Ha egy rendező egyből két markáns stílusú, kultikus gengsztervígjátékkal indítja a pályáját, ne csodálkozzon, ha még évtizedekkel később is ezekhez mérnek mindent, amit csinál. Erről a csapdáról biztos sokat tudna mesélni Guy Ritchie is, akire sokan a mai napig úgy tekintenek, mint a fickóra, akinek A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című mozit, valamint a Blöfföt köszönhetjük – az azóta készült stúdiófilmeket pedig az életmű jelentéktelen lábjegyzeteiként könyvelik el. Hogy egy kicsit Ritchie is visszavágyott a múltba, azt mutatta, hogy a 2019-es Úriemberekkel visszatért gyökereihez, bizonyítva, hogy hollywoodi bérmunkák ide vagy oda, még mindig elég otthonosan közlekedik a nagydumás londoni gengszterek világában. Emellett pedig jött a hír, hogy másfél évtizeddel utolsó közös filmjük után ismét azzal a Jason Stathammel forgat, akivel együtt robbantak be a köztudatba. Elsőre tehát teljesen logikusnak tűnt a következtetés, hogy tovább zakatol a nosztalgiavonat, és az új film még inkább megidézi majd a korai kultfilmek véres, lendületes és veszettül szórakoztató bénázásait.
És nem azért, mert a film a Londontól meglehetősen távol eső Los Angelesben játszódik: a frappáns beszólások és civakodások akár amerikai szlenggel is működnének, ahogy a burleszkbe oltott akciójelenetek sem csak a brit esőben, de a kaliforniai napfényben is tudnak viccesek lenni. Csetlés-botlásnak azonban ezúttal nyoma sincs, sőt, úgy általában vicceknek sem. A Ritchie védjegyeként elkönyvelt humor és lazaság ugyanis az első perctől fogva feloldódik a mindent elárasztó tesztoszteronban. Ha valaki mégis kuncogni merészelne, arra addig néz szótlanul a szúrós tekintetű Jason Statham, amíg egy megszégyenült nyikkanással el nem hallgat, és mélyen magába szállva majszolja tovább a popcornt. Az Egy igazán dühös ember ilyen értelemben sokkal inkább Statham, mint Ritchie filmje, hiszen minden ízében az ő turbóférfias karizmájának rendelődik alá. Mekkora naivitás tehát volt azt hinni, hogy Stathamnek van még visszaút a kispályás, ügyeskedő szélhámos-szerepekhez, mikor időközben Hollywood egyik legnagyobb akciósztárjává vált, aki először üt, aztán kérdez, és kíméletlenül lezúz mindenkit, aki csak az útjába áll.
Ennek, az elmúlt években tucatnyiszor látott figurának egy újabb, minden eddiginél jobban lecsupaszított változatát kapjuk meg az új filmben is. Statham alakítja a rejtélyes H-t, aki munkát vállal egy nagy értékű pénzszállítmányokat őrző biztonsági cégnél. Újoncként eleinte kapja az ívet a macsó kollégáktól, de hamar megritkulnak a buzizós beszólások, miután H rezzenéstelen arccal vérbe fojt egy profinak tűnő rablótámadást. A film sztoriját egy 2004-es francia akcióthrillerből, A pénzszállítóból kölcsönözték, ám kicsit megbabrálták a cselekményt. Négy felvonásban, az idősíkok között ugrálva kutatja a választ a nagy-nagy kérdésre, hogy mit keres H egyáltalán ebben a szakmában, mikor láthatóan
- nem érdekli a pénz,
- sanszos, hogy nem a munkahelyi közösség vonzotta,
- és még az öldöklés sem okoz neki különösebb örömet.
Nem lövöm le a rejtély megoldását, de körülbelül annyira komplex, mint John Wick motivációja, aki ugyebár azért mészárolja le a fél világot, mert megölték a kutyáját. Csak itt mindezt nem blőd alapvetésként zavarják le a film elején, hanem komoly fordulatként tálalják, bravúrosnak szánt flashbackekben tárva fel H és ellenfelei piszkos múltját. A csavaros időkezelés és az ügyesen koreografált hosszú beállítások ugyan megcsillantanak valamit Ritchie kreativitásából, de sajnos a forma mögül totálisan hiányzik a tartalom, ami értelmet adna neki. Az elbeszélői trükkök öncélúsága így hamar lelepleződik. Némelyik akciójelenetnek kétségtelenül van húzása, de a kínosan élettelen dialógusok, a kétdimenziós karakterek és az orbitális műfaji közhelyek mindent maguk alá gyűrnek, akárcsak egy elszabadult tank, aminek Jason Statham ül a volánjánál.
Mindezt lehetne ellensúlyozni némi öniróniával és játékossággal – ahogy például a John Wickben, a Feláldozhatókban vagy a szintén mostanában bemutatott Senkiben is teszik –, de ahogy említettem: ezeket a vonásokat még nyomokban sem tartalmazza a film. Hogy mennyire komolyan veszi magát, azt jól mutatja a filmzene is. A baljósan dübörgő vonóstémát mintha csak a nyomasztásban verhetetlen Sicarióból kölcsönözték volna. Eleinte ad is némi súlyt a jeleneteknek ez a megoldás, de ezzel sem sikerült eltalálni a mértéket, így az állandó ismételgetés miatt elkezd parodisztikussá válni. Talán a technósra remixelt Folsom Prison Bluesra fölhúzott lőpárbaj az egyetlen jelenet, ami megidézi a kliprendezőként induló Ritchie korábbi, dögös soundtrackjeit. Ám ez csak rövid intermezzo, hiszen utána rögtön visszatérünk a konvencionális basszusokhoz, amik hiába erőlködnek, képtelenek valódi súlyt adni a papírmasé karaktereknek.
Ezen a ponton muszáj leszögeznünk, hogy az Egy igazán dühös ember korántsem nézhetetlen, sőt, minden beállításáról süt, hogy tapasztalt filmesek csinálták. Ez bőven kiemeli a B filmes mezőnyből, ám ezzel együtt a B filmes bájról is le kell mondania, ami sokszor enyhítő körülményként szolgálhat. A maga tét nélküli és felejthető módján még szórakoztató is lehet egy kánikulai napon, csak messze nem váltja be az alkotógárdából következő ígéretet. A sztori ugyanis túl bugyuta ahhoz, hogy megengedhesse magának az önirónia hiányát, ezt az ellentmondást pedig a formai trükkök sem tudják feledtetni. Így a film ott reked a John Wick játékos és a Sicario letaglózó brutalitása között, ami nem egy jó hely. A robotpilóta üzemmódba kapcsoló Statham is volt már sokkal meggyőzőbb marcona igazságosztóként, de aligha róható fel neki, hogy nem tudja elég menőséggel megtölteni a szokásosnál is laposabb mondatokat. És akkor a halovány mellékszerepekre elpazarolt Andy Garciáról vagy Josh Hartnettről most ne is beszéljünk. Egyedül a Mindhunter FBI-ügynökeként megismert Holt McCallany kap némi teret a kibontakozásra, de azért itt se várjunk valódi, összetett karakterábrázolást.
Annyit tehetünk, hogy bízunk a következő nekifutásban. Mert Ritchie és Statham annyira belelendült a közös munkába, hogy a járvány alatt újabb filmet forgattak együtt, aminek egyelőre még nincs címe. Ha pedig az se váltja be a hozzá fűzött reményeket, még mindig vigasztalódhatunk majd az Aladdin 2-vel!
Egy igazán dühös ember (The Wrath of Man), 2021, 119 perc, 24.hu értékelés: 6/10
