Van baj, ha jóképű pasi kerül a szálloda recepciójára

A férfiak általában úgy érzik, hogy gondolkodnak, és úgy gondolják, hogy éreznek is.

Bizonyos napokon ez a tétel többször is képes megdőlni.

Azrael egy ilyen napon érkezett meg a Kővár Kastélyszállóba azzal a nővére által jó előre kitervelt szándékkal, hogy első szemesztere megkezdéséig szerez némi pénzt és tapasztalatot az élet egyetemén.

Csalódottan vette tudomásul, hogy a nővére nincs szolgálatban. Nem várta őt, még csak ott sem volt.

Nincsenek bent, így mondta a pisze orrú, szemüveges recepcióslány, akinek homlokban magasra emelt, házilag zselézett semmilyenbarna hajzata, az erőltetéstől vöröslő szeme és az arcára sebtiben felkent pirosító bármiféle kiáltványnál jobban árulkodtak helyzetéről. Láthatóan örült Azrael jövetelének, szinte lelkendezett, itt a főszezon a nyakukon, hétről hétre több a vendég, már nem sokáig bírta volna egyedül.

Apró sikkantással és két nagy cuppanós puszival fogadta a meglepett fiút.

Jól megleszünk, bugyborékolta, akinek ilyen izgalmas neve van, azzal csak jóban lehet lenni. Olvasott egyszer egy regényt, ami egy hasonló nevű fiúról szólt, de őt Azarelnek hívták. Az ő váltótársa pedig Azrael. Mennyi titok és egzotikum, beleborzongott. Már ma elkezdjük a betanításodat.

Szeretett jóképű fiúk közelében lenni, felvillanyozta, új értelmet pumpált beszűkült, zsúfolt és monoton hétköznapjaiba. Ilyenkor mindig elhatározta, hogy átmegy a fodrászatba a lányokhoz, és csináltat magának egy dögös frizurát, meg azt is, hogy felteszi végre a kontaktlencsét, amit fél éve halogat. De idáig csak később jutott, amikor már javában bevilágította a hold csöpp szobáját, és ő az egyszemélyes ágyban feküdt térdig legyűrt, háromnegyedes pizsamanadrágban, óvatlanul feltörő, kusza gondolatainak örvényétől félájultan.

Ne siessünk előre.

Miközben beszélt, arra várt, hogy a fiú majd átsegíti a megismerkedés sutaságán, és a tengerzöld szeméhez illő bátorító szavakkal könnyít a számára szokatlan, szinte bizalmas helyzeten, de hiába. Azrael szelíden hallgatta, és igyekezett kihámozni a lényeget.

Arcát éppen csak súrolta a fény, és inkább lassan, nehogy a lány félreértse mozdulatát és megbántódjon, hátralépett, visszahúzódott, hogy beleolvadjon a meleg színekkel bélelt, tágas és puha félhomályba.

Arra számított, hogy a nővére fogadja majd. Az ajándékot is előkészítette a lépcsőfordulóban.

Olyan régóta nem látták egymást, milyen régóta is, tűnődött.

Öt éve karácsony előtt.

Arra emlékezett, hogy a nővére egyszer csak összeszedte a holmiját, és egy nyálkás, ködös délelőttön, percekkel azelőtt, hogy a postás a bejárati lépcsőn felfelé menet megcsúszott, teljes terjedelmében elvágódott, és eltörte a bokáját, beült egy hatalmas, piszkosszürke limuzinba, amely a szemközti ház előtt várta.

Arra sem maradt ideje, hogy rendesen elköszönjön tőle.

Ebben hasonlítottak egymásra, a búcsúzást gyermekkoruk óta mindketten úgy élték meg, mint valami rájuk leselkedő veszélyt.

Majd jövök, lehelte az arcába, ha nem muszáj, még ne szólj anyuéknak.

Mintha az utolsó testvéri puszi pecsétjének puha viaszát kötötte volna meg forró és szaggatottan felé áramló leheletével.

Röviddel ezután nagy ribillió kerekedett, a postás fájdalomtól eltorzult képpel üvöltözött, és őket szidta, amiért nem sózták fel a csúszós bejáratot. Majd mentő jött, a szomszédok kedvükre szörnyülködtek, hívták a szülőket, állt a bál, még a forgalom is leállt kis időre. Az emberek szeretnek ott lenni, ahol rájuk egyébként semmi szükség.

Senki nem vette észre, hogy Sára lelépett.

Azraelben csak később merült fel, a szüleik akkor miért nem vették észre azonnal nővére eltűnését. És vajon mennyi ideig nem tűnt volna fel, ha aznap késő este nem csörren meg a telefon, és nagyanyjuk nem kérdezi meg szokatlanul fátyolos, remegő hangon a leányától, hogy minden rendben van-e Sárarannyal.

Így hívta őt, de csak ha oka volt rá.

Miközben erre gondolt, érezte, hogy mosolyogni kezd. Egy láthatatlan, mások számára nem létező belső akaratnak engedelmeskedve mosolyra húzódik a szája.

Ránézett a recepcióslányra, olvasta a tekintetét, és a mosolya abban a pillanatban a levegőben úszva távolodni kezdett az arcától. Kettejük közt félúton, mintha bevégezte volna küldetését, elillant, felszívódott a kora esti napfény földre hanyatló, utolsó sugarában.

A beszédes recepciós azt hihette, és hajlamos is volt azt hinni, hogy neki szól, az ő lelkes kalauzolása hívott elő a csendes idegenből ilyen pozitív érzelmi jeladást. Lelkesedése ettől új erőre kapott. Szakmai titkokat, apró trükköket árult el, beszélt, beszélt. Azrael pedig türelemmel, békésen, az eltelt nap fáradtságával a tagjaiban hallgatta tovább. Arcuk bizalmas közelségbe került, mintha már ki tudja, mióta ismernék egymást, s csupán folytatnának egy korábban elkezdett, fontos, de jobbára egyirányú beszélgetést.

Tudod, én olyan vagyok, mint a nevem, csilingelte a lány, és puha, párnás tenyerét, játékosan karmoló mozdulatokat téve, rajongása legfrissebb tárgya felé fordította.

Elzának hívták, de nem hasonlított semmilyen oroszlánkölyökre. Ezt Azrael állapította meg, szigorúan magában. A figyelmes szemlélő számára azonban inkább olyannak tűnhetett a kastélyszálló logójával ellátott, vajszínű, kissé kopott pólójában, mint az egymagában ki tudja mióta verdeső bülbülmadár.

Jelenetüket persze ne úgy képzeljük el, mint amikor egy hermetikusan zárt, néma térben két egymásnak ismeretlen, beszélő lény találkozik.

A hatalmas, de a növényszigetekkel elválasztott kis zugok miatt családias hangulatot árasztó előcsarnokban és a recepció körül jócskán zajlott az élet. Kék munkaruhás férfiak jöttek-mentek hátukon törülközősbálákat, majd ásványvizes szifonokat cipelve, fürdőköpenyes vendégek közeledtek és távolodtak, érdeklődtek és kíváncsiskodtak, ahogy egy ilyen helyen kell. Mindenki nagyon ráért, de persze csak önmagára. Ha például várni kellett fél percig a kulcsra, mert Elza épp a leendő váltótársa kiokosításával volt elfoglalva, azt már szóvá tették. A férjük oldalán magukat ernyedt biztonságban tudó asszonyok egyike-másika azért diszkréten végigmérte a jövevényt. Azrael az a fajta jelenség volt, aki meg is tudta tartani magán a pillantásokat. Elza hamar nyugtázta ezt a számára boldogítónak aligha nevezhető tényt. Amikor Vince, az idegileg megtépázott őrző-védő azzal a jó hírrel tért vissza a főépületet az üdülőszárnnyal összekötő kerengő felől, hogy kitakarították Azrael szobáját, kövesse őt, már a hangulatfények is, mint megannyi szentjánosbogár, bevilágították az előcsarnok félreeső zugait.

Melyik lett a szobája, érdeklődött Elza merőben szakmai síkon.

A hetes, hallatszott a hümmögés.

Jó szoba, mondta a lány, és hozzágondolta, hogy azért ez nem járja, tágasabb, mint az övé, és a szív alakú tóra néz. Sára mindent előre elintézett.

Az, mondta a Maradona-pólós. Kaphatott volna rosszabbat is.

Azrael most először nézett körül kicsit jobban.

Járt már egy-két úgynevezett wellness-szállóban, de a Kővár valami egészen más volt. Különösen esti megvilágításban. Bár még csak a frissen felújított hátsó bejáratot, az igényes faburkolattal ellátott recepciót és az előcsarnokból kivezető átriumos szakaszt láthatta, elismerése jeléül önkéntelenül csettintett. Ezen a napon már másodszor.

Nagypolgári kényelem, modern luxus, privát paradicsom.

Minden megvan, mi szemnek, szájnak és pénztárcának ingere.

Dolga is lesz bőven, ahogy elnézte a vendégek mozgását.

Mialatt kiértek a másik két épületrészhez átvezető kerengőhöz, és félkörívet leírva elindultak a Randevú szárny felé, az alkonyat színeitől átsatírozott csupasz, boltíves falak egyetlen percre sem szünetelő, monumentális fényjátéka kísérte őket.

Az emberek nem nyughatnak, és ez általános érvényű.

Vince, az idegileg megtépázott őrző-védő – legyen ez állandó jelzője –, általános érvényű nyugtalansága nemcsak abban merült ki, hogy húszméterenként váratlanul, szinte rajtaütésszerűen hátrafordult, mintha a páciens éppen szökni akarna, és az ő dolga lenne ennek megakadályozása, hanem abban is, hogy kellemetlen fejhangon ugyanazt ismételgette, amikor elhaladtak egy-egy házi látványosságnak számító épületrész, lugas, dísznövény, térplasztika vagy csobogó mellett.

Ugye megmondtam, ugye megmondtam.

Azrael nem tudta volna megmondani, hogy amaz mit mondott meg, de látta, hogy a szájából harci gázok törnek fel minden egyes hátraforduláskor, ezért jobbnak látta mosolyogni, vagy legalábbis jó képet vágni, ahányszor rávicsorít – abból nem keletkezhetett újabb feszültség.

Vincét a Százados protezsálta be nem sokkal a szálló megnyitása után. Mindenesetre akkor jó megoldásnak látszott.

Vince a mélyről érkezettek alázatos túlbuzgalmával végezte el a rábízott teendőket. Egyetlen felsőbbséget ismert el, ez a parancs volt, és az a személy, a Százados, akitől a parancsokat kapta. A Százados megnyugvással tapasztalta, hogy Vincének nincsenek érzelmei, vakon teljesít, nem kérdez, néha akkor sem, amikor szükséges volna, nem kételkedik, és lojalitása fordítottan arányos szellemi képességeivel.

Amikor a Százados fülébe jutott, hogy a szállóban állomásozó leányok Vincét IQ-betyárnak nevezték el, nem örült, viszont megnyugtatónak találta, hogy humánérzelmei rezdülése nélkül, bizalmában rendíthetetlenül arra használhatja fel, amire akarja. Pontosabban, amire a Vezér, Valter akarja. Aki olyan volt a Századosnak, mint ő Vincének.

Jól ki van gondolva a világ, valakinek fenn is, lenn is lennie kell.

De volt itt még valami, amiről akkor sem ejtettek szót, ha úgy voltak kettesben, hogy előzőleg meggyőződtek róla, senki nem hallhatja, miről beszélnek.

Vincének korábban meggyűlt a baja a rend őreivel, amikor egy felhevült, alkoholmámoros majális alkalmával csendre akarták inteni, és a törzsőrmester Vince számára nem látható és főleg nem azonosítható módon hátulról vállon ragadta a notórius hangoskodót. Ez hiba volt, de már csak az előzetesben derült ki, melyikük hibázott nagyobbat. A rendőr, miután megröntgenezték az orrát, és megállapították, hogy két helyen eltört, a jegyzőkönyvbe csak annyit mondott, hogy a dolgát végezte, mivel a parancs szerint a politikai rendezvényt megzavaró elemeket ki kellett emelni a tömegből. És F. Vince magatartása tanúkkal bizonyítottan a közrend megzavarására irányult. Ezért döntött úgy mint kirendelt járőrparancsnok, hogy intézkedést foganatosít nevezett személy megrendszabályozására.

Tetteket akarunk látni.

Aki mit sem tesz, nem jól teszi. Viselkedése szemet szúr, vért lázít. Túl a célon nem lőni.

De előbb jött a mozdulat, szakszerűen, hátulról, jobb kéz a vállra, vasmarok, s csupán követte a felismerés, hogy mégis elsiette. Csupán követte, s mint a leletekből kitetszett, már későn, s ezzel jócskán túllőtt a célon.

Vince nehézgépezete érintésre beindult.

Az ő edzőtermek fekpadjain gondosan kimunkált vállizmait ne taperolja semmi kiscserkész.

Demokrácia van, vagy mi az isten.

Ballal ütött, száznyolcvan fokos fordulatot véve, az ebből nyert lendülettel. Állcsúcsra szánta, csúcsra járatta volna magát, ám ahogy ültéből fölemelkedett, a kalapácsként működésbe hozott kar, s végén az ökölbe szorított, húsos pöröly, mintha elszabadult volna, a tervezettnél valamivel följebb sújtott le. Egyenesen a célszemély képébe, ahol az orr várta végzetét.

Hatóság elleni erőszak.

Közrend veszélyeztetése, közbotrányokozás. Ráadásul visszaesőként, mert már volt előállítva, mint kiderült, de akkor megúszta figyelmeztetéssel.

Vince eldöntötte magában, hogy nem viszonozza Azrael lefegyverzően udvarias és a lugas lámpái közt kitartóan fénylő mosolyát. Inkább elnézett mellette, mintha valami fontos történt volna ott, ahol az imént eltűnt a nap.

Itt biztonságban van, vigyáznak rá, ahogy ő is vigyáz rájuk.

Itt ők a törvény, ők szarják a spanyolviaszt. Viaszkot.

Mindegy.

A kis köcsög meg elhúzhat az anyjába.

Turczi István: Marokkóban a beteg párnája alá mindig tesznek tőrt

Scolar, 2020