki azért, mert kisminkelve, a nővéreim ruháiban játszottam, vagy csináltam, ami eszembe jutott. Soha nem kellett »előbújnom«, mert soha nem voltam elbújva. Megértették, hogy Ru az Ru
– nyilatkozta erről RuPaul egy interjúban.
Ez az idilli, még ma is progresszívnek számító hozzáállás különösen haladó gondolkodásra vallott, ami nem kis dolog lehetett, ha belegondolunk, milyen korról és közegről beszélünk. RuPaul 1960-ban született, amikor a fekete amerikaiakat nem egy államban még szegregálták, a queer mozgalom meg éppenséggel akkortájt kezdett egyáltalán ébredezni, amikor RuPaul kisgyerek volt. A Stonewall-lázadás idején, amiből a Pride kifejlődött, kilencéves volt. Az tehát, hogy RuPaul egy déli államból származó fekete családjának láthatóan feminin fiaként önmaga lehetett, egyáltalán nem volt magától értetődő, viszont a későbbiekre alaposan rányomta a bélyegét: RuPaul a későbbiekben sem igazán hagyta magát sem elnyomni, sem beskatulyázni, az egyik legtöbbet emlegetett mondása pedig így szól:
Az, hogy mások mit gondolnak rólam, nem tartozik rám.
A „ne foglalkozz mások véleményével” persze sokaknak mottója, ám azt már jóval ritkábban látjuk, hogy valaki ezt teljes életével átülteti a gyakorlatba úgy, ahogy azt RuPaul tette. A lánytestvérek között cseperedő RuPaul a nővéreitől megtanulta, kik a dívák, akikre figyelni kell, ahogy megtanulta a divat szeretetét is – egyik nővére modellkedést tanult – és hamarosan megtalálta az első olyan saját ikonját is, akiben saját furcsaságát látta visszatükröződni: David Bowie-t, pontosabban Ziggy Stardustot, Bowie androgün, színes hajú, sminket viselő, nonkonformista alteregóját. Alighanem Bowie hatására kezdett tizenhat évesen előadóművészetet tanulni, amikor nővérével Atlantába költözött. Atlanta intenzív éjszakai életet élő város volt – ma is az –, Ru pedig ott látta először a Rocky Horror Picture Show-t – ami meglehetősen közel áll a draghez –, ott járt először diszkóban, és ott látott először drag show-t is. Az iskolai művészközeg megadta a tartalmat, a város pedig a teret, hogy megszülessen az a RuPaul, akit aztán a világ megismert: a drag queen.
Bevetett mindent: zenélt new wave együttese, a Wee Wee Pole élén – a színpadon nem egyszer ágyékkötőben és combig érő csizmában, taréjjal és amerikai focis válltömésekkel: a stílust genderfucknak hívta, amit talán nem kell lefordítanom. Emellett háttértáncolt zenészek mögött, go-go táncos volt, filmezett, varietékben lépett fel, de azért a ’80-as éveket így is csóró művészként kellett végigtolnia, mielőtt bármi komolyabb lehetőséghez jutott volna. Ez végül 1989-ben érkezett meg a B-52’s Love Shack című slágerének videóklipjével, amiben RuPaul is ott volt a táncolók között (lásd a lenti videóban 2:05-nél).
A klip nagy szám volt, de azért nem hozott instant ismertséget, még néhány évnyi klubélet és underground filmes karrier várt RuPaulra, ekkor már Georgia és New York között ingázva, utóbbi városban egyre nagyobb sikerrel – naná, New Yorkban akkor is hiperintenzív volt a dragkultúra, sok klub van és sok vendég, így csak a legjobbak maradnak fenn. Ez egyébként ma is így van: a New York-i drag queenek rendre az élmezőnyben végeznek RuPaul reality-jében, de hogy valaha lesz egy ilyen műsora, RuPaul akkor, a ’80-as évek végén, amikor jóformán ételre is alig volt pénze, még aligha sejtette.
Én vagyok a MAC-lány
RuPaulnak nem jött korán a siker. Nem volt tinisztár, és a húszas évei is bőven a felkapaszkodással teltek még, ám a harminckettedik születésnapján valami fontos történt: kiadta a Supermodel című dalát, amit egy barátjával írt. És bumm – ez volt az a lökés, ami a világhírnévig repítette. Megint csak némi háttér szükséges a siker megértéséhez: 1992-t írunk, a topmodellek abszolút virágkorát, amikor a divatvilág olyan híressé tette legsikeresebb modelljeit, mint előtte soha. A jelenség fontosságát mi sem tükrözi jobban, mint hogy a szupermodell szó épp ebben az évben került be az angol nyelv hivatalos nagyszótárába. RuPaul ebben a közegben jött, és egyszerre mondta azt: ő is csinos, ő is szexi, ő is szupermodell, a világ vágyainak abszolút tárgya, és forgatta ki az egész divatvilágot. A Supermodel egyfajta szatíra volt – és a világ imádta ezt a fricskát. A Billboard tánczenei listáján a dal a második helyig jutott, divatbemutatókon játszották, még a Nirvana frontembere, Kurt Cobain is azt mondta, ez volt az egyik kedvenc dala abból az évből. És értette a viccet a divatvilág is: nem sokkal később RuPaul – első drag queenként a történelemben – a MAC Cosmetics sminkmárka arca lett. Az emlékezetes kampány szlogenje egyszerűen ennyi volt: én vagyok a MAC lány –
hiszen mi mutathatná meg jobban, mire képes a smink, mint az, ha egy százkilencvenhárom centi magas, fekete férfi úgy tud kinézni, mint egy szupermodell?
– mondta erről RuPaul, akit a MAC után a tévé is leszerződtetett, a VH1-on száz epizód hosszan futott talk show-ja, amolyan Oprah-stílusban, végképp átvezetve az addig az undergroundban tevékenykedő RuPault az abszolút mainstreambe. Ru kihasználta a végre megkapott figyelem minden percét, és „első eljövetelének” éveit gyakorlatilag popsztárként töltötte. Egyik albumot adta ki a másik után, életrajzi könyvet írt, hozta a teljes celebprogramot, ám pár év alatt a kezdeti érdeklődés elapadt, a sajtó nem nagyon írt a dolgairól, RuPaul pedig karcos nyilatkozatokban beszélt arról, hogy a média még mindig csak heteroszexuális nézőpontból hajlandó szerepeltetni az LMBTQ-közösség tagjait.
Alighanem ez az elégedetlenség vezetett oda, hogy 2008-ban, amikor RuPaul csaknem elfeledett öreg popsztárnak számított, egyszer csak azt mondta, oké, akkor mutassunk valami igazán queert, mutassuk meg a mi nézőpontunkat. Annál queerebb pedig, mint egy drag queeneknek meghirdetett tehetségkutató reality, nemigen van. Az első RuPaul’s Drag Race ezzel együtt kicsit olyan volt, mint a filmbeli magyar narancs, kicsit sárgább, kicsit savanyúbb: kicsinyke szereplőgárda, aprócska, régi Ki mit tud?-okat idéző színpad, és valami olyan pocsék, homályos kamerakép, hogy az azóta is vicc tárgya a műsorban, ha valaki bénán sminkel, szokták neki javasolni az első évados filter használatát.
Ám hiába volt gyártási szempontból kissé amatőr az első Drag Race-évad, pontosan ugyanazt a bombasztikus hatást érte el, mint tizenhat évvel korábban a Supermodel: fogta a korszak egyik popkulturális kulcselemét, ez esetben a valóságshow-t, és tekert rajta egyet, hogy aztán egyfajta szatíraként előálljon a saját verziójával a dologból. A Drag Race repetitív és szándékosan hatásvadász, felfokozott drámával és a témából adódóan minden más realitynél harsányabb szereplőgárdával – ám fontos különbség, mondjuk, egy Való Világhoz képest, hogy a tehetségből és teljesítményből itt nincs engedmény. Így a polgárpukkasztás nem ostobaságot jelent, épp ellenkezőleg: nagyon átgondolt, sokszor kőkeményen politikai-társadalmi üzeneteket artikuláló, nem ritkán többdiplomás, de ha mégsem, akkor is elképesztően tehetséges emberek versenyeznek, akiknek emellett a show igyekszik előásni az emberi oldalát, személyes drámáit is. Tökéletes recept.
A mainstream még magasabb csúcsai
Hogy a RuPaul’s Drag Race a legzseniálisabb reality a piacon, azt nem csak én állítom – a műsor hatása olyan elsöprő, jelentősége olyan megkerülhetetlen, amilyet nemigen tud felmutatni egyetlen másik valóságshow sem. A 2008-as indulás óta a tizenharmadik évad is lement, a picinyke Logo TV helyett már a menő VH1-on futnak az évadok (az élő adások végével pedig felkerülnek a Netflixre), évek óta százezer dollárt, azaz közel harmincmillió forintot nyer a győztes, aki addigra már alighanem összeszedett pár tízezret az egyes epizódok megnyeréséért, luxus tárgynyeremények és komoly promóciós büdzsé bizonyítja: van pénz a show mögött. És ez csak az anyagi tényező – a Drag Race presztízsét és popkulturális jelentőségét nem csak a cikk apropójául szolgáló tizenegy Emmy-díj bizonyítja, hanem a műsorban megfordult több tucatnyi híresség is Lady Gagától Miley Cyruson át Nicki Minajig, vagy az, hogy az évadgyőztesek Mama Ru egykori MAC-szerződéséhez hasonló szintű fotó- és kifutómodell-karriereket, mozi- és sorozatszerepeket vagy éppenséggel teltházas stadionfellépéseket tudnak felmutatni.
A RuPaul’s Drag Race emellett évek óta nemzetközi franchise: épp a napokban indult a brit verzió harmadik évadja, azon kívül pedig van kanadai, ausztrál, spanyol, holland, thai, fülöp-szigeteki, olasz és chilei verzió is, de külön műsora van az egykor már versenyzetteknek All Stars címmel, készült egy Drag U című spinoff, melyben hétköznapi nőknek tanítják meg a drag révén előhívni belső dívájukat, és van Celebrity Drag Race is. RuPaul pedig ezen folyamat alatt nem egyszerűen teljes és tökéletes nagy visszatérést hajtott végre, de át is lényegült, alakváltó popsztárból és szupermodellből egyfajta önsegítő guruvá és bölcs anya-sámánná fejlődött, aki közben azért most, túl a hatvanon is lélegzetelállítóan tud kinézni, teljesen kortalan, és minden gond nélkül csinál magából teljes idiótát. RuPaul civiliben New York és egy wyomingi ranch között ingázva él, 1994 óta ugyanazzal a férfival van együtt, de csak 2007 óta házasok – kapcsolatuk nyitott, minthogy elmondása szerint Ru túlságosan szereti férjét ahhoz, hogy leláncolja, no meg Gore Vidaltól származó egyik életmottója szerint
soha nem szabad kihagyni a lehetőséget, hogy az ember szexeljen vagy tévében szerepeljen.
RuPaul élesen politikus karakter, műsora is az, témái között megjelentek a Trump-kormányzat viselt dolgai, a szavazás fontossága, főleg az azt hanyagolni hajlamos queer-közösségben, a feketék elleni rendőri erőszak, a születési és a választott család, a saját közösség, a saját törzs megtalálásának fontossága. RuPaul ugyan a leghíresebb transzvesztita előadóművész, a transz közösség genderrel, mozaikszavakkal és névmásokkal kapcsolatos éles vitáiban nem vesz részt – bár néhány éve a Drag Race legvitathatóbb szóhasználatain változtatott –, egyrészt, mert ekkora hírnévvel nem szorul rá, másrészt, mert szerinte a transzneműek túlságosan komolyan veszik a gender kérdését, míg ő egész életében épp azt képviselte, hogy a gendert nem kell olyan szigorúan kezelni. Játéktér az, ahonnan kiválóan be lehet inteni a többségi társadalom elnyomó elemeinek. Így beszélt erről:
Az a dolgom, az a dolgunk drag queenként, mindig is az volt, hogy emlékeztessünk arra: a ruha, amit viselsz, a címke, amit magadra veszel, az csak egy címke. A drag queenek a sámánok, a boszorkánydoktorok, az udvari bolondok, akik emlékeztetnek arra, mi az, ami igazából valódi.
