Gyarmati Andrea: Mit tegyen egy kisgyerekes anya, ha megcsalja a férje?

Eleinte nyelvtanárnak készültem, aztán tizenhat éves koromban meghívtak Szegedre egy élménybeszámolóra az orvos egyetemistákhoz. Az ott tapasztaltakat annyira vonzónak találtam, hogy arra gondoltam, inkább gyermekorvos leszek.

Tibor nagybátyám egy menő budapesti sebészet főorvosaként dolgozott, szerettem, felnéztem rá. Őt avattam be először a tervembe.

Így reagált: „Ez nem nőnek való pálya.” Amitől én az egész női nem nevében vérig sértve éreztem magam.

Aztán elmagyarázta, hogy ebben a szakmában nem csupán a testi bajok orvoslása a cél, hanem családok, szociális gondok és sok egyéb más gyógyítása, amit nem lehet az egyetemen megtanulni.

Mindez úgy jutott most eszembe, hogy néhány hete az egyik kis betegem édesanyja időpontot kért, de önmagának.

„Segítségre van szükségem, doktornő” – ezt mondta mély szomorúsággal a hangjában.

„Baj van?”

„Azt hiszem, igen, de inkább személyesen mesélnék.”

Jön, kiönti a lelkét. Tanácstalan. A története nem egyedi: a gyerek születése után a babára koncentrált, a férj a munkájára, hogy megéljenek. Ebben a feszítő időszakban színre lépett egy új nő, az apuka elcsábult, feje tetejére állt a család élete.

„Mondd, mit tegyek! Szeretem a férjemet, ő a gyerekem apja. De hogyan élhetnék így együtt vele?! Képes lehetek valaha ismét bízni benne? És ha elküldöm, vajon képes leszek nélküle felnevelni a gyereket?

Eszembe jutott egy sok évvel korábbi hasonló sztori, ami happy enddel végződött.

Az alaphelyzet ugyanez: fiatal házaspár, a gimnázium óta együtt jártak, kisgyerek, félrelépés, komolyan fontolgatják a válást. Az ifjú asszony maga alatt, egyre csak fogy, noha eleve karcsú teremtés, ráadásul közismert személy; kálváriájuk kikerül a bulvárba, csámcsog a média. Nyomasztó, már-már elviselhetetlen lelki teher. Egyszer veszem a bátorságot, szóba hozom a témát, ő megnyílik, tán azért, mert tudja, hogy az én fiam alig volt kétéves, amikor az édesapjával szétmentünk. Bevallottam ennek az anyukának, hogy „ha visszamehetnék az időben, adnék új esélyt a gyerekem apjának”. A fiatalasszony bizakodva nézett rám: „Gondolod, hogy nekem érdemes megpróbálnom?” „Ha tényleg szereted, egy próbát megér.”

És a férj élt az eséllyel, rendeződtek a dolgaik, pár évvel később jött egy új baba, aztán még egy, azóta is együtt a család.

Amiben icipici szerepem nekem is van. S hogy ezt nemcsak én gondolom így, arra bizonyíték, hogy elhívtak egy születésnapi ünnepségre, amolyan tiszteletbeli családtagként, pótanyukaként, pótnagyiként, ahol kiszólíttattam a színpadra, és az édesanya szájából nagy plénum előtt elhangzott, hogy:

„Érkezett egy angyal az életünkben, aki a legnehezebb időkben épp ott volt, ahol lennie kellett, és azt mondta, amire szükségem volt.”

Zavaromban azt sem tudtam, mit tegyek.

Azóta bátrabban adok tanácsot lelki ügyekben is, már ha megtisztelnek a szülők.

Na, szóval ennek a minapi anyukának is azt javasoltam, amit annak a sok évvel ezelőttinek, és elmeséltem mindazt, amit most nektek.

Hogy ez a történet merre fordul, nem tudom, de azt igen, hogy boldog vagyok a munkában.