Nem hiszem, hogy van másik olyan fesztivál, ahol az alpolgármester vezetésével vágnak egy-két centit a fűből a kezdés előtti napon, hogy a nagyszínpad előtt ideális legyen a mérete. A polgármester, Ádovics István, a falu lelke, 1994-től polgármestere meg sátrat épített, sörpadot hordott velünk
– mondta Valuska László, a Margofeszt főszervezője szerda délután a Balatonhoz közel, a csodálatos zalai világban megbújó, 330 lakosú Szentgyörgyvár dombjainak egyikén álló, a fővárosból éppen megérkezve fölfoghatatlan csenddel és nyugalommal tüntető ház teraszán. Másnap reggel összefutottam Dóber Gábor alpolgármesterrel, akivel hosszan társalogtunk itteni életükről. Beszélt a bezárt boltról, a postáról, az iskolanélküliségről, arról, milyen jó hatása volt a közmunka átalakításának, a segély helyett munkát gondolatnak, meg arról, hogy még kocsma sincs. Összességében arra jutott: noha mindig rettenetesnek látszott az aktuális fejlemény, végül aztán minden kicsit jobb is lett talán. Elvégre a mobilpostánál nem kell sorba állni, a mobil bolt friss áruval érkezik a faluba, ráadásul munkája is van mindenkinek. És hát a falu nem akkor hal meg, ha a szolgáltatások változnak, hanem ha mindenki elhagyja, újak pedig nem érkeznek. Ez a veszély azonban nem fenyegeti a kis falut, Dóber ugyanis azt mondja:
Az idén négy gyerek születik majd abban az utcában, amelyikben lakom.
Ami azt jelenti: a falu él, és él is majd. Amit biztosan jelez az is, ha fesztivál érkezik a településre. Az immár tízéves Margó Irodalmi Fesztivál, Csejdy András és Valuska közös vállalkozása története során először költözött vidékre. A főszervezők különleges kísérletet folytattak, hiszen olyannyira apró falut sikerült választaniuk helyszínnek, ahol legföljebb a rendezői stábnak jutott alvóhely. Szerda délután, a rajt előtt még nem is nagyon tudták, mit várhatnak a premiertől, ám csak egyet kellett aludniuk, hogy azt lássák, Szálinger Balázs és Szűcs Krisztián produkciójával megnyitják a nagyszínpadi fellépők sorát, este pedig Bödőcs Tibor beszélgetése, valamint a humorista könyvéből készült darabot előadó Thúroczy Szabolcs föllépése, Bereményi Géza interjúja idején már inkább ezren legyenek a látogatók, amivel alkalmilag sikerült megnégyszerezni a település lakosságát.
Hogy ez így lehessen, ahhoz – Valuska beszámolója szerint – nagyon kellettek a helyiek, akik, ha éppen az kellett, traktorral húzták fel a vendéglátóegységként funkcionáló helyiséget a nagyszínpad elé, hívták az ismerőst, akinek emelője is van, ha éppen nem tudták volna megfelelő magasságba tenni a világító eszközöket, meg, ugye, füvet is vágtak. És persze föltűntek sok-sok programon is, például ha a különleges hangulatú templomkerti színpadon, például ha a Széchenyi család egykori uradalmának pincéje és vincellérháza melletti előadóhelyen tűntek fel újabb és újabb írók, költők, zenészek. Valuska mesélte, hogy hónapokkal a rendezvény előtt már leültek a falu lakóival, hogy átbeszéljék, miért is jönnének, mit is szeretnének, hogyan is szeretnék közössé tenni az irodalmat a kistelepülésen.
Ez az együttműködés a kezdetre olyannyira szorossá vált, hogy a csütörtöki megnyitót összekötötték a felújított kultúrház átadásával. Ünnepi alkalom volt, így ünneplőbe öltöztek a helyiek, akik a hatvanas évek végén épített ház, a megmaradt közösségi terük felújítását köszöntötték, a szalagátvágás után pedig Valuska a fesztivált is megnyitotta.
Amely aztán pillanatok alatt lakta be a falut, ahogyan Zala a fesztivált. Zajlottak a programok, a pince udvarában pedig hol Bödőcs és Thúroczy, hol fiatal írók és költők, hol Prieger Zsolt és Törőcsik Franciska tűnt fel, minthogy ez a fesztivál a VIP-teraszoktól messze zajlott, együtt ivott és evett mindenki, aki ide érkezett.
Például dödöllét. A krumplis ételt kínálták simán és hagymával, kacsazúzával és tejföllel egyaránt. Ette is mindenki, amikor éppen ott volt.
A többség ugyanis a környező településekről érkezett a programokra. Mi például Hévízen laktunk, ahol a buszmegállóban véletlenül szembetalálkoztunk a kormány propagandájának erejével is, miután a gyógyvíztől érkező, 40 kilométeres távolságra élő bácsival kezdtünk el beszélgetni. Mondta, nem az igazi az új autóbuszállomás helye, többet kell gyalogolnia, mint korábban. Miután megtudta, hogy pestiek vagyunk, rendszerváltás előtti karrierjéről is elbeszélt részleteket, minthogy a fővárosba járt rendszeresen. Aztán teljesen váratlanul arról érdeklődött, mi is van azzal a Pride-dal. Mondtam, olykor szoktam menni, kérdezte, szórakozni-e azokon. Mondtam, nem. És egyúttal meg is kérdeztem, hogyhogy ez a legfontosabb országos közéleti ügye most Zala végén, azt mondta, azért fontos, mert mindenkinek részvétet szeretne nyilvánítani, aki érintett ebben.
Ennyiben maradtunk, és hasonló meglepetés, mint a Hévízről induló buszra várakozó, a Budapestről a melegekre asszociáló bácsi vezetésével zajló beszélgetés tartalma, még bőven várt ránk. Leginkább talán akkor lepődtünk meg, amikor abban a hévízi kis kocsmában, ahol 20 forint a szóda decije, de már csak 10-et kell érte fizetnünk, ha fröccsbe kerül, délután fél háromkor közölték velünk, hogy elfogyott a bor. Magyarázatként azt kaptuk: jött két ember és megitta. Már eposzi jelzőket kerítettünk éppen a két állhatatos ember hősiességére, alkoholviselési képességére, amikor a néni elkezdte mesélni, hogyan is működik a biznisz. Kiderült, nagyon kevesen vannak a kocsmában, nemigen van vendég, így öt liter bort szokott hozni egy hétre, annyi megy el, most éppen kiürült a tár. Mondta is tovább, hogy rozét meg egyenesen egy éve nem tart, azóta most kérdezték meg másodszor, tud-e azzal szolgálni.
A vendéglátós annyira szenvedélyesen mesélt még tovább, hogy e tekintetben talán leginkább Háy János volt képes konkurálni vele, aki „Még egy mondat, Laci!” felkiáltással vette át egyszer a szót az őt interjúvoló Valuskától percekre, hogy aztán újra és újra beszéljen az emberről, arról, hogy egyedül valójában nem lehet talán boldognak lenni. És a rendszerváltás utáni időszak éles bírálatához is eljutottunk, hiszen az író meggyőződése, hogy lehetett volna más utunk, ha vannak olyan közösségi normáink, olyan értelmiségi igazságunk, amely nem engedi, hogy az SZDSZ már 1994-ben az egykori állampárt utódával, az MSZP-vel lépjen koalícióra, korábbi esküdt ellenségeit válassza a kormányzás lehetőségéért.
Talán nem keltek általános meglepetést, ha elmondom: Nádas Péter más tónusban válaszolt Valuska kérdéseire. A 78 évesen is aktív író, a legnagyobb élő magyarok egyike csöndesen jegyezte meg:
Most már félhalott a körtefa, akihez odaköltöztünk.
Arról mesélt éppen, hogyan is kerültek Gombosszegre, hogyan tanulta meg a falut, a közösséget, hogyan értette meg: a település népének van saját igazsága, ha úgy tetszik, ítélete. Mellettünk a beszélgetés előtt a helyiek hoztak ki plusz padokat a templom elé, hogy legyen helyük, „itthon vagyunk”, konkludáltak, mikor dicsérték őket leleményességükért. És persze erről az itthonról, otthonról, beszélt Háy és Nádas is, miközben ott ültünk annyian egy apró zalai faluban helyiekkel, és a magyar irodalom utazó rajongóival és művelőivel.
Utóbbiak aztán tényleg egymást érték Nádas Péter beszélgetésén. Aki ott volt, s tehette, hallgatta a nagy magyar írót Németh Gábortól Turi Tímeáig, Mécs Annától Fehér Renátóig, Halász Ritától Simon Mártonig. Ők mind megtudhatták azt is, hogy a Valuska és Ott Anna kérdéseire felelő Nádas nem nagyon tud a rap ütemére olvasni, minthogy a szomszéd színpadról áthallatszott a muzsika, ami nem klasszikusan illeszkedett az író vörösiszap-katasztrófáról írt esszéjéhez. Nem ebből, hanem egyik válaszából értesültünk arról, hogy az öreg emberek könnyen sírnak. Nádas ezért nem is nagyon néz filmet, tudja merre haladnak az alkotások, és ő nem akar sírni.
Erre nekünk okunk nem volt, ha csak nem azoknak, akik a Járó Zsuzsa által előadott, 23 perc című monodráma után egyenesen sokkolva érkeztek a központot jelentő pince teraszára, ahol korábban még Szendrey-Nagy Olivér énekelte, hogy I reach for love / But I’m excused / Someone help me / To be useless, azaz – az énekessel egyeztetett fordításban – hozzávetőleg azt, hogy:
A szeretetért nyúlok, de elveszik előlem, valaki mondja meg, hogyan kell hasztalannak lennem.
A fesztiválon szintén fellépő VAN Filmzenekar énekesét ott hallgatta az együttes másik frontembere, a Rossz versek című film rendezője, Reisz Gábor is, és persze sokan mások. És most nyilván sokáig sorolhatnám még a különleges élményeket, s elbeszélhetném még azt, nem annyira van romantikusabb dolog, mint egy zalai faluba látogató irodalmi fesztivál premierjén végignézni, hogyan telik meg kultúrával egy kis falu. Nézni, ahogyan együtt üldögélnek a művészek és az olvasók, a rajongók. Nézni azt: nemhogy VIP-sátor nincs, de nem látszik magától különösen fontosnak látszó ember sem, hanem éppen csak olyanok, akiknek szenvedélyük az irodalom, a zene vagy éppen Zala. És persze az emlékezetes, kvázi házibuli hangulatban zajló esti úgynevezett szabadprogramok atmoszférája tökéletesen illeszkedett ahhoz, amit az ember a helyről, az irodalomról, az olvasóról, az íróról, az otthonról, a közösségről gondolni, tán még inkább tudni akar.
Azt persze nem állítom, hogy egy négynapos irodalmi fesztivál után több tudásom van arról, mi az irodalom. Azt meg végképp nem állítom, hogy több tudásom van arról, milyen a jó irodalom. Azt azonban tudom, milyen a jó.
A jó ilyen.
