Kisebb botrány tört ki a napokban annak kapcsán, hogy egy újságíró kiszúrta: bár eredetileg ott lett volna a premierje, végül kikerült a Magyar Mozgókép Fesztivál programjából a Tobi színei című doksi, Bakony Alexa filmje. A hír bejárta a sajtót, megírtuk mi is, jól mutatva azt a hiperérzékeny, hisztérikus állapotot, amibe a nemrég elfogadott, eltérített, homofóbbá tett pedofiltörvény sodorta az LMBTQ-témákkal kapcsolatos, eleve feszültségekkel teli közbeszédet. A film kikerülése ugyanis nem volt friss hír, már a honlapról is hetekkel korábban levették, mondván, kell a hely a programban, hogy a nemrég elhunyt Jankovics Marcell emlékének adózhasson a fesztivál. Ennek ellenére az olvasat, amelyen keresztül a közbeszéd a Tobi színei fesztivál-nem-szereplését szemlélte, egyből az új törvény lett, még akkor is, hogy ennek ellentmond például a szintén LMBTQ-témájú Anyáim története szerepeltetése.
Távol álljon tőlem a rendezvény mosdatása, mert a kényszeres átnevezősdi, a régóta tartó ki-lehet-ott-ki-nem-lehet-ott fiaskó túlságosan is életszerűen példázza a hazai filmszakma átpolitizáltságát és szekértáborokra szakadtságát, továbbá egyetértek azokkal is, akik szerint épp témája miatt lett volna fontos a Tobi színeit a magyar filmek fő seregszemléjén bemutatni. Most mégis azt kell mondjam, a film sorsa nem is alakulhatott volna ennél jobban: a Tobi színeit ugyanis végül szerda este az alkonyodó ég alatt a Mammut tetőmoziban mutatták be, értőn és érzékenyen reagáló első közönségében pedig exhibicionista celebritások helyett nagy arányban képviselték magukat az LMBTQ-közösség tagjai, az ő családtagjaik, szeretteik. Persze az alkotók, a szereplők alighanem vitatkoznának velem, hiszen ők épp azokat szeretnék közelebb hozni a témához, akik, amint egy néző fogalmazott, fekete-fehérre szeretnék festeni a szivárványt, mégis úgy vélem, ez így volt szép és helyes: azok látták először nyilvánosan a filmet, akiknek ez a film hangot ad. Rég esedékes hangot.
Bakony Alexa dokumentumfilmes és kamerája akkor lép be Tuza Tóbiás és családja életébe, amikor hősünk még csak elindul a hivatalosan Tobivá válás útján. Tobi ugyanis Jázminként érkezett a világba 2000-ben, szülei harmadik, legkisebbik gyermekeként. „Hát mégis lány lettél!” – nevet újszülöttjére a vajúdásban megfáradt anya, és bár e mondat nem kap később magyarázatot, sejtéseket azért szül a nézőben, és megrendítő súlyt kap annak ismeretében, hogy mi már tudjuk: Tobi sosem volt lány, még ha teste lánytest is. A szülőszobai videózás egyébként rettenetes intézménye itt nyert értelmet: milyen felbecsülhetetlen kincs ez a képsor, anya és gyermeke első találkozása, ez a rácsodálkozó ismerkedés egymással, a velejéig ismerős idegennel.
Amikor legközelebb találkozunk velük, Tobi már tini, lassan nagykorú, épp a nemváltási kérelmet próbálják kisilabizálni a szülőkkel, és odáig követjük, amíg az érettségi után elkötözik otthonról. Hősünk, mint az a filmben számtalanszor elhangzik, mázlista, akinek olyan szerencse adatott, amilyen nem sok sorstársának: szülei mindenben támogatják, de nem ám csak úgy beletörődően, hanem aktívan, tevékenyen, érdeklődve. Még azzal együtt is, hogy láthatóan nem könnyű nekik felfogni, hogy mit él át a gyerekük, és rettegéssel tölti el őket annak lehetősége, hogy milyen iszonyú nehézségeket, életveszélyes bántásokat hoz a fejére azzal, ha végigmegy a hivatalos nemváltás folyamatán.
A Tobi színeinek ez az őszinteség a legnagyobb erénye: bár minimális empátiával nem hiheti senki, hogy olyan egyszerű lenne felismerni, hogy nem a születési neméhez tartozik valaki, megküzdeni a nem megfelelő testbe születettség iszonyával, a nem-vagyok-a-helyemen viszketegségével, a coming outtól való, túl sokszor nagyon is jogos félelemmel, a tanácstalansággal, mégis: ritkán látjuk ennek a helyzetnek az árnyalatait. Eleve keveset látunk ebből a világból, és amit látunk, abban egyszerűsített, fekete-fehér képletek vannak.
Dísztranszok, az a néhány sikeres színész és egyéb művész, aki érvényesülni tud, és ettől mindjárt genderháborút kiált a konzervatív, és a haladó gondolkodás győzelmét érzi a naiv liberális. Heteróként, ciszként megismert hírességek a Wachowski testvérektől Elliot Page-ig, akik egyszer csak előbújnak transzként, és túl könnyen vonunk vállat, mondván, ezek a hülye gazdagok jó dolgukban nem tudják, mihez kezdjenek magukkal – miközben nyilván nekik is van hibájuk abban, hogy csak a végeredményt látjuk, a megjárt poklot, a már megharcolt belső harcokat nem, csak azok eredményét, a hurráoptimista, kényszeresen pozitív „új én”-t.
Vagy vegyük a filmművészetet: sokáig transz embert legfeljebb poénfaktorként, esetleg úgy láttunk, mint pszichopatát, aki sorozatgyilkosságba csatornázta frusztrációit. És bár mára a reprezentáció sokat javult, és nemcsak transz színészek mint szereplők, hanem konkrétan a transzlét kérdéseit boncolgató témák is mozgóképre kerülnek – de még ezekben is csak a sarkos helyzeteket látjuk, a transz gyermekét kitagadó családot, meg a skála túlvégén a Pride-on büszkén skandáló, teljes svunggal elfogadó szülőket. A kettő között gyakorlatilag semmit – és ezért olyan fontos ez a film.
Tobi szülei ugyanis elfogadók, de ez nem jelenti azt, hogy dolguk könnyű volna. Az apáé, talán, egy leheletnyivel könnyebb, egyszerűen ilyen típus: szeretetének olyan ereje van, hogy azzal nem kötekednek holmi félelmek. Az anyának, Évának viszont nehéz, nehezebb, hiszen úgy érzi, azzal, hogy Tobi lett, elveszíti egykori kislányát, és azokat az emlékeit, azt a múltat kellene elfelejtenie, amit születése óta gyerekével átélt. Elképesztő figura ez az asszony, olyan erős szeretettel, ami hegyeket képes arrébb tenni a gyerekéért – de nem makulátlan, nem éteri, hanem ember, a maga gondolati korlátaival, gyarlóságaival, akinek meg kell vívnia saját aggályaival, megtanulnia jól szeretni a gyerekét, és akinek magának is coming outolnia szükséges mint egy LMBTQ-gyerek szülője.
A film tehát elvileg Tobiról szól, az ő felnövés-története, és valóban látjuk ezt is, a küszködést az útkereséssel, a szorongással és az identitással, de valójában az, amin Tobi anyukája keresztülmegy, valamelyest nagyobb fókuszt kap, és bizony, fontosabb, hiánypótlóbb is, mert transz fiatalt sem látunk sokat, de transz gyerek szülőjét meg aztán még nem láttuk tán sosem így. Nem csak LMBTQ-szemüvegen keresztül inspiráló, megható a folyamat: leegyszerűsítve ugyanis ez nem más, mint kitartó és öles lépteket követelő fejlődés. Ilyen tempójú határátlépésre, a sokat emlegetett komfortzónából való kilépésre sokan a húszas éveikben sem képesek, testük-lelkük-szellemük minden rugalmassága ellenére sem, és akkor itt van ez a középkorú asszony, aki meg igenis felnő a feladathoz. Mindezt úgy, hogy helyzete, úgymond, nem predesztinálta erre: a világért se mennék bele a város-vidék vitába, de szó, ami szó, nem a Szabolcs megyei kisközségekben élnek a legrugalmasabb gondolkodóink.
Vagy mégis? Mert például én magam is egy, a film helyszínénél alig nagyobb szabolcsi faluban nevelkedtem, és bár a helyi focimeccseken ott is a „buzi” az abszolút szitokszó, azért a falu egyetlen előbújt meleg lakóját nem érte soha semmilyen atrocitás, sőt a közösség aktívan résztvevő, szeretett tagja. Mert közelség van, ismerősség, és ahol ez van – látjuk a Tobi színeiben –, ott a lila, kék, fehér, fekete, rózsaszín hajú tini nem ilyen-olyan cifra szitokszavak tárgya lesz, hanem a Tuzáék gyereke, tudják, az az aranyos, aki mindig milyen szépen köszön. A magány, a hasonló érdeklődésű barátok hiánya persze, ettől még nagyon is valós, és ez üldözi el szülőfalujukból ezeket a fiatalokat – ami azt illeti, a teljesen átlagos, hetero fiatalokat is –, de a kirekesztés és az indulat itt szinte idegen gondolatnak tűnik, néhány hangos, kudarcos kopasz szánalmas hobbijának, ami a többséghez viszonyítva épp olyan deviáns, amilyennek ők az LMBTQ embereket tartják.
Itt kapcsolódik a téma a sokat emlegetett, gyomorforgató törvényhez is, mely épp ezt az ismerősséget, az azon keresztüli közelséget, természetessé válást nehezíti meg (lehetetleníti el?), hogy a tabuk és titkok helyén természetesen tenyésző indulatoknak és erőszaknak adjon helyet – még csak nem is puszta emberi gonoszságból, hanem politikai érdekből. Hiszen akinek rejtőznie kell, azt nem látja, nem ismeri meg a közege, és akkor valóban lehet, hogy lesz félelem, kirekesztés és lesz indulat ezekben az alapesetben békés, összetartó közösségekben.
Ahogy annak idején néhány többmilliárdos plakátkampánnyal el lehetett érni, hogy szülőfalum egyébként emberbarát nénikéi teljesen komolyan féljenek a tőlük több száz kilométernyire is alig szállingózó szíriai menekültektől, úgy a homoszexualitás és a pedofília összemosása is eredményezhet még majd gyerekeiket az addig kedvelt leszbikus szomszéd lánytól eltiltó szülőket. Meglátjuk. Nem beszélve arról, hogy, ugye, a transz honfitársaink sorsát alaposan megnehezíti egy másik, korábban született magyar törvény, és arról sem, hogy abban a légüres térben, amit a téma tizennyolc éven aluli kitárgyalását tiltó törvény okozhat, a bármiféle mássággal élőknek is még küzdelmesebb lesz felismerésekre jutni, definíciókat találni.
Azt pedig, hogy milyen fontos, hogy „neve legyen a gyereknek”, a film főszereplője is hangsúlyozta a premier után – szavai kísértetiesen egybecsengtek a pár héttel korábban a homofóbtörvény elleni tüntetésen Székely Kriszta által elmondottakkal, jelesül, hogy milyen földrengető ereje volt annak a pillanatnak, amikor először hallották a fogalmat – meleg, leszbikus, transznemű, stb. –, ami nevet adott annak, amit éreztek. A nyelvészetben, nyelvfilozófiában rég ismert fogalmakról van szó, a nyelvi determináltságról: a szavak, amelyeket használunk, meghatározzák azt, ahogyan gondolkodunk, amiből az is következik, hogy amire van szavunk, az létezik, amire nincs, az nem létezik a fejünkben. De ha nyelvfilozófiáig nem is, csak a klasszikus szépirodalomig megyünk el, akkor is: George Orwell 1984-ében vajon véletlen-e, hogy a Párt saját nyelve, az újbeszél kialakításakor elvette a „szabad” szó jelentését?
Valami ilyesmiről beszélt Tobi, Székely Kriszta és mindazok, akiknek valaha megkönnyebbülést hozott, hogy lám, van neve annak, amilyenek ők, és ha van neve, akkor vélhetően nem egyedül vannak. Ilyen definíciós, magyarázó eszköz végeredményben a Tobi színei is azoknak a szülőknek, akik LMBTQ gyereket nevelnek – mármint akik nevelnek és vannak gyerekükkel olyan kapcsolatban, hogy ezt meg is tudják.
Jó lenne, ha több lenne belőlük. Mert az azt jelentené, hogy Tobi nem számítana olyan ritka kivételnek, akkora mázlistának.
A Tobi színei július 1-től nézhető a magyar mozikban, 81 percben.
