Gyarmati Andrea: Egyszer segítenek, egyszer lenyomorékoznak

Végre nem fáj semmim, és képes vagyok elvégezni mindazt, amit a dolgomnak vélek: a munkámat és a mindennapi feladataimat.

Rádöbbentem, milyen nagyképűen éljük az életünket: mindaddig, míg nincs baj, magától értetődőnek vesszük az egészséget, azt, hogy nem akadályoz beteg testrész, jól látunk, szabadon lélegezünk. Ám, amikor gond támad, bőszen kezdünk azzal foglakozni, hogyan szerezhetnénk vissza az egészségünket.

Egészség – vagyis egészek vagyunk, nem hibádzik semmi.

„Egész” a testünk, és jobb esetben „egész” a kapcsolatunk is – utóbbit is úgy éljük meg, hogy míg mellettünk áll az a valaki, evidens a jelenléte, és csak akkor értékeljük őt igazán, ha megszakad a kapcsolat.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a minap jókora csomagokkal igyekeztem hazajutni, amikor megállt mellettem egy fiatalember, és így szólt:

– Hadd segítsek, doktor néni!

S rám mosolygott.

Nem tiltakoztam.

Átvette a legnagyobb szatyrot, és haladtunk a lakásom felé.

– Láttam az elmúlt hónapokban, hogy bottal jársz, nem volt szívet melengető látvány. Mondtam is a páromnak, hogy egykor olimpikon voltál, így még nehezebb lehet a mozgáskorlátozottság.

Bólintottam, de zavart, hogy nem jöttem rá, pontosan honnan ismerjük egymást.

„Körbekérdeztem”, hátha az közelebb visz a megoldáshoz.

– Mit csinálsz mostanában?

– Orvos lettem én is, amiben nem kis részed van, mert szerettem bejárni hozzád a rendelőbe.

Hurrá, itt a megoldás, ezek szerint a srác a betegem volt.

1989-ben jöttem a körzetbe, azóta dolgozom a hetedik kerületi gyermekrendelőben, felnőtt pár gyerekgeneráció a kezem alatt az elmúlt harmincegynéhány évben. Sokan vannak olyanok is, akik már a saját gyerekeiket hordják hozzám. Ami öröm számomra, mert egyrészt elismerése a munkámnak, másrészt visszaemlékezhetek, annak idején mi volt a gond a mostani anyukával, apukával, s ez a családi anamnézis segít a gyógyításban; nem véletlenül hívták úgy régen a szaktársaimat, hogy családorvos: az egész családot gyógyította, s nem csupán testi bajokból, hanem lelki nyavalyákból is.

Kísérőm bemutatkozik, és rögtön bevillan a gyerekkori arca.

– Bizonyára nem ismersz meg, sokat változtam.

– Naná, hogy emlékszem arra a kisfiúra! Sőt, a betegségeidre is!

És már sorolom is.

Odaérünk a házhoz, kinyitja a kaput, segít bepakolni a liftbe.

– Rengeteget segítettél nekem, most egy egészen kicsit törleszthettem.

Elköszön. Boldog vagyok, s ez a boldogság még a délutáni rendelésen is kitart.

A nap végére alaposan elfáradok, hazaindulok.

A térd- és a csípőműtétem miatt kaptam hivatalos rokkantkártyát. Noha már nem érzem magam betegnek, sőt, a kártyára sokkal inkább szükségem lett volna az operációk előtt, mint mostanság, azért alkalomadtán jól jön a szélvédőm mögé helyezett lapocska biztosította könnyebbség.

Parkolnék be a házunk elé, a tolószékes jellel védett placcra, ám foglalt a hely; az autónak nincs kártyája, viszont ül benne sofőr.

Nem provokálom, nem állok neki magyarázni, hogy ez milyen parkolóhely, egyszerűen és udvariasan megkérdezem: marad-e, mert ha igen, keresek másik helyet.

A válasz dermesztő.

– Addig maradok, míg egy nyomorék ide nem ér.

Elhajtok.

Egy cekker, egy pakk.