Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
Kultúra

Pataki Ági: Minél önállóbbak a nők, annál kevésbé kiszolgáltatottak

Önéletrajzi könyvet írt Pataki Ági, aki nem akármilyen életpályát futott be: a szocializmus idején modellként lett ismert, majd üzletasszonyként folytatta, az utóbbi két évtizedben filmproducerként volt tevékeny, és mint az a Nyitottan a világra című könyvből kiderül, még nincs vége a karrierváltásoknak. A nemrég a 70. születésnapját ünneplő Pataki Ágival arról beszélgettünk, mi lett volna belőle, ha nem sodródik a modellkedésbe; elmondta, kik voltak azok a női vezetők, akik nagy hatást gyakoroltak a pályájára, és melyik filmje áll a legközelebb a szívéhez.

Mondják, hogy a magyar közvélemény hajlamos beskatulyázni az embert: abban a formában tekint rá, amiben megismerte, még akkor is, ha már régóta teljesen mást csinál. Ön is ezt tapasztalja?

Igen, olyannyira, hogy van is egy anekdotám erről. Szegő András már a sokadik interjút készítette velem, ugyanazokkal a kérdésekkel, amikor mondtam neki, hogy most már beszéljünk valami másról. Erre elmesélte azt a sztorit, hogy az ötödik Feleki Kamill-interjújából kihagyta a megszokott témákat, mire jelentkeztek az olvasók, és reklamáltak, hogy mi van a korábbi Feleki-interjúkban olvasott sztorikkal. Tehát ez igaz.

De mára azért csak átment a többségnek, hogy ön már nem Fabulon Ági, hanem hosszú évek óta filmproducerként dolgozik?

Igen, hálistennek generációkon ível át a karriertörténetem. Valakinek még Fabulon Ági vagyok, de sokaknak már Pataki Ági lettem, és a legnagyobb többségnek – reményeim szerint – pedig Pataki Ági filmproducer vagyok. Én az ismertségemet még mindig a Fabulon-időszakból származtatom, miközben sokaknak, főleg a fiatalabbaknak már újdonság, hogy régen modell voltam.

Többszörös pályaelhagyóként azt is meg tudja erősíteni, hogy a pályaelhagyás sem volt annyira elfogadott, még egy-két évtizeddel korábban sem?

A korosztályomon belül mindenképpen különlegesnek számított, hogy ennyiszer változtattam pályát, de ma már ez egyáltalán nem olyan ritka. Ez olyan, mint a házasság: régen az emberek kilencven százaléka ugyanazzal élte le az egész életét, csak mert kimondta egyszer, hogy holtomiglan, holtodiglan, és ma már ez sincs így, még akkor se, ha életre szólónak is gondoljuk a házasságainkat. Legalábbis az én környezetemben kevesen vannak, akik az első házastársukat fogyasztják. Hasonló ehhez a karrier is:

én a könyvemben is arra buzdítom a nőket, hogy építsenek önálló egzisztenciát, és próbáljanak a saját lábukra állni. Minél önállóbbak lesznek, annál kevésbé kiszolgáltatottak, és jobban készen állnak arra, hogy változtassanak, ha kell.

Tizennyolc évesen szerepelt a Szeressétek Ódor Emíliát! című filmben, de azt írja, gyorsan rájött, hogy nem önnek való a színészet. Mit szólt volna, ha megtudja akkor, hogy évtizedek múlva főállásban filmezéssel fog majd foglalkozni?

Biztos nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen szerencse ér. Akkor is nagyon izgatott ez a világ, de ezzel párhuzamosan felmértem a saját tehetségtelenségemet. Az viszont eszembe se jutott, hogy ha nem is színészként, de a kamera másik oldalán dolgozva maradjak a filmes közegnél – valószínűleg azért, mert akkor semmi nem jutott eszembe. Tizennyolc évesen az embernek nincsenek ennyire tudatos választásai, inkább csak sodródik az árral, de nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy végül visszakanyarodott az életem ide.

Azt is írja, ha nincs a modellkedés, amibe szintén véletlenül sodródott bele, akkor valószínűleg tanár lett volna.

Úgy mondanám, hogy annak szántak a szüleim, és annak is tanultam volna. De úgy gondolom, hogy azt vagy feladom, vagy idővel továbbléptem volna, és lehet, hogy most ugyanúgy filmproducer lennék, ki tudja? Egyébként magyar és valamilyen nyelv szakos tanár lettem volna, valószínűleg spanyol. Akkor legalább nem felejtettem volna el spanyolul.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

A foglalkozása révén többet utazhatott a szocializmusban, mint az átlagember. Több eset is ismert, amikor zenészek vagy sportolók egy ilyen út végén nem jöttek haza. Önben is felmerült ez?

Ehhez nem voltam elég bátor. Nagyon sok mindent fel kellett volna rúgnom. Ma már gond nélkül megtenném, és vállalnám az ismeretlent, de ma nem kéne ehhez elszakítani szálakat. Akkor viszont határozatlan időre el kellett volna szakadnom a szüleimtől, a hazámtól, mindentől. Tehát ez az ismeretlenbe való fejesugrás lett volna, amihez hiányzott belőlem a kellő bátorság.

A legjobb barátnője viszont elment, ez hogyan történt?

Ő azért ment el, mert kényszerhelyzetbe hozták: ellehetetlenítették itthon, miután nem tudták beszervezni. Nekem viszont nem volt ilyen: nem zsaroltak meg, nem fosztottak meg a munkámtól, nem kellett kompromisszumokat kötnöm.

De megfigyelni önt is megfigyelték.

Igen, de sok mindenkit akkoriban. Volt ebben egyfajta véletlenszerűség is, hogy kiket figyeltek meg, legalábbis az én esetem is ezt bizonyítja. Én évtizedekkel később találtam meg a rólam szóló levéltári anyagot, azt is a filmezésnek köszönhetően: Kocsis Ágival volt egy Szécsi Pálról szóló filmtervünk, és ezt egy hosszú kutatási folyamat előzte meg a levéltárban is, ott bukkantunk rá a rólam szóló jelentésekre. Az illetővel nem beszéltem azóta sem, pont ugyanúgy szeretem őt így is, hogy tudom ezt róla, mint előtte.

Bár ön is a hatvanas években volt tizenéves, olyannyira kimaradt a beatnemzedékből, hogy még a Metró Klubba sem jutott be. Ez miért alakult így?

Igen, ez nagy fájdalmam volt akkor! Kislány voltam, nem tartoztam semmilyen bandához, nem volt ilyen menő baráti társaságom, akik például a Metró Klubba jártak volna. Ugyanakkor persze hallottam róla, és én is ott álltam a többi középiskolás között ácsingózva, hogy hátha bejutok, de nem jutottam be. Utólag állati vicces ez, hiszen Zoránnal régóta jó barátok vagyunk, volt is egy közös klipünk Tímár Péter Moziklip című filmjében, de Frenreisz Károllyal is jóban vagyunk.

Akkor mégsem tartoztam oda, annak ellenére sem, hogy jó csaj voltam. Reménykedtem is, hogy majd valaki kijön és rám mutat, hogy akkor a kishölgy fáradjon be, de hát nem mutattak rám.

Cserébe később bejutott olyan körökbe, amiről mások nem is álmodhattak. Így például Rotschild Klára modellje volt, akiről két éve kiállítás nyílt és könyv is jelent meg. Hogyan emlékszik rá?

Ő egy nagyon furcsa és ellentmondásos személyiség volt. Először is iszonyatosan sznob volt: ahogy a lányokat válogatta, meg ahogy működtette a szalont, és elvárta, hogy a lányok nyelveket beszéljenek és úrinőnek lehessen eladni őket, ő maga viszont nem beszélt nyelveket, nem volt iskolázott, nem volt különösebben kulturált, de ahhoz, amit csinált, különleges szeme és tehetsége volt. Minden alkalmazottjától elvárta, hogy olyanok legyenek, amilyen ő nem volt. Bár nem volt egy kifinomult úrinő, de kinézetre igen: azokban a szürke időkben minden reggel a fodrásztól jött, akárcsak a kiskutyája. Mindenképpen jelenség volt.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Rajta kívül is említ jó pár olyan, erős egyéniségű nőt, akik vezető pozícióban voltak és nagy hatást gyakoroltak a pályájára. Az ő hatásukra is támogatja a női vezetőkre vonatkozó kvótát, amiről a könyvében részletesen is ír?

Abszolút hatással voltak rám, mert ezektől a nőktől tanultam meg, nem azt kell nézni, hogy más nő szebb, jobb, magasabb vagy csinosabb, esetleg jobban ment férjhez, hanem a saját utunkon kell mennünk, és a saját egzisztenciánkat kell kiépítenünk. Sokan esnek abba a hibába, hogy nem magukra fókuszálnak, ezek a csajok viszont mind azt tették, és azt is jól működtették, amit rájuk bíztak: dr. Veres Mária volt az első ilyen élmény, pedig vele háborúval indítottunk, hiszen ő volt az, aki megvette egy fotómat, és egyáltalán nem érdekelte, beleegyezek-e, hogy velem reklámozzák a Fabulont. Én már tizennyolc évesen is öntudatos voltam, szóval nem hagytam annyiban, ezért a háború. Viszont az, hogy Erdély Miklóst, a kor avantgárd művészét bízta meg a Kálvin téri mozaikkal, az színtiszta mecenatúra volt, amire nem is a Fabulonnak volt szüksége, hanem a magyar művészeti életnek. Ő egyébként művészettörténész volt eredetileg, de a Kőbányai Gyógyszergyárnál dolgozva is segítette a művészeti életet. Ilyen volt aztán még Ránky Kati, aki nemcsak egy bomba csaj volt, amikor a BNV-n álló Fabulon-pavilonban megismertem, de emellett kutatómérnök volt, később a L’Oreal Magyarország vezérigazgatója lett. A harmadik pedig Zsigmond Márta volt, aki szintén jó csaj volt, miközben se párttag, se kommunista nem volt, csak kapott egy lehetőséget, és megcsinálta az Ez a divatot, a kor népszerű divatmagazinját, és ő volt az is, aki a modelleket emberszámba vette és partnerként kezelte őket. Rólam is rengeteg címlapanyag készült, amiben szépen kiírták a nevemet. Így váltam lassan ismét Pataki Ágivá. Nem konkurált a körülötte lévő lányokkal, hanem inkább segítette őket.

Azóta viszont eltelt pár évtized, és még mindig kuriózumként beszélünk Magyarországon a női vezetőkről. Mi változott a nők helyzetében ön szerint a Kádár-rendszerhez képest?

A szocializmusban volt egy ideológia, amiben szántak bizonyos szerepet a nőknek is, és ezt egy kimondatlan kvótarendszerrel próbálták kezelni. Azt nem gondolom, hogy mindenki a kiérdemelt helyére került persze. De amikor felmerült a rendszerváltás után, hogy legyen női kvóta, én támogattam: alapból a természetes kiválasztódás híve vagyok ugyan, de ha ez nem működik, akkor még mindig jobb egy pozitív diszkrimináció, ami segít megadni a kezdő lökést, ahogy az történt a skandináv államokban is, ahol már nincs is szükség kvótára, mert működik a rendszer. Magyarországon viszont egy vicc, ami történik ezen a fronton: ami engem közelebbről érint, az a Nemzeti Filmintézet, ahol most az összes vezető pozícióban férfi van. Pedig előtte Havas Ágnes vezette a Filmalapot, őt pedig Andy Vajna tett oda, aki Amerikából jött, és csak azt nézte, szerinte ki a legalkalmasabb az adott pozícióra.

Most meg egy nő se fér a meghatározó emberek közé. Ennyivel többet érnének a férfiak?

De ugyanez a helyzet a parlamentben vagy a nagyvállalatoknál. Tudom persze, hogy a gyereknevelés nehezíti a nők pályáját, de pont ezért kellene megadni nekik a segítséget.

Van is egy fejezet a könyvében, ahol magyarázkodik, mert nem tud főzni. Azt is írja, hogy a férje sem tud főzni – viszont ő is szokott magyarázkodni emiatt?

Nem. Valóban vannak férfi és női szerepek, és nem vagyok annyira elvakult, hogy azt hirdessem, mindent össze lehet mosni, és a férfiak vagy a nők adottságai ugyanolyanok. Elég természetes, hogy egy nőre hárulnak sokszor ezek a feladatok, de ez nem lehet kizárólagos! Mindenki átfolyhat a másik életterébe, ha segítségre van szükség, például az én férjem is nyugodtan megtanulhatott volna főzni, ha már én ezzel a hiányossággal küzdök. De itt egyik fél sem tartott erre igényt. Viszont nálunk a fiam kezdte el pótolni ezt a hiányosságot, főzőtanfolyamra járt, ő irányítja a konyhát otthon, tehát az utánunk jövő generáció korrigálja a hiányosságokat.

Miközben önnek még frusztrációt okozott, hogy alacsonyabb volt a modellektől elvártnál, ma már plus size modellek is vannak, és már nem a minél vékonyabb és magasabb modellekről szól kizárólag a divatszakma. Mekkora változás ez az ön idejéhez képest?

Nagy, és jó az irány is, de ezt is erőltetni kellett, különben még ugyanott tartanánk. Ugyanez tette lehetővé, hogy én 68 évesen ősz hajjal reklámozzam a Helia D-t modellként, vagy Jane Fonda és Maye Musk a L’Orealt, anélkül, hogy összehasonlítanám magamat velük. Persze, hogy minden tervező a legfiatalabb, legvékonyabb, legszebb modellekre álmodja meg a kollekcióit, de az emberiség nem csak belőlük áll. Ha hozzászokunk ahhoz, hogy nem csak a tökéletes modelleket használjuk, akkor jó úton járunk.

Önmagáról azt mondta, azért tudott karriert csinálni modellként, mert magukat látták önben a nők.

Nem voltam egy extravagáns típus, mindig inkább az voltam, aki nem tűnt utolérhetetlennek. Azt gondolom magamról, hogy én nem azok közé tartoztam, akiket csak csodálni lehetett, hanem azok közé, akikkel könnyebben lehetett azonosulni.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

A könyv alapján úgy éreztem, a számos film közül, melynek a létrehozásában közreműködött, az Egy nap áll a legközelebb a szívéhez. Ki lehet ezt mondani?

Valóban nagyon fontos volt, de ilyet csak akkor mondhatok, ha hozzáteszem, minden film fontos. Producerként minden filmet értek, miért csináltunk, még azokat is, amiket elbuktunk. De Szilágyi Zsófi filmje minden tekintetben kielégít engem: nőként, producerként, filmszeretőként, bárhogyan. Nincs olyan pontja, amire ez ne lenne igaz, és ezt nem tudom minden egyes filmünkre elmondani. A második ilyen film Hajdu Szabolcstól a Fehér tenyér, mert az is arról a korról szól csodálatosan, aminek a tanúja voltam, miközben az Üvegtigrist is imádom, hiszen ezzel kerültem a filmszakmába, és mindegyikről tudnék mondani hasonlókat. Az Egy nap azért is különleges, mert producertársammal, Kenesei Edinával mi néztük ki magunknak, nem pedig megkerestek a tervvel: volt egy lány, akinek még nem volt játékfilmje, és mi kerestük meg, miután megismertük a filmtervet. Az első pillanattól kezdve a szívem csücske volt a projekt, és be is teljesedett azzal, hogy elkészülhetett.

Producerként több filmet is leforgattak, amelyeket a pandémia miatt még nem tudtak bemutatni, mit lehet tudni ezekről?

Két inkubátoros filmünk van, ami azt jelenti, meghatározott büdzséből készülhettek, kis költségvetéssel, és elsőfilmes rendezőknek szól. Lőrincz Nándor és Nagy Bálint Legjobb tudomásom szerint című filmje az egyik, ennek december 16-án lesz a bemutatója. ha a járvány is úgy akarja. A fesztiválkörökön szép sikerekkel már túl van, eredetileg tavasszal mutattuk volna be. A másik pedig Szilágyi Fanni Veszélyes lehet a fagyi című filmje, ami most készült el, és még a fesztiváloztatás előtt van, jövő tavasszal kerülhet a moziba. Ezeken kívül két projektünk van, amikre ugyan nem kaptunk támogatást, de nem adtuk fel egyiket sem: az egyik egy dokumentumfilm dr. Máriásról, akinek az élete és a munkássága is filmre kívánkozik. Érdekes, izgalmas, nagyformátumú személyiség és művész. A másik pedig a Sziget-sztori lenne: a legnagyobb hungarikum hiánya szülte egy egészestés dokumentumfilm ötletét, szeretnénk ezzel jövőre kijönni, reméljük, akkor már lehet ismét Sziget. Ezt sem adtuk fel, újra pályázunk rá.

Játékfilmes terveik nincsenek is? Vagy ezzel nem is próbálkoznak?

Voltak, legutóbb Török Ferivel egy Ottlik-novellából készült filmtervünk, de azt is visszadobták. Jelenleg folyamatban van egy fejlesztésünk Szinetár Miklóssal, reméljük, film lesz belőle.

Állami pályázatok nélkül még mindig képtelenség filmet csinálni?

Igen, hiszen nagyon drága a műfaj. A Sziget esetében sikerült komoly szponzorációból újraindítani a projektet, és a maradék összegre pályázunk. De ez egy sokakat érintő téma, és egyébként is dokumentumfilmről van szó, kisebb költségvetéssel, mint egy játékfilm esetében.

A könyvében utal egy újabb, küszöbön álló pályamódosításra. Összefüggésben áll ez azzal, hogy mostanában nem támogatják a filmterveiket az NFI-nél?

Leginkább azzal függ ez össze, hogy az utóbbi időben intenzíven elkezdett foglalkoztatni a szépség-egészség témakör. Ma már úgy látom, hogy az a szép, ami egészséges. Nem azt mondom, hogy az ember bevesz egy csodapirulát, és akkor nem számít a genetika, de ha rendelkezünk kellő információval a lehetőségekről, sokat tehetünk magunkért, az egészségünkért és a szépségünkért is. De ahogy a könyvben is írom, soha nem egyedül mentem neki ilyen nagy dolgoknak, hanem mindig megkerestem a megfelelő partnert, aki az adott témában a legprofibb. Hogy mi ez a terület? Legyen még titok!

Tehát akkor íródik még egy fejezet a könyvhöz. De ezek szerint nem lesz rendszer abból, hogy könyvet ír?

Az biztos, hogy nem. Bár semmire nem mondom, hogy soha. Megírtam ezt a könyvet ugyan, de a szerkesztőm, Orosz Ildikó nélkül ez sem született volna meg, mert ehhez is kellett egy profi segítsége.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.