Az új könyve, a Hogyan szeretsz? a kötődésről szól, ami eltér a korábbi fő témájától, az étkezési zavarok és az elhízás lélektanától. Most a járványban mindkét téma az előtérbe került: lát már olyan hatásokat, amelyek a járványnak, a bezártságnak köszönhetők?
A kötődéssel és az evéssel kapcsolatban is látszanak hatások. A kötődés könyv ötlete, amellett, hogy a téma eleve szorosan kapcsolódik az evéshez, azért is jött, mert azt láttuk a kiadóval, hogy ez a téma most nagyon foglalkoztatja az embereket. Másként néznek a kapcsolataikra a bezártság hatására és szeretnék jobban megérteni, mi történik bennük és körülöttük. A diéta, a fogyás, persze, mindig napirenden volt. Mivel Magyarországon jelenleg a lakosság hatvankét százaléka túlsúlyos és elhízott, így a téma fontossága továbbra sem csökken majd.
Azt láttuk, hogy egy évvel ezelőtt, amikor bezárt a világ, az embereket erősen foglalkoztatni kezdte, hogy jó-e azokkal, akikkel most még szorosabban össze vagyunk zárva, vagy jobban szeretnénk azokkal lenni, akiktől el vagyunk zárva?
Érdekes látni azt is, hogy azok a pszichológiai éhségtípusok, amelyek Az éhes lélek gyógyításában szóba kerültek, eddig csak az evészavarosokat és a súlytöbblettel küzdőket foglalkoztatták. Mióta azonban mindenki el van zárva az alapvető ingerektől, a társas kapcsolatoktól, a megszokott vagy kedvelt tevékenységeitől, azóta azok is elkezdtek többet enni vagy olyankor is enni, amikor valójában nem éhesek, akiknek semmilyen evési problémájuk nincsen. Az ingeréhség, a kapcsolatéhség, a cselekvési éhség, az elismeréséhség többletfogyasztásra készteti azokat is, akik korábban nem evéssel igyekeztek kitölteni a bennük keletkezett űrt. Az evés, az étel a legkönnyebben elérhető azon dolgok közül, amivel az emberek vigasztalódnak. Tehát a hétköznapi ember életében is megjelentek azok a pszichológiai éhségtípusok, amelyekkel valamilyen más, sokszor érzelmi hiányt akarnak csillapítani. Úgyhogy most azt látjuk, hogy akinek vannak evési problémái – azaz az evés összefonódik az életében más fontos érzésekkel, megnyugtatással, feszültségkezeléssel, konfliktusokkal, csupa olyasmivel, ami nem odavaló –, azoknál ez még erősebben jelentkezik. A beszűkült világunk hangsúlyossá teheti az evés által nyújtott élvezetet azok számára is, akiknél eddig ezzel nem volt gond.
Biztosan nem véletlen az sem, hogy a járvány kezdetén a fél világ hirtelen elkezdett kenyeret sütni.
Ez alighanem a produktivitási éhséggel függ össze: szeretne készíteni, létrehozni valamit, de ehhez korlátozottak a lehetőségei. A kenyér viszont elkészíthető, ráadásul még étel is, tehát a gondoskodási igényét is valamelyest kielégíti.
Szoktunk arról beszélni, hogy a nagyszüleink generációjában a világháborús éhezés élménye dolgozik, amikor egy lakodalomnyi ételt akarnak egy átlagos ebéd alkalmával megetetni a családdal. Mit gondol, az a kollektív trauma, amit épp most élünk át, bennünk is hasonló módon képeződik majd le?
Biztos, hogy látszani fog, de máshogyan, mint akkor, mert most van étel, sőt. És mindenki többet eszik, mint amennyi ételre szüksége van. Még úgy is, hogy egyre többen anyagi gondokkal küzdenek a járvány miatt, ételre ameddig csak lehet, költenek. Többet, mint amennyire szükségük van. A közös pont a biztonságérzet elvesztése lehet. Ez persze nem törvényszerűen hat az evésre, mert az inkább azon múlik, hogy egy családban a gondoskodás és a biztonság mennyire fonódott össze az evéssel. De tény, hogy most is sokaknál beindul az: félünk, hát akkor legalább lakjunk jól. Az étel most van itt, ki tudja holnap mi lesz, mi jön még? Hogy bármikor történhet egy, az egész világot érintő katasztrófa, eddig nem volt benne a háború utáni generáció tudatában. Az, hogy most van, most élvezzük, nagyon erősen belénk ivódik, és azért is fontos, hogy az evéshez való viszony témává váljon, a helyére kerüljön a túlsúllyal küzdők életében, mert ha így haladunk tovább, akkor az elhízás aránya és mértéke mind a felnőttek, mind a gyerekek körében fokozódni fog. A testmozgás hangsúlyozásán túl az evéshez való viszony megváltoztatásának kellene a középpontba kerülnie, és azt követően lehetne hatékony és átfogó testsúlycsökkentő programokat kidolgozni.
Erről szól az eggyel ezelőtti, Az éhes lélek gyógyítása című könyve, amelyben van egy fontos jelszó, a „máshogy”. Mit jelent ez?
Mindenki, aki eljött hozzám evéssel kapcsolatos pszichológiai tanácsadásra, arról beszélt, hogy ő ugyan diétázik, máshogy eszik, de mégsem kezdett el máshogy gondolkodni az evésről, és mégsem kezdett el máshogy érezni az evéssel kapcsolatban. Ez lényegi elem a fogyásban és az evészavarból való gyógyulásban is. Mert amikor valaki arra gondol, hogy lefogy, akkor az van a fejében, hogy innentől kezdve egy örök sóvárgás lesz az élete – és ez tényleg így is lesz, ha a gondolatai, az érzései változatlanok maradnak az étellel és az evéssel kapcsolatban. Az evés pszichológiájának abban kell segítenie, hogy ne csak máshogy viselkedjen, egyen az érintett, hanem máshogy is gondolkodjon és máshogy is érezzen az evéssel kapcsolatban. Ha ez megvan, akkor nem az lesz az élménye, hogy összeszorítja a fogát, mert most már egész életében nem ehet ezt vagy azt, hanem az is megváltozik, hogy milyen mértékben és módon vágyakozik az ételekre. És így már sokkal könnyebb megcsinálni, így lehet valójában megcsinálni. Jellemzően azok kérik számon az akaraterőt a túlsúlyosokon, akik nem ugyanazt a késztetést érzik az étellel kapcsolatban, hisz nekik soha nem volt ilyen problémájuk. Ha valaki meggyógyul, akkor neki is átalakul az, hogyan néz rá például egy sütire. Annak, akinek a helyén van az evés az életében, és nem fonódik össze mindenféle egyéb érzésekkel, más horderejű lesz a késztetés is, és ezért más mértékű akaraterőt kell mozgósítania, mint annak, akinek az a tortaszelet minden mást is jelent: örömöt, jutalmat, megnyugvást. Ahelyett, hogy szajkózzuk az akaraterőt, azzal kellene kezdeni, hogy megértjük a késztetés okát és hátterét, Hosszadalmas munka, mire átalakulnak a gondolatok és az érzések is az evéssel kapcsolatban, a helyükre kerülnek a dolgok, de utána már tartós lesz a változás.
Bár hangsúlyozza, hogy nem ezek az élmények teszik hitelessé szakemberként, de azért nem is tagadja, hogy ön egykori evészavarosként mindezt a saját bőrén tapasztalta meg. Annak idején ön hogy talált kiutat?
Nem kaptam speciális kezelést – kaptam mindenféle mást, de nem evészavarra vonatkozót. Eleve azért kezdtem el ezzel foglalkozni, mert rájöttem, hogy az evést és a pszichológiai hátteret együtt kell kezelni. Jártam pszichológusokhoz is, akik úgy közelítették meg ezt, hogy más dolgokon segítünk, és aztán az majd kihat az evésre is. De ez nem így történt. Fontos, hogy amikor én anorexiás voltam, akkor azért sem kértem segítséget, mert nem tudtam, hogy anorexiás vagyok, 1992-ben még Magyarországon sok orvos sem tudta, hogy létezik ilyen betegség. Túry Ferenc pszichiáter külföldön hallott erről és elkezdett vele itthon foglalkozni. Ő évekig azon dolgozott, hogy megtanítsa a háziorvosoknak, hogy hogyan ismerjék fel az evészavaros betegeket. Engem sem ismertek fel, pedig mentem mindenhova a pajzsmirigyemmel, a hajhullásommal, de soha senki nem kérdezte meg, hogy eszem-e. És én tudtam, hogy nem eszem, de nem akartam, hogy azt mondják: egyek. De nem gondoltam, hogy ez egy betegség része. Az evészavaros beteg jellemzően csak azokat a tüneteket mondja el, amik őt zavarják, a többit titkolja. Sokan vannak egyébként így, hogy van egy fiatalkori anorexiás epizódjuk, ami eltart egy-másfél évig, és utána elkezdenek hízni, falásrohamaik lesznek, és nem tudnak már visszafogyni, és ha nem kompenzálják valahogy, akkor ütemesen hízni fognak. Sok anorexiás beteg, aki úgymond „felépül” – bár ez még nem gyógyulás –, átmegy ezen: falásrohamai lesznek, megpróbál hányni, hashajtózni, de ha ez nem megy, maradnak a falásrohamok, így elkezd megállíthatatlanul hízni. Nekem harminchét-harmincnyolc kiló volt a legalacsonyabb testsúlyom, majd utána felhíztam nyolcvanötre. A kettő közötti út lélektanilag nagyon nehéz volt. Ott vagy ugyanazokkal a problémáiddal – ráadásul most már hízol is. És én azt tapasztaltam, hogy túlsúlyosként, tehát amíg nincs tetemes súlyfelesleged, vagy éppen nem vagy betegesen sovány, senkit nem érdekelsz. Ekkor már kértem a segítséget, mentem az evészavaros osztályra is, és csak néztek rám, hogy mit akarok, nincs is semmi bajom, „jó, hát kicsit dagadt, fogyjon le”. Igazából ez az időszak motiválta a pályaválasztásomat, nem az anorexiás korszak. Ott vagy a testi-lelki bajaiddal, és jobban szenvedsz, mint harmincnyolc kilósan, de nem kapsz semmilyen segítséget. És ez szerintem így húsz-huszonöt év elteltével sem sokat változott. Egy ilyen emberrel ma sem foglalkoznak, még a magánellátásban sem. Két napja kaptam egy olyan levelet, hogy „kórosan elhízott vagyok, két pszichológusnál jártam az elmúlt egy évben, de egyik sem tekintette az elhízást evési zavarnak”. Az elhízásban az evéshez való viszonnyal is foglalkozni kell, különben ha le is fogy a személy, hamar visszahízik.
Tehát gyakorlatilag öngyógyítást végzett magán?
Részben igen. Egyfelől beleástam magam ennek a területnek az irodalmába: az egyetem első évében elmentem egy konferenciára, ott láttam, hogy evészavarokkal miként foglalkoznak – ekkor már tudtam, hogy velem mi a helyzet. Aztán elolvastam mindent magyarul, angolul, elmentem az összes ilyen rendezvényre, minden egyetemi kutatást és műhelymunkát evészavarokból csináltam. Megismerkedtem Túry Ferenccel, akinek az volt az elve, hogy a legtöbbet a betegektől lehet tanulni, és rögtön küldött is be hozzájuk, hogy beszélgessek velük. A saját érintettségemnek köszönhetően nagyon könnyen megértettem őket, és ezt ők is észrevették, így hamar megnyíltak. Ez így ment jó sokáig. Jártam én is több pszichológusnál, akiknél az evési zavarról ugyan nem, de minden másról beszélgettünk, ami hasznos volt, de ha a terapeuta nem segít nekem összefűzni az evési problémát a háttérrel, akkor én azt nem fogom tudni összerakni egyedül, és ebben akkor még nem tudtak segíteni. Alig volt olyan szakember, akinek volt terápiás tapasztalata túlsúlyos, evészavaros páciensekkel. Tehát én úgy gyógyultam meg, hogy mindenhonnan összeszedtem valamit, igazi, célirányos evészavaros terápiát nem kaptam – de bárcsak kaptam volna, az nagyban lerövidítette volna ezt az utat. Nagyjából tíz évembe telt, amíg teljesen felépültem. Ennek nem kellett volna eddig tartania, ha van célirányos, hatékony kezelés azoknak is, akik testileg felépültek, de mégsem változott az evéshez való viszonyuk. Mert az anorexiás általában nem motivált, de a gyarapodó anorexiás már az, őt már be lehet vonni a terápiába. A túlsúlyosak között is sokan motiváltak a változásra, de kevesen nyitottak még a szakemberek közül is arra, hogy megértésék a súlytöbblet pszichológiai hátterét, okait. Teljes paradigmaváltás kellene a túlsúly kezelésében.
Az evésről, túlsúlyról szóló könyveinek ez a célja?
Ez, miközben sejtem azt is, hogy nem mindenkinek lesz könnyű az abban leírtakat befogadni. Jellemzően a közbeszédben a túlsúly és az elhízás úgy jelenik meg, mint kóros állapot, ami számos más, az életet közvetlenül veszélyeztető szövődmény-betegséghez vezet. De
sajnos mindig előkerül az akaratgyengeség is, mint a súlytöbblettel küzdők egyik általános és nem túl hízelgő jellemvonása. Ez már így is elég nyomasztó. Ha azt mondjuk, hogy ráadásul még pszichés problémájuk is van, akkor az már nagyon sok lesz. Akkor már inkább elfordítják a fejüket és megnyugtatják magukat egy kiadós vacsorával.
Szerintem azt a megközelítést kellene hangsúlyozni, hogy a túlsúlyos embereknek más az evéshez való viszonyuk. Ezek tanult viselkedésformák, amelyek során az evés összefonódik más problémákkal, sokszor az egyetlen megküzdési módszerré válik.
Többször visszatér a könyvében, és máshol is többször említi, hogy a fogyás csak részben belgyógyászati kérdés, sokkal inkább pszichológiai, miközben egyre elérhetőbbek a belgyógyászati jellegű megoldások, gyomorszűkítő műtétek.
Bár a testsúlycsökkentő módszerek, eszközök és szerek piaca virágzik, mégis hatvankét százalék a túlsúly és elhízás aránya a társadalomban. Tehát az emberek nemhogy nem fogynak, hanem kifejezetten híznak.
Ha valaki gyomor-bypass műtét után veszít a súlyából, de belső, lélektani munka nem kíséri ezt a folyamatot, akkor sok esetben tünetváltás történik. A két leggyakoribb, amibe váltanak, az alkohol és a depresszív állapot, férfiaknál inkább az előbbi, nőknél inkább az utóbbi. A túlsúlyos és elhízott populáció rendkívül heterogén, mégis megpróbálják őket egy kaptafára kezelni, mindenkinek ugyanaz a tanács, egyen óvodás étkezésének megfelelő mennyiséget, olyan hatszáz kalóriányit a felnőtt ember, attól majd lefogy. Hogy utána mi lesz, az kérdés marad. És ha le is fogy valaki, az esetek többségében egy-három éven belül visszahízik. Nem esik szó arról, hogy kinek milyen különböző megoldások valók. Van, akinek a műtét a megoldás – 45-50-es testtömegindexnél sokan elsősorban a műtétet javasolják, egyszerűen azért, mert biológiailag már olyan nagy a kockázat, hogy nem lehet kivárni azt, hogy egy lassabb, fokozatosabb módszer működni kezdjen. Az viszont probléma, hogy a gyomor-bypass műtéteknél egyetlenegy pszichológiai konzultáció van, ezen kívül semmi ilyen jellegű támogatást nem kap a páciens, ha csak magának nem keres segítséget. Aztán megcsinálják a műtétet, és az egyetlen dolog, ami változik az evéshez való viszonyában, hogy már nem bírja megenni ugyanazt a mennyiséget, mert rosszul lesz tőle – legalábbis egy évig biztosan, utána pedig ismét elkezdődhet a hízás. Az, hogy hogyan néz rá egy ételre, a sóvárgás, és az, hogy nem tudja magát evés nélkül megnyugtatni, nem változik. És ha ehhez semmilyen segítséget nem kap, akkor tünetváltás következik: kell valami szer, például alkohol, vagy egyszerűen ott marad azokkal a problémáival, amelyek össze voltak fonódva az evéssel, csak az evést mesterségesen kivettük belőle, de ő továbbra sem tud a problémáival mit kezdeni, így a depresszív állapot felé mozdul el. Tehát, bár vannak olyan krónikus elhízásformák, amiket nem lehet műtét nélkül kezelni, de pszichológia nélkül sem lenne szabad. És ez az illesztés ma még nincs meg.
Miközben egyre jobban elhízik a világ, a közbeszédben megjelentek olyan trendek, amelyek a túlsúlyból afféle szóhasználati kérdést csinálnak: testszégyenítés, testpozitivitás, de van már fat acceptance (a kövérség elfogadása) mozgalom is. Jól értem, hogy a pszichológia nem tudja értelmezni ezt a trendet?
Szerintem ez hatalmas gumicsont átkötve egy piros szalaggal. Ezen jól el lehet társadalmilag rágódni, hogy mennyire borzasztó, hogy megszégyenítik a túlsúlyosokat, emiatt érzik magukat rosszul, ezért nem tudnak lefogyni – miközben amikor ott ülök egy emberrel, akinek súlyproblémája van, akkor ez egy huszadrangú dolog.
Persze, szóba kerül, de nagyon-nagyon sokadrangú témaként. Neki az az igazán fontos, hogy ő hogyan érzi magát a bőrében, hogy neki mit jelent az, hogy nem tudja szabályozni az érzelmeit, csak étellel, hogy neki mit jelent az, hogy nem tudja abbahagyni az evést. És ez, hogy globálisan próbálunk beavatkozni, ráadásul így, ez elviszi a figyelmet a lényegről. A túlsúly sokkal összetettebb téma annál, mint hogy miként beszélünk róla. Számos, egyéni tényezőből áll össze minden egyes embernél, meg lehet találni az összefüggéseket a gyerekkorban, a jelenben, a hajlamosító, kiváltó, fenntartó tényezőket a gondolkodásában, a családjában, a megküzdésében. Millió elem – és erre akarunk azzal az egy dologgal válaszolni, hogy hát, fogadjuk el. Miközben azt látjuk, hogy ők sem az elfogadást érzik a megoldásnak, mert elfogadhatjuk, de ettől még az említett háttértényezők nem változnak meg. Ha pedig megváltoznak, akkor le fognak fogyni.
Meg a túlsúlynak talán nem is az a legnagyobb veszélye, hogy csúnyán szólnak-e hozzám az utcán.
Így van – de ezzel is vigyázni kell, mert az sem vezet eredményre, ha csak a szövődmény-betegségekről beszélünk. Ezek ugyanis mind erős érzelmeket kiváltó közlések, amelyek olyan feszültséget keltenek, amivel egy olyan ember, akinek az evés a feszültségcsökkentés eszköze, mit fog kezdeni? Hazamegy, és eszik. Ráadásul alapvető pszichológiai tény, hogy amivel nem tudunk mit kezdeni érzelmileg, annak letagadjuk a valószínűségét a saját életünkben. Akiknek evési problémájuk van, azok az erős érzésekkel eleve nem tudnak mit kezdeni, nem tudják megfogni azokat, túlfutnak az érzéseik, kezelhetetlenné válnak, ezért nyugtatják magukat evéssel. Ez a baj a szövődmény-betegségek hangsúlyozásával. Ne hallgassuk el, ne bagatellizáljuk, de nagyon vigyázni kell azzal, hogy hogyan beszélünk erről, mert az arra hajlamosaknál túlevést vált ki, és az elmúlt évek tapasztalatai alapján nem ez az a csatorna, amelyen keresztül a túlsúlyos embereket eredményesen meg tudjuk szólítani.
Hanem?
Leginkább az adott személy iránt érdeklődve, és nem az ismert szövegeket pufogtatva, amit úgy is ezerszer hallott már. Az segíthet, ha megpróbáljuk megérteni, hogy vele mi történik, hogy vajon miért eszik többet. Mert az, hogy többet eszik, mindenkire igaz, akinek túlsúlya van – de az, hogy miből, mennyivel eszik többet, falásrohamai vannak, vagy egész nap csipeget, vagy rendszeresen nagyobb adagokat fogyaszt, ebben nagy a változatosság. Ha azt érzik, hogy itt van egy ember, aki tényleg meg akarja érteni őt és a problémáját, az azért is fontos, mert ezzel a terapeuta azt mutatja meg neki, hogy ő is így érdeklődjön saját maga iránt, így nézzen rá az evésére. A túlsúllyal küzdők hajlamosak azt hinni, hogy ha lefogynak, akkor az összes többi problémájuk is magától elmúlik. Hogy ez mennyire nincs így, azt egyébként meg is tapasztalják, amikor elkezdenek diétával fogyni: ugyanúgy nem tudnak konfliktusokat kezelni, szabályozni az érzéseiket, határokat húzni, biztonságosan kötődni és így tovább. Épp oda akarunk eljutni, hogy ne az evést használják problémamegoldásra, hanem a helyzethez illő, valódi megküzdési készségeik alakuljanak ki. A közös pszichológiai munka során visszakapják a felelősségüket, de az esélyt is, hogy ők képesek tenni a változásért.
Hogy áll Magyarország evészavarok frontján?
Az elhízásra, túlsúlyra van friss, február végi adat, ez az említett hatvankét százalék. Anorexiára, bulimiára vonatkozóan korábbi felmérések adataira támaszkodhatunk. A felnőtt lakosságban nincsen dinamikus növekedés, de az evészavarok életkori előre csúszása látható, vagyis, hogy főleg az anorexia, és valamelyest a bulimia is már szinte tízéves kor alatt elkezdődik. Nyolc-kilencéves anorexiás betegek ma már gyakoriak, miközben amikor én elkezdtem ezen a pályán dolgozni, akkor tizennyolc éves kor alatt egyáltalán nem találtunk beteget.
Mi ennek a változásnak az oka?
Egyfelől az, hogy a gyerekek hamarabb érnek, tehát maga a serdülőkor is előre csúszott. Összefügg, persze, a szépségideállal is, ami szintén korábban kezdi el foglalkoztatni a gyerekeket, többek között az internetes források, a közösségi média hatására. De valójában az evészavar, főleg az anorexia, csak a felszínen szól a szépségideálról, a mélyben sokkal inkább a kötődés-leválás témája érintett. A család szerepe mindig rendkívül fontos volt, legfeljebb régebben ritkább volt a családterápia mint módszer. Ma viszont már egyértelműen ez az uralkodó terápiás irány gyerekkorú evészavarosoknál. Persze a család nem mindig bevonható, és ez baj. Az evészavarosok egy része mindenféleképpen kórházi ellátásra szorul, a testtömegindex alapján határozzák meg, hogy intenzív osztályra, belgyógyászatra, vagy pszichiátriára kell irányítani egy beteget. Nagyon kevés hely van, és inkább csak az együttműködő pácienseket veszik fel. Miközben ezek a betegek jellemzően nem működnek együtt, és könnyen lehet, hogy épp a legsúlyosabb eset nem kap ellátást, mert megszökik, kitépi magából az infúziót, sztrájkol, nem eszik. Az evészavaros beteg mindig egy kín volt az egészségügynek, ez akkor is így volt, amikor én osztályon dolgoztam. Mivel nem értették, hogy miről szól ez a betegség, ezért nagyon sok ellenállás volt az orvosokban, nővérekben, és szerintem ez ma is megvan. A család sokszor teljesen tehetetlen, és ha nincsen olyan ellátórendszer sem, ahol tényleg segíteni tudnak… Mert jó szakemberek vannak, de nem tudnak felfogni annyi evészavaros gyereket, mint ahányan vannak, és ha a beteg sem együttműködő, meg a család sem, akkor egy ilyen gyereket hordozó család elég kilátástalan helyzetbe tud kerülni.
A betegnek nincs betegségtudata, a család nem működik együtt – merre van ebből a kiút?
Ezt úgy is mondom mint szakember, meg úgy is mint egykori beteg: van olyan, amitől szenvednek. Egy-két éven belül jelentkeznek a mellékhatások és szövődménytünetek: kihullik a hajuk, örökké fáj a gyomruk, összeesnek, romlanak a fogaik, a menstruáció elmarad. Az, hogy nincs betegségtudat, úgy néz ki, hogy bizonyos dolgokról nem akar lemondani – a soványságról, vagy arról, hogy legyen egy kontrolleszköze a falásrohamokra –, de a negatív hatásoktól meg akar szabadulni. Jellemzően elkezd tüneti megoldásokat használni, de egy idő után kiderül, hogy ez nem működik. Ezen a résen lehet beférkőzni: rámutatni, hogy ezek egymással hogy függnek össze. A pszichés hatásoktól is nagyon lehet szenvedni: a beteg nem tud kapcsolódni, elszigetelődik, nincsenek barátai, nincs párkapcsolata. Ezek mind részei az evési zavarnak. Mindig lehet találni egy olyan pontot, ahol van kellő szenvedésnyomás. Mert ezek a betegek vágynak a segítségre, a támaszra. Nem jó, ha tüskés kaktusznak látjuk őket, de ugyanúgy a babusgatás sem jó hozzáállás: partnerek vagyunk, nálam vannak bizonyos eszközök, módszerek, ötletek, nála meg van az ő története, az élményei, a tapasztalatai, segítsünk egymásnak összeilleszteni ezeket. Arra van ebből a kiút, ha sikerül megnyerni a beteget annak a kooperációnak, amivel meg tud gyógyulni.
A Hogyan szeretsz? és Az éhes lélek gyógyítása című kötet a Nyitott Akadémia kiadásában jelent meg.
