A nomádok földje
Muszáj azzal a filmmel kezdenünk a felsorolást, amelyiknek a legnagyobb esélye van a tarolásra. A kínai–amerikai Chloé Zhao melankolikus-bukolikus road movie-ja már megnyerte a legjobb filmdrámának és a rendezőnek járó Golden Globe-ot, az Oscaron pedig további díjakat is könnyen begyűjthet: Frances McDormand a női főszereplők, Joshua James Richards az operatőrök között diadalmaskodhat, sőt egy forgatókönyvírói Oscar is összejöhet.
Talán ez utóbbi lenne a legkülönösebb, mert A nomádok földje voltaképpen egy-két profi színész – elsősorban McDormand – és csupa amatőr szereplő találkozását kerekíti filmmé, életszagú, improvizatív párbeszédekkel. Az állását vesztett hősnő munka reményében, lakóautón szeli át az Államokat, közben le- és még lejjebb csúszott kisemberekkel találkozik, ismerkedik, történeteket gyűjt. Kritikusai szerint a film pont annyira részvétteli és szentimentális, hogy az Amerikai Filmakadémia ne érezze túl nyersnek vagy durvának. Vagyis ideális Oscar-győztesről beszélünk, amelynek esélyeit ráadásul McDormand makulátlan pedigréje, az ázsiai-amerikaiakra irányuló figyelem és a Trump-korszak feldolgozásának igénye is alaposan megnöveli. Meglepődnénk, ha a legjobb film és rendező díját nem A nomádok földje nyerné.
(Hazai mozibemutató a járványhelyzet függvényében.)
Mank
Persze az is lehet, hogy az Akadémia tagjai végül párás szemmel inkább arra a filmre szavaznak, amely róluk, vagyis Hollywoodról szól. Ez a Mank, az Aranypolgár alkoholbeteg forgatókönyvírójáról, Herman J. Mankiewiczről szóló életrajzi film, fekete-fehérben, képileg maximálisan korhű, a negyvenes évek cigarettafüstös-konyakos atmoszféráját megteremtő stílusban. Az Akadémia nagy kedvence, David Fincher a saját apja forgatókönyvéből dolgozott, hogy piedesztálra emeljen egy másik, még régebben élt forgatókönyvírót. A szándék: nemes. A színvonal: magas. A film? Sajnos az elég unalmas és felszínes lett, de Gary Oldman jó benne. Miben nem? A Mank eszményi kompromisszumos győztes, ez annyiban is látszik, hogy az idei mezőnyből ezt jelölték a legtöbb Oscarra, pontosan tízre. Ám úgy érezzük, a fontosabb díjak valójában nem Fincher filmjét illetik.
(Elérhető a Netflixen.)
A chicagói 7-ek tárgyalása
Minden évben van egy-két olyan Oscar-jelölt film, amely 20. századi történelmi témát dolgoz fel, korhű barkókkal és szakállakkal, lehetőleg fontos társadalmi kérdésekről. Ezek a filmek általában nyernek is ezt-azt, a közelmúltból az Argo-akció vagy a Zöld könyv például a legjobb filmnek járó Oscart. Aaron Sorkin Vietnám-ellenes aktivistákról szóló, a hippikorszak végéről mesélő tárgyalótermi drámájának valószínűleg nem lesz ekkora mázlija. Már az is szép teljesítmény, hogy a Social Network – A közösségi háló forgatókönyvéért díjazott Sorkint rendezőként is elismerték a hat jelöléssel (bár ő maga ezúttal is az írók között versenyez). Sacha Baron Cohen pedig boldog emberként várhatja a gálát, mert a Borat 2 két Oscar-jelölése mellé ő külön is begyűjtött egy mellékszereplői jelölést A chicagói 7-ek tárgyalásáért.
(Elérhető a Netflixen.)
The Father
Senki nem gondolja, hogy a Father elnyerheti a legjobb filmnek járó Oscart, de mindenki egyetért vele, hogy a színészi teljesítmények miatt ebben a kategóriában is ott a helye a filmnek. Florian Zeller a saját színdarabját adaptálta, és megnyerte magának Anthony Hopkinst a demens öregúr szerepére, aki napról napra viaskodik eltűnő-elmosódó tudatával. Lányát Olivia Colman, a 2019-es Oscar-győztes játssza, és bár még nem láttuk a filmet, teljesen biztosak vagyunk benne, hogy Hopkinsszal ötcsillagos színészi mesterkurzust tartanak. Idén úgy jöttek össze a jelölések, hogy Hopkins és Colman a főszereplői kategóriákban sem számítanak a legnagyobb esélyeseknek, de ők valószínűleg egyébként sem izgulták volna halálra magukat.
(Nincs magyar forgalmazó.)
Ígéretes fiatal nő
Az idei Oscar-szezon legmegosztóbb filmjében a Carey Mulligan által alakított hősnő minden éjjel buliba megy, ott részegnek tetteti magát, megvárja, amíg lecsap rá egy könnyű hódításban reménykedő férfi, majd könyörtelenül szembesíti vele a keselyűket, hogy jóformán nemi erőszakot készültek elkövetni egy öntudatlannak hitt nőn. Cassie-nek persze van törlesztenivalója a férfiakkal szemben, de Emerald Fennell aktivista hevületű filmje arról szól, hogy igazából minden egyes nő a rendszerszinten szexista, patriarchális társadalom áldozata. Ebbe pedig bele lehet őrülni.
Az Ígéretes fiatal nőt a nők elnyomása elleni igazságos küzdelem hatásos ábrázolása miatt méltatják sokan, kritikusai szerint viszont kissé túl kiszámított, steril munka, amely gondatlanul keveri a pszichológiai hitelesség iránti igényt a szatirikusan elrajzolt karakterekkel. Erről a rovatunkban is megoszlanak a vélemények. Mindenesetre Mulligan az utóbbi hetekben komoly esélyessé nőtte ki magát a női főszereplők között, és az is könnyen elképzelhető, hogy Fennell kap egy forgatókönyvírói Oscart.
(Hazai mozibemutató a járványhelyzet függvényében.)
Minari
Gyanúsan rasszista megoldásnak tűnt, hogy az amerikai gyártásban készült, Amerikában játszódó, angol nyelvű Minarit a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában jelölték és díjazták a Golden Globe-on, pusztán azért, mert koreaiak játszanak benne, akik egymás között időnként koreaiul is beszélnek. Az Oscaron szerencsére nem szegregálták Lee Isaac Chung önéletrajzi ihletésű, mélyen személyes filmjét, amelyben egy Dél-Koreából érkezett család igyekszik kialakítani az új életét a vidéki Arkansasban, valamikor a nyolcvanas években. A Minari csendes, kevés eszközzel dolgozó film, az a fajta, amelyet megtekintés közben kissé egyszerűnek látunk, de napokkal később azon kapjuk magunkat, hogy vissza-visszakanyarodnak hozzá a gondolataink.
Chungot rendezőként és íróként is Oscarra jelölték, és ugyancsak megérdemelt jelölést kapott Steven Yeun mint nyakas családfő. Az igazi Oscar-esélyes viszont Yuh-Jung Youn a bölcs és vicces nagymama szerepében. Az Akadémia tagjainak túlnyomó része nyilván most hall róla életében először, de a mellékszereplői kategóriákban máskor is díjaztak már ismeretlen kívülállókat. Elég csak a gyerekként Oscart nyerő Tatum O’Nealre vagy Anna Paquinra gondolni, az utóbbi évekből pedig Mo’Nique és Lupita Nyong’o díjazására.
(Nincs magyar forgalmazó.)
Judas and the Black Messiah
Shaka King filmje A chicagói 7-ek tárgyalása párdarabja lehetne a mezőnyből abból a szempontból, hogy nagyjából ugyanakkor, a hatvanas évek végén játszódik, és szintén az amerikai polgárjogi mozgalmak köreibe vezet. Itt azonban véget is érnek a hasonlóságok, mert a militáns Fekete Párduc Párt egyik vezetőjének, Fred Hamptonnak – a címbeli „Fekete Messiásnak” – nem bírósági tárgyalással kell szembenéznie, hanem azzal, hogy az FBI konkrétan el akarja őt tenni láb alól. Ennek érdekében megnyernek maguknak egy piti bűnözőt, Bill O’Nealt, aki a szövetségi nyomozóhivatal besúgójaként beépül Hampton szervezetébe, és csakhamar a karizmatikus aktivista-politikus bizalmi embere lesz.
King filmje fekete stábbal, a meggyilkolt Hampton özvegyének és fiának védnöksége alatt készült, ebből a szempontból erőteljesen politikai darab. Ugyanakkor meglehetősen szabálykövető thrillerként építkezik, egyre fokozódó feszültséggel, felkavaró érzelmi hatással. Nem is értjük, eddig miért nem készült film O’Neal és Hampton minden elemében vászonra kívánkozó történetéből, King viszont most méltó módon dolgozta fel ezt a tragikus sztorit. A besúgót játszó LaKeith Stanfieldet és a Hamptont alakító Daniel Kaluuyát is a mellékszereplők között jelölték Oscarra, némileg szerencsétlenül (valójában Stanfield a főszereplő). Könnyen elképzelhető, hogy egyikük – talán inkább Kaluuya – hazaviszi a díjat, de az is megeshet, hogy kiejtik egymást a versenyből.
(Nincs magyar forgalmazó.)
Sound of Metal
Ha Stanfield és Kaluuya sem nyer mellékszereplői Oscart, a nevető harmadik Paul Raci lehet, aki gyógyuló, siket alkoholistát játszik a Sound of Metalban. Ő próbálja meg valahogy a rehabilitációs központjában gondját viselni a film főhősének, a megsüketülő dobosnak. A Sound of Metal szerény indulónak tűnt az idei díjszezonban, és mindössze egy Golden Globe-ra jelölték, valahogy mégis begyűjtött hat Oscar-jelölést. Ez máris jóval több, mint amire számíthattak az alkotók, akik így az esélytelenek nyugalmával várhatják a gálát. Említettük, hogy Raci váratlan győzelmet arathat, de Riz Ahmed is jelölt a férfi főszereplők között. A technikai kategóriákban pedig a Sound of Metalnak egész komoly esélyei vannak.
(Elérhető a Prime Videón.)
Más Oscar-várományosok
Végül távirati stílusban hírt adunk néhány olyan Oscar-esélyes filmről is, amit a legjobb film kategóriájában nem jelöltek.
Biztos posztumusz győzelmet jósolnak a legjobb színész kategóriában Chadwick Bosemannek, aki a Ma’ Rainey: A blues nagyasszonyában színpadi adaptációhoz illő, látványos gesztusokkal operáló alakítást nyújt. A film kritikusai szerint Boseman volt már ennél emlékezetesebb is, de a tavaly nyáron elhunyt színész munkáját és jelentőségét most lehet utoljára Oscarral elismerni. (A film elérhető a Netflixen.)
A rendezői kategóriában jelölést kapott a dán Thomas Vinterberg, ami csak azt jelentheti, hogy filmje, a Még egy kört mindenkinek a nemzetközi kategória toronymagas esélyese. A véralkoholszint tudatos emelésével kísérletező – mifelénk csak úgy mondanánk: alkoholista – tanárként Mads Mikkelsen sajnos nem kapott jelölést, de egyre erősebb az érzésünk, hogy a nagy dán színész nem marad sokáig Oscar nélkül. (Hazai mozibemutató a járványhelyzet függvényében.)
A dokumentumfilmek között talán a román Colectív számít a legesélyesebbnek, amely az azonos nevű bukaresti szórakozóhelyen kitört, 2015-ös tűzvész utóhatását mutatja be. A katasztrófa sérültjeiből ugyanis a korrupt és rosszul működő román egészségügy áldozatai lettek. Néhány újságíró munkájának köszönhetően ezután kiderült, valójában milyen mély is az ellátórendszer és a politika válsága. A bicskanyitogató igazságtalanságokról hírt adó, thrillereket idézően feszült film megérdemelné a díjat. Ezt az Akadémia számos tagja is így vélheti, mivel a nemzetközi filmek kategóriájában is jelölték a Colectívet. (Elérhető az HBO Gón.)
Az egész estés animációk között a Pixar és a Cartoon Saloon stúdió nagy csatája várható. Előbbit senkinek nem kell bemutatni: az idén két filmmel is jelöltek, amelyek közül a halálos balesetet szenvedő zenetanár túlvilági kálváriájáról szóló Lelki ismeretek az igazán esélyes (elvileg bemutatják majd moziban). Ám az is elképzelhető, hogy végül a rivális animációs műhelyből kikerült Wolfwalkers kapja a díjat (elérhető az Apple TV-n). Az ír Tomm Moore harmadik rajzfilmje a 17. században játszódó, folklorisztikus ihletésű, szépséges mese, amely több szempontból is ellenpontját jelenti a Pixar csúcstechnológiás CGI-animációinak. Bár a két film közül még csak ez utóbbit láttuk, úgy tippeljük, hogy mindkettő megérdemelten vihetné haza az Oscar-díjat.
