A pesti belváros egyik leghíresebb tere az elmúlt harminc évben leginkább a szabadtéri karácsonyi vásár miatt került az érdeklődés középpontjába, pedig az már több mint kétszáz éve vonzza mágnesként a kultúrára, szórakozásra, édességre vagy épp szép ruhákra vágyó embereket.
A tér mai képe finoman szólva is sokszínű, hiszen olyan patinás, különböző építészeti stílusok jegyeit tükröző épületek keretezik, mint a Gerbeaud-ház, a Kádár-korban Luxus áruházként ismertté vált Kasselik-ház, a csiszolt mészkőlapokkal fedett, egyszerű homlokzatú Harkányi-ház, az Első Pesti Hazai Takarékpénztár egykori központja, illetve a környék képéből mozgalmas, acélrácsra rögzített üveghomlokzatával kilógó, a Pesti Vigadóhoz tapadó Vörösmarty No. 1.:
A Fazakas György tervei szerint, a világ egyik legismertebb, ma is élő francia építésze, Jean-Paul Viguier konzulensi segítségével 2007-re megszületett, kétszintes tetőlakásokat is rejtő üzlet- és irodaházat a városlakók egy része teljesen indokolatlannak tartja a város közepén – mivel a kortárs (és egyben a XX. századi modern) építészet elfogadottsága az átlagemberek körében nem túl magas.
A nyílt helyett megbízásos pályázaton kiválasztott terv nyomán született óriás ettől függetlenül persze a belváros fontos, sőt, színvonalas részévé vált. A rombusz szerkezetű acélhálóra erősített üveghomlokzat a dísztelenségével nem akarja elorozni a figyelmet a tér XIX. és XX. századi épületeiről, sőt, azok homlokzatainak elemei is tükröződnek rajta.
Nem ez volt azonban az első, itt álló épület, amit a budapestiek nem túl könnyen fogadtak a szívükbe: a mai üvegcsoda helyén állt ugyanis a koncertszervezésért felelő Országos Rendező Iroda (ORI) székházaként ismertté vált, de számos más szervezetnek – így a Hungaroton kiadónak, a Képcsarnok Vállalatnak, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak, illetve a Magvető Könyvkiadónak – is otthont adó
A Középülettervező Vállalat (KÖZTI) két építésze, Tallós Elemér és Hübner Tibor tervei szerint, 1966–1971 között elkészült tízemeletes irodaház, amit a francia elnöknek otthont adó párizsi Élysée-palota nevének kifacsarásával
A közutálathoz talán maga a belföldi koncertek szervezéséért egyedüliként felelős, a magyar zenészek pályáját egy szempillantás alatt magasra ívelő vagy épp kettétörő ORI is hozzátett, több szerepe lehetett azonban ebben a kiugrasztott alsó két emelet narancssárga üvegborításának, a légszennyezés miatt egyre sötétebbé váló kőfelületeknek, illetve a nyilvánvalóan a szocializmus modernjére sem jellemző díszek teljes hiányának.
Az épület valóban furcsán hatott a környezetében, ráadásul a helyzet némi szerencsével sokkal jobb is lehetett volna, hiszen a telekre az 1956-os forradalom előtt két hónappal kiírt tervpályázatra jobbnál jobb munkák érkeztek be, amelyek bármelyikének megvalósulása esetén talán ma is egy elsőrangú, modern épületet látnánk a tér Duna felé eső oldalán.
De hogyan jutott el odáig a helyzet, hogy egyáltalán modern épületen kelljen gondolkodni egy patinás tér közepén?
Két évszázadnyi változás
A területen álló érdekes épületek sorát 1794-ben Eugen Busch német színháza nyitotta meg, aminek a színpadát a nyarakon Tuschl Sebestyén krajcáros színháza használta, ez adott helyet cirkuszi mutatványosok, komédiások, illetve színészek előadásainak.
A favázas épület mindössze egy évtizeden át volt Pest kulturális életének része, hiszen 1807-ben lebontották, a következő évben pedig megindult a helyére tervezett Német Színház építése. A Johann Aman bécsi építész munkájaként 1812-re megvalósult klasszicista épület oszlopcsarnoka, illetve homlokzati szobrai miatt a kultúra fényűző templomának látszott, kapuján belépve azonban az emberek egy jóval szegényesebb térben találták magukat. A helyzeten a háromezerötszáz fős nézőtér, valamint a huszonnyolc méter mély színpad sem enyhített, hiszen
Az 1838-as pesti nagy árvízben súlyos sérüléseket szenvedő, az azt megelőző öt évben karnagyként Erkel Ferencet foglalkoztató színházat 1846-ban fűtési rendszerrel szerelték fel, a reformkor végén mindez azonban már kevés volt, hiszen a mai Astoriánál ekkor már hosszú évek óta működött az első Magyar Nemzeti Színház.
Az intézmény végét végül nem a csőd vagy épp a kellemetlen szagok, hanem vagy a fűtési rendszer, vagy az előadások egyikén használt tűzijáték okozta: a színházban 1847-ben jókora tűz ütött ki, a helyreállítási munkák megindítását pedig az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc, majd a Pestet lövető Hentzi ágyúi is késleltették. Végül csak a tetőt hozták rendbe, a falak közé pedig előbb iskola, majd egy rövid életű vásárcsarnok költözött. A vég persze elodázhatatlan volt, így a telek az 1860-as évek elején újra üresen állt.
Ezt követően rövid ideig tartotta magát a gondolat, miszerint a földdarabra az új városházát kellene felépíteni, Vassél Alajos tervei azonban sosem váltak valósággá – ellentétben az üzleteket magában foglaló bérházálommal, ami végül nem Pest vezetésének pénzéből, hanem egy osztrák szőnyegkereskedő, Haas Fülöp vagyonából 1873-ra valósult meg.
A kétszintes áruházat, illetve három, lakásokkal teli emeletet magában foglaló, Linzbauer István tervezte historizáló épület Haas-palota néven vonult be a várostörténetbe, hét évtizeden át pedig annak szerves része volt.
A Budapest ostromával járó pusztítást azonban nem tudta elkerülni, mivel bombatalálatot kapott, és kiégett. Romjai másfél évtizeden át magasodtak az akkor már rég Vörösmarty Mihály nevét viselő, 1908 óta a költő szobrának is helyet adó tér szélén, a fővárosiak pedig remélték, hogy egyszer talán jut pénz a patinás épület felújítására.
Nem így történt: 1956 augusztusában a főváros tervpályázatot írt ki
a tervezőknek pedig teljesen szabad kezet adott, hiszen a Haas-palota nem élvezett műemléki védelmet, így semmi sem védte meg a lebontástól.
A beérkezett terveket 1957 szeptemberében publikálták, a főváros lakói, illetve a szakemberek pedig felhördültek, hiszen sokan továbbra is inkább a kor lapjaiban közölt képek szerint nem omlásveszélyes állapotú palota felújítása mellett álltak.
A városvezetés hosszan töprengett, majd 1958 tavaszán végül kijelentette:
Az ötlet valószínűleg megértő fülekre talált, így rövidesen újabb gondolatok jelentek meg a sajtóban. A főváros itt már arról beszélt, hogy a romos Vigadóban
Színvonalas modern
Az 1956–1957-es pályázat legjobb munkáit a Magyar Építőművészet című lap (1958./1-3. szám) is bemutatta. A beérkezett tervcsomagokat sokszor a kor legfontosabb, számos esetben a két világháború közti modernizmusból indult, tapasztalt tervezők szignózták, de a háború után indult generáció tagjai is megmérettették magukat.
Az első díjat a Weichinger Károly, Jurcsik Károly, Virág Csaba, illetve Bonta János négyese kapta: a bizottság a tizennyolc méter magasra nyújtózó épületük egyszerű, gazdaságos szerkezetét, az üvegfal mögötti, egy méretes freskó elhelyezésére tökéletesen alkalmas felületet, illetve a környezethez való jó kapcsolódást emelte ki – nem érdemtelenül, hiszen a közölt látványtervek, illetve alaprajzok egy kellő modernizálás esetén ma is kitűnően használható, látványos épületet mutatnak:
A harmadik díjat négy különböző munka is megkapta – a lapszám először Károlyi Antalt (munkatárs: Köllőd András) említi, akik árkádok alatt vezették volna be a látogatókat, akik az impozáns előcsarnokból érték volna el a félemeleti ruhatárat, illetve a felette lévő nagytermet. Az ítészek szerint a Vörösmarty tér felé mutatott kép kiegyensúlyozott, de „nem juttatja kifejezésre megfelelő módon az épület tartalmát”:
Dr. Kiss Tibor és Szabó Árpád (munkatársak: Batizán József, Meisels István, Spránitz Tibor, Vincze Kálmán) munkáját sem tartották hibátlannak, volt azonban egy igen érdekes, bár az akusztikai akadályok miatt nem túl jól működő ötletük: a két előadóterem egymás mellé helyezése, így egy köztes hangszigetelő fal leengedésével akár háromezer fő is részt vehetett ugyanazon a hangversenyen:
Borvendég Béla és Ulrich Ferenc (munkatárs: Balla Gyula) kevésbé mozgalmas homlokzattal számoltak: a Vörösmarty tér felé két oszlopra állított, többemeletes kiugrást terveztek, ezzel is jelezve a homlokzat mögött rejtőző nézőtér és a színpad dimenzióit:
A győztes munkát jegyző négyes három tagja, Weichinger Károly, Virág Csaba és Jurcsik Károly egy harmadik helyet is megcsíptek, a Vigadó lépcsőházához támaszkodó hangversenytermet rejtő munkájuk a homlokzatát tekintve azonban sokkal közelebbi rokonságot ápolt volna a következő harminc évben születő Centrum áruházak bármelyikével, mint egy kulturális intézménnyel:
Ellentétben Sebők Imre és Kelemen Ede közösen szignózott, a pályázatot kiíró főváros által végül csak megvásárolt tervcsomagjával, aminek arcától a futurizmus sem állt távol:
Szintén a megvásárlásig jutott Borsos László és Borsos Károly munkája, ők a visszafogott egyszerűség mellett tették le a voksukat. A nagyméretű előcsarnok elé egy hatemeletes raszterhomlokzatot álmodtak meg, amit egy nagyméretű, művészeti témájú műalkotással akartak kiemelni a szürkeségből – kérdés, hogy mennyire jó ötlet lett volna mindezt felépíteni:
A Fővárosi Tanács a Körner József, illetve a Rimmer János és munkatársai (Krizka György, Komondy Zoltán) által készített pályaműveket is megvette – előbbi a főhomlokzati kőburkolatra kerülő domborművel, utóbbi pedig a fémvázas raszterbe helyezett üveggel, illetve a zománcozott könnyűfémlemez-felületekkel igyekezett kitűnni a mezőnyből:
Lesöpörték az asztalról
A tervekből végül semmi sem lett, hiszen a fővárosnak nemes egyszerűséggel nem volt elég pénze a Vigadó és a Haas-palota megmentésére, valamint az új Erzsébet hídra, így végül nemcsak a palotát áldozták fel, de a koncertterem, illetve az irodaterek sem születtek meg.
Az 1959–1960-ban eltűnt romok helyén a következő évben parkoló született, a Vigadó tűzfala pedig reklámhordozóvá változott:
A telek végül öt évig maradt üresen, majd megindultak a Magyar Zene Háza alapozási munkálatai, a Vörösmarty tér pedig negyedszázadra a magyar könnyűzene bölcsőjévé és temetőjévé vált. Erre ma azonban már semmi sem emlékeztet, a tér pedig – átépítése, térkövezése, illetve az azt körülvevő védett épülete pusztítása ellenére – a környék egyik legcsendesebb helye, amin átsétálva egyetlen járókelőnek sem jut már eszébe az Elizélt-palota.
