Szkafanderrel járni a Normafára, sőt, a sarki kisboltba is? Egy év maszkviselés után nem érezzük sem idegennek, sem elképzelhetetlennek a dolgot, jut eszembe Kocsis Ágnes új filmjéről, de vélhetőleg csak azért, mert ez az első sajtóvetítésem a mozik tavalyi bezárása óta. És milyen jó, hogy ez az, keresve sem találhattam volna jobb emlékeztetőt arra, milyen csodálatos szándékosan utánajárás és előzetes tudás nélkül beülni egy filmre, és hagyni, hogy azt tegye velem, ami a dolga.
Ugyanakkor az Éden nem csak emiatt érződik furcsán időszerűnek most, hogy a világjárvány eddigi legintenzívebb pusztítása után – remélve, hogy lassan vége – a fényre kimerészkedett barlanglakók vakságával pislogunk a világba, és próbáljuk újra megtalálni vele a kapcsolatot, felmérni kárainkat, kutatva a valaha volt közelségek után. Persze ezeket az áthallásokat nem a rendező varázsolta bele a filmjébe, inkább valami rejtélyes kegyelem, ami időnként megsegíti az efféle mélyen szerzői filmeket.
Így aztán életét testvére, Gyuri önfeláldozó segítségével egy lakásba zárva éli, amelyet speciális igényeinek megfelelően rendeztek be, a legtöbb bútor fém, az ablakok, a falak külön szigetelő- és védőrétegekkel burkolva a sugárzások ellen, és még így is gyakoriak a rohamok. Pláne, hogy időnként szándékosan is kiváltanak nála néhányat, hiszen lakását és életben maradását egy kutatócég finanszírozza, cserébe azért, hogy időnként „vizsgálatokat”, valójában emberkísérleteket végezzenek rajta.
Közben egy bírósági per is zajlik, melynek részeként megbíznak egy pszichoterapeutát, hogy értékelje ki Éva mentális állapotát, valamint azt, hogy annak milyen kapcsolata van a testi tüneteivel. András rendszeresen érkezik, kérdezősködik, finoman próbál közelebb jutni a megértéshez, jelenlétével ugyanakkor féltékennyé teszi Éva testvérét, mely csaknem visszafordíthatatlan következményekkel jár. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor András jelenléte, a közös munka Évában valamiféle igényt és reményt kelt a gyógyulásra – még akkor is, ha erre semmilyen logikus magyarázat nincsen.
Egyébként nagyon sok mindenre nincsen logikus magyarázat ebben a filmben. Nem csak a szereplők mozgatórugói vetnek fel időnként kérdéseket, már az alaphelyzet is zűrös, de a filmben is számos homályos pont akad. Nem mindig értjük ennek a világnak a működési elveit és a kivételeket ezek alól, de igazából mindegy is, a lényeg ugyanis nem a tökéletesen pontos keret, hanem az az által megszült atmoszféra, de még inkább az az emberi kapcsolat, ami Éva és András között kialakul. Ehhez az kellett, hogy a két főszereplő kiválasztása jól sikerüljön, ahogy Lana Baric horvát színésznő és a dán Daan Stuyven – aki valójában nem színész, hanem zenész – között hiteles ez a furcsa, kicsit szakmai, kicsit egymásba kapaszkodó, kicsit romantikus kémia. Itt kell megemlíteni Für Anikót is, mint Éva magyar hangját, aki érzékenyen, sok rezdüléssel rajzolja meg a nő karakterét, és – amit nem sok magyar, vagy ami azt illeti, bármilyen nemzetiségű filmben látni – valóban úgy beszél, mint egy igazi ember.
Ahogy a két főhős furcsa vonzalma formálódik, úgy látja Éva egyre élesebben a kontrasztokat a vágyott és a valódi élete között, és lázad fel egyre gyakrabban akár saját biztonsága árán is. Kalandozásai a négy falon túlra varázslatos, szimbolikus felfedezőutakká formálódnak a kamera által, időtlen, földrajzi helyzettől, évszaktól, napszaktól független expedíciókká, melyekben rácsodálkozás keveredik rettegéssel, játékosság az akaratosággal, miközben mindvégig sajgó távolság ásít Éva és környezete között.
A rendező sokkal inkább ezekre a finom hangulatokra alapozza a film hatásait, mintsem bármiféle klasszikus dramaturgiai húzásra. Ez egyfelől bátor alkotói döntés, és lenyűgözően szabad játékokat eredményez, ám az, hogy a nézők képesek-e menni ezzel a lassú, néhol teljesen véletlenszerű áramlással, az igencsak kétesélyes. Az Éden összességében valószínűleg inkább számíthat fesztiválsikerekre és csendes kultstátuszra, mint zajos közönségsikerre – de ilyen hosszú kultúramegvonás után az, hogy ezzel együtt a film, ami eleve minden ízében szerzői alkotás, beleáll a foghíjas moziforgalmazásba, mégis alkotói diadal, amire nagy szükségünk van ilyen poszt-covid időkben.
Az Éden május 27-től látható a mozikban. 153 perc. Értékelés: 7/10
