Hogyan fogjuk elmesélni a koronavírus történetét? Tavaly óta ezzel a kérdéssel mindenki szembesült, aki megpróbálta elmagyarázni a gyerekének, miért nem mehet óvodába vagy iskolába; aki összeveszett a nagymamájával azon, hogy miért csak az ablak alól integet fel neki; vagy aki hirtelen állás nélkül találta magát, és költöznie kellett az albérletéből. Máshogy, mint a hétköznapokban, de a kérdés a művészetekben is égetővé vált.
A koronavírus-járvány remekművei egyelőre, tudtommal, váratnak magukra. Nincs okunk türelmetlenkedni, mert a világirodalom leghíresebb, járvány inspirálta műve, Giovanni Boccaccio Dekameronja is öt évvel az 1348-as firenzei pestisjárvány után jelent meg. A Dekameron alaphelyzete szerint hét nő és három férfi egy városszéli villában talál menedéket a fekete halál elől. Ott vészelik át a járvány tombolását, és közben történetekkel szórakoztatják egymást: egyikük minden nap meghatároz egy témát vagy műfajt, amelyhez alkalmazkodva elmesélnek egy-egy tanulságos esetet. Tízen vannak, összesen tehát száz elbeszélés hangzik el. Ez azt jelenti, hogy a Dekameron teljes kiadása nagyjából ezer oldal, és elég nehéz olyan embert találni manapság, aki az egészet olvasta.
Másfelől Boccaccio jóformán kimeríthetetlen forrásanyagot biztosított az utókornak. Se szeri, se száma a Dekameron történeteit átdolgozó, továbbíró, kifordító irodalmi műveknek, Shakespeare Minden jó, ha vége jó című színdarabjától Molière Dandin Györgyén át az angol romantikus költők, Keats és Shelley egy-egy verséig. Természetesen maga Boccaccio is rengeteget merített korábbi írásokból, könyve szerkezetét például egy szanszkrit nyelvű állatmese-gyűjteményből vette át, hogy nagyjából ugyanezt a struktúrát rögtön az olasz mester után Chaucer hasznosítsa újra a Canterbury mesékben.
Elkerülhetetlen volt, hogy a koronavírus-járvány is kitermelje a maga novellagyűjteményeit. Már 2020-ban több ilyen jelent meg – magyar szerzőktől is –, a legnagyobb presztízsű válogatást azonban alighanem a New York Times irodalmi magazinja állította össze, méghozzá Boccaccióhoz kapcsolódva. A Dekameron-projekt című, nemrég magyarul is megjelent antológiába huszonkilenc szerző novelláját vették fel a szerkesztők és Rivka Galchen, a könyv ötletgazdája. Vannak köztük Magyarországon is ismert nevek – A szolgálólány meséjéről ismert Margaret Atwood, A prímszámok magányával berobbanó Paolo Giordano, vagy a Felhőatlaszt jegyző David Mitchell –, és örvendetesen sok alkotótól jelent meg ez-az már magyarul is, de a legtöbben azért csak az angolszász irodalmi színtéren számítanak neves szerzőnek.
A több afrikai és közel-keleti írót is felvonultató, széles merítés miatt a könyvből képet alkothatunk a kortárs középfajú irodalom – vagyis nem a legelitistább szépirodalom, de nem is a könnyű lektűr – néhány mai tendenciájáról. Eközben arra is választ kapunk, mihez kezdenek Boccaccio örökségével a mai írók. Ez utóbbi kérdésre a legkönnyebb felelni: sajnos nem sokat.
Hová tűntek a disznólkodó csuhások?
Szinte minden novellában van egy figura, akinek leghőbb vágya meghódítani a szomszédja kikapós nejét, a legkanosabb férfiak pedig általában a papok. A Dekameron vérbő, durva és nagyszájú, vagyis egy csomó olyan jellegzetessége van, amitől a szépirodalom hagyományosan idegenkedik, a 14. században viszont nem idegenkedett tőle, mert nem létezett olyasmi, hogy „szépirodalom”. Nem meglepő, hogy mozgóképen is jóval több pornóadaptáció készült belőle, mint művészfilmes feldolgozás. Az utóbbi kategóriában az egyetlen említésre méltó filmet Pier Paolo Pasolini rendezte, aki amúgy is rossz fogú dél-olasz fiatalokat szeretett a legjobban kamera elé állítani.
2020-ban viszont már elvileg nyugodtan megjelenhetett volna rangos irodalmi folyóiratban is egy olyan modern Dekameron, ami stílusában és közvetlenségében is megidézi Boccaccio művét, nem csak a címében. A New York Times Magazine válogatásában viszont nagyon kevés szerző támaszkodik Boccaccióra. A kivételek közé tartozik Margaret Atwood, aki a Türelmetlen Griseldában a Dekameron egyik leghíresebb novelláját írta újra a saját feminista hevületével. Az eredeti Türelmes Griselda egy olyan, paraszti sorból származó nőről szól, akit a vidék ura feleségül kér, majd válogatott szadista módszerekkel igyekszik meggyőződni hűségéről és jámborságáról. Gaztetteinek csúcsa, hogy távoli rokonokkal nevelteti fel két közös gyereküket, majd másfél évtizeddel később visszahozatja kamasz lányukat azzal, hogy őt tervezi feleségül venni.
Atwood verziójában a türelmes asszonynak van egy türelmetlen nővére is, ketten pedig a hosszú szenvedés helyett inkább kivégzik a Herceget, aztán megeszik a holttestét. Ez valóban a Boccaccio-novella markáns átértelmezése, a Türelmetlen Griselda mégsem kifogástalan novella, mert a történet elbeszélője egy, az embereket saját érdekükben karanténba záró földönkívüli figura. A sci-fi keret, bár ugyancsak megidézi a boccacciói szerkezetet, végeredményben halvány humorú geg marad.
Az elszigetelt helyen egymást történetekkel mulattató idegenek szituációja adja az alapját Rachel Kushner novellájának is, ám az amerikai szerző nem Boccacciót, hanem Edgar Allan Poe klasszikus elbeszélését, A vörös halál álarcát idézi meg konkrétan. A lány a nagy piros bőrönddel című történetben egy norvég író adja elő, angolul beszélő felesége tolmácsolásában, a Johan nevű férfi megismerkedését élete szerelmével, akivel aztán végül mégsem maradtak együtt. A különböző nevek, nyelvek és elbeszélők közötti egyensúlyozás adja a Kushner-novella stiláris érdekességét és a történet izgalmas bizonytalanságát. Boccaccióhoz ugyanakkor itt sem kerülünk közelebb, inkább a borgesi, calvinói posztmodern szövegjátékok pár oldalba párolt és jócskán leegyszerűsített változatát olvassuk.
Ha valaki a Dekameron szerzőjének pajzán humorát és erotikus történeteit keresi a Dekameron-projektben – és ki ne keresne ilyesmit? –, az jóformán csak az iráni születésű Dina Nayeri novellájában lelheti örömét. A pincében egy Párizsban élő, éppen karanténba kényszerült házaspár eleveníti fel megismerkedésük emlékét, azt az időszakot, amikor Teheránban a háborús helyzet miatt az egy társasházban élő családoknak rendszeresen le kellett menekülniük az alagsori óvóhelyekre. Kamran és Sheila ott ismerkedtek össze kamaszként, és csakhamar találtak egy ritkán látogatott raktárhelyiséget, ahol Szaddám Husszein bombáinak árnyékában is fel tudták fedezni ébredező szexualitásukat. Nayeri novellája nem kifejezetten emlékezetes, de a boccacciói alaphelyzethez jól passzoló történelmi kontextust talál, és valamelyest a Dekameron nyelvét és stílusát is megidézi. Ha az új antológia több szerzője is feladatának érezte volna, hogy az olasz klasszikushoz kapcsolódjon, Nayeri novellájának is jobb helye lenne a könyvben.
A koronavírus tudja, hogy rákerestünk Meghanre
Ne kerteljünk tovább: a Dekameron-projekt nem különösebben jó könyv. Rendkívül elegyes színvonalú válogatás, amiben igazán gyenge szövegek ugyan csak elvétve akadnak – közéjük tartozik az utolsó novella, Edwidge Danticat giccses haláltörténete –, tisztességesen megírt, semmitmondó és azonnal elfelejthető darabok viszont annál inkább. Nem az a baj, hogy kevés szerző próbál kapcsolódni valahogy Boccaccio művéhez, bár az antológia címe így meglehetősen félrevezető. Sokkal zavaróbb, hogy a koronavírusról sem jutottak igazán frappáns dolgok a közreműködők eszébe, és a legtöbben megmaradnak a közhelyeknél: a karantén idegenségét, a járvány okozta szorongást magazinos újságcikkek mélységével taglalják.
A jobb novellák frappáns stílust vagy szituációt találnak a járvány kiváltotta érzéseink leírásához. Sikerül ez például Karen Russellnek A 19-es járatban, amelyben egy New York-i busz utasai kerülnek kívül az időn egy váratlan természetfölötti fordulattal, éppen azelőtt, hogy baleset miatt a busz lesodródna a hídról, a halálba röpítve utasait. Russell figurái nem különösebben izgalmasak, de a fantasztikus alaphelyzet, a hirtelen és radikálisan felfüggesztett időmúlás ügyesen adja vissza azt az élményt, amit a járvány kirobbanásával olyan sokan átélhettünk, mikor lefékezett körülöttünk a világ.
Charles Yu megint csak egyedi megoldással szövi bele a járványt a Rendszerek történetébe. A rövid monológot ugyanis maga a koronavírus adja elő, hidegen és precízen, de nem minden együttérzés nélkül listázva az emberi tevékenységeket.
Szükségük van egymásra. Szeretnek egymás közelében lenni. Szeretik megérinteni egymást. Rákeresnek dolgokra: Harry és meghan, hary és megan Kanada, újévi fogadalmak, újévi fogadalmak meddig.
A novella kezdése rögtön mutatja, hogy a kaliforniai író a patetikus érzelmességet igyekszik humorral ellensúlyozni, a vírusnarrátor nézőpontja miatt pedig a vállalkozása sikerrel is jár.
A legtöbb szerzőnek azonban nem volt a Russelléhez vagy Yuéhoz hasonló, eredetinek nevezhető ötlete a koronavírus tapasztalatának formai feldolgozására. Közülük Rivers Solomon megoldását találtam rokonszenvesnek, aki megmaradt a saját írói világában, és szikár, mellébeszélés nélküli női bosszútörténettel állt elő a Megfontolt lányokban. Olyan bűnügyi sztorival, ami történetesen a járvány kitörése után játszódik, de ez érdemben nem befolyásolja az események alakulását – az intézményes rasszizmus annál inkább. A novellával önmagában semmi baj, de a Dekameron-projekt címet viselő válogatásban nincs teljesen a helyén. Másfelől a laza szerkesztői koncepció miatt nehéz lenne megmondani, voltaképpen melyik novella illik igazán az antológiába, és melyik kevésbé.
Nem most erősödnek meg a törékeny kapcsolatok
A felsorolt problémák miatt a könyv elsősorban azoknak ajánlható, akik kíváncsiak rá, hogy illesztik be a koronavírust mint témát saját írói világukba azok a szerzők, akiket más könyveik révén már ismernek. De azt is tanulságos megfigyelni, hogy milyen típusú történetekben és milyen stílusban szólal meg a huszonkilenc szerző. Annyi már a fenti példákból is kiderülhetett, hogy örvendetesen sokféle megközelítéssel találkozni a válogatásban, bár igazán olvasópróbáló, kísérletező novella már csak a New York Times Magazine profilja miatt sincsen. Van ugyanakkor egy rendszeresen felbukkanó történet- vagy inkább megközelítési séma, amit érdemes külön kiemelni, mert a novellák átlagához képest magasabb színvonalú darabokhoz juthatunk el.
Az ír Colm Tóibín, az amerikai Liz Moore és az olasz Paolo Giordano elbeszélései hasonlítanak abból a szempontból, hogy egyaránt a járványhelyzet hatását, az együttélés dinamikájának változásait vizsgálják a legintimebb családi és párkapcsolati viszonyokon belül. Tóibín az egyik legnagyobb nevű szerző az antológiában (magyar fordításban is megjelent négy regénye), és akik ismerik valamelyik könyvét vagy követik újságírói munkásságát, aligha lepődnek meg, hogy az L.A. melléki mesékben mennyire érzékenyen, száraz humorral és komoly érzelmességgel ragadja meg a hierarchia kérdését egy szerelmespár bonyolult kapcsolatában.
Giordanót ugyancsak sokan ismerhetik itthon is. Ő máris önálló könyvet szentelt a járványnak – aminek apropóján interjút is készítettünk vele –, a Dekameron-projektbe pedig egy férfi történetével szállt be, aki felesége felnőtt fiával kényszerül egy fedél alá a vírus első hullámában. A tökéletes útitárs következtetése hasonló, mint Tóibín novellájáé: a járvány nem alkalmas arra, hogy új alapokra helyezzük a kapcsolatunkat a környezetünkben élő emberekkel. Sokkal inkább a korábban már kialakult viszonyok, érzelmi dinamikák mélyülhetnek el, és akivel a koronavírus előtt sem tudtunk harmonikus kapcsolatot kialakítani, azzal a válsághelyzetben is csak több és súlyosabb lesz a konfliktusunk.
A magának való egyetemista fiú érkezése ráébreszti A tökéletes útitárs elbeszélőjét, hogy elhidegült a feleségétől, és a novella halványan optimista lezárása ellenére sem valószínű, hogy teljesen rendbe tudnák hozni a kapcsolatukat. Ám a járvány talán még súlyosabb fenyegetést jelent azokra a párkapcsolatokra, ahol kisgyerekeket kell nevelniük a feleknek, mert így energiájuk és idejük sem feltétlenül jut arra, hogy érdemben fel tudják dolgozni közösen a válsághelyzet szülte feszültségeket. Liz Moore nem közvetlenül tárgyalja ezt a problémát, mégis ez a Kórkép című novella lényege. A történet mindössze annyi, hogy a fiatal szülők kisbabája lázas, a hősöknek pedig dűlőre kell jutniuk, hogyan kezeljék a helyzetet.
Mindezt Moore rövid naplójegyzetek, vagy inkább az irodai közegben megszokott jegyzetek, memók egymás mögé szerkesztésével meséli el. Az így előálló, távolságtartó forma nevetségessé teszi a banális esemény miatt idegeskedő szülők viselkedését, de Moore egy-egy részletbe éppen elegendő együttérzést csempész ahhoz, hogy végeredményben ne nevettesse ki szereplőit.
Az anya benyúl a kiságy rácsán, és egy ujjal megérinti a baba bőrét. Meleg, de nem forró. Meleg, de nem forró, gondolja, kántálja, imádkozza az anya, de nem lehet biztos a dolgában.
Moore ezekkel a mondatokkal fejezi be a novellát, és a meg nem nevezett anya érzése mintha a koronavírus-járványra adott egyéni és közösségi válaszainkról árulkodna: mi sem lehetünk biztosak a dolgunkban. Amikor azt a kérdést tesszük fel, hogyan meséljük el a járvány történetét, ezek a novellák, mármint a jobbak ebből az összességében inkább közepesen sikerült válogatásból, megkönnyíthetik a feladatot. Érzelmi kapaszkodókat, viselkedési mintákat, gondolkodási sémákat adhatnak a lassan remélhetőleg lecsengő egészségügyi vészhelyzet kezeléséhez. Giovanni Boccaccio Dekameronjának új értelmezésével viszont teljes mértékben adósak maradnak.
Dekameron-projekt – 29 új novella a járvány idejéből. Athenaeum Kiadó, 2021.
