Vajon tényleg molesztálta hétéves kislányát Woody Allen, vagy csak dühös élettársa, Mia Farrow állt bosszút rajta a pedofilvádakkal, gondosan elültetve a kis Dylan fejében a szörnyű emlékeket? Esetleg a kislány magától találta ki a szexuális zaklatást, hogy így feleljen meg anyjának? – ezek a roppant kényelmetlen kérdések csaknem harminc éve kísértik a közvéleményt, és a mai napig nem tudunk rájuk végérvényes, megnyugtató válaszokat adni. Van azonban pár sarkalatos tény, amit érdemes rögzíteni.
- Az egyik, hogy annak idején két államban és több hatósági intézményben is alapos és hónapokig tartó nyomozás folyt az ügyben, és végül egyik alapján sem emeltek vádat Allennel szemben (itt a Farrow-tábor rögtön tiltakozna, hogy a connecticuti államügyész megalapozott gyanúról beszélt, és csak arra hivatkozva ejtette az ügyet, hogy nem akar kitenni a mentálisan megterhelő tárgyalásnak egy kisgyereket).
- A másik pedig az, hogy Dylan Farrow a mai napig szilárdan kitart azon állítása mellett, hogy 1992. augusztus 4-én nevelőapja felvitte connecticuti házuk padlásterébe, és ott szexuálisan zaklatta őt (bár Allen védelmezői ehhez azonnal hozzátennék, hogy a molesztálási történet pontos részletei többször változtak az évtizedek folyamán, a felkért szakértők pedig fabrikált emléknek nyilvánították).
Az ügy a 90-es években jó ideig lázban tartotta a médiát, ami nem is csoda: a keserves csatározással mintha a bulvárbotrányok Szent Grálja pottyant volna az újságírók ölébe. Hollywood egyik sztárpárjának viharos szakítása már önmagában is aranybányának számított, ám innentől a párharc minden egyes részlete csak fokozta a melodrámát. A szakítást eleve egy drámai lebukás robbantotta ki, melynek során kiderült, hogy az ötvenes évei közepén járó rendező viszonyt folytat Mia Farrow másik örökbefogadott lányával, az akkor 21 éves Soon-Yi Previnnel. Ezt követte egy elmérgesedő és személyeskedésbe torkolló gyermekelhelyezési per, illetve a már említett pedofilvád Allennel szemben. Soon-Yi Previn viszont épp Mia Farrow-t vádolta már akkor nyilvánosan fizikai és lelki abúzussal, amit évtizedekkel később részletezett is egy magazin hasábjain, és ebben csatlakozott hozzá egy másik örökbefogadott Farrow-gyerek, Moses is.
A vizsgálatok és peres ügyek lezárulása után a médiában is szép lassan lecsengett az ügy, a Soon-Yi Previnnel időközben összeházasodó Allen pedig folytatta termékeny karrierjét, azóta több tucat filmet írva és rendezve. A 2014-es Golden Globe-gálán például ő kapta a Cecile B. Demille-életműdíjat. Dylan ezt látva állt újra nyilvánosság elé, hogy egy New York Times-blogra írt nyílt levélben ismételje meg a molesztálási vádakat, és kérje számon a filmszakmán és a nyilvánosságon, hogy ünnepelhetnek egy szexuális ragadozót. A véleménycikk belobbantotta ugyan a régi vitát, ám nem voltak különösebb következményei.
Pár évre rá viszont nagyot fordult a korhangulat a MeToo-mozgalommal, amelynek egyik poszterfiúja épp Dylan újságíró öccse, a Harvey Weinstein zaklatásairól leleplező cikket író Ronan Farrow volt, aki innentől teljes mellszélességgel támogatta nővére Allennel szembeni hadjáratát. Allen körül pedig elkezdett fogyni a levegő: nemcsak random kommentelők követelték a bukását, de kollégái, köztük A-listás sztárszínészek is sorra faroltak ki mögüle, gyakran nyilvános önkritikát gyakorolva, hogy korábban szerepet vállaltak a filmjeiben. A közvélemény nyomása egészen odáig nőtt, hogy Allen alig talált kiadót memoárja megjelentetéséhez, az Egy esős nap New Yorkban című 2019-es filmjét pedig „dobozba zárta” az Amazon, így a mai napig nem mutatták be Amerikában. Mindebben az a különös, hogy nem új, perdöntő információk vagy leleplezések, hanem egy csaknem harminc éve közismert és lezártnak gondolt ügy okozhatja a vesztét.
Ebbe a közegbe érkezett meg az Oscar-jelölt rendezőpáros, Amy Zierig és Kirby Dick négyrészes dokumentumfilm-sorozata, az Allen kontra Farrow, érezhetően azzal a feltett szándékkal, hogy most végre kibogozza ezt a szövevényes ügyet, igazságot szolgáltat az áldozatoknak, és beveri az utolsó szöget is Woody Allen koporsójába.
Egy ponton ugyan kiírják, hogy Woody Allent és Soon-Yi Prevint is megkeresték, de ők nem kívántak szerepelni a filmben, a 85 éves rendező és felesége viszont azt állította, hogy Zierigéket a legkevésbé sem érdekelte az igazság. Ezt mutatja szerintük az is, hogy kevesebb, mint két hónappal a premier előtt keresték meg őket, és csak néhány napot kaptak a válaszadásra, miközben az alkotók már évek óta titokban együttműködtek Farrowékkal. Zierig és Dick cáfolta ezt, mondván, hogy már 2018-ban próbáltak interjút kérni Allentől, ám azt elismerték, hogy fő céljuk valóban nem a két történetverzió ütköztetése volt. Sokkal inkább az, hogy végül hangot adjanak Dylan és Mia Farrownak, akiket szerintük évtizedeken át sikerrel söpört le a nyilvánosságból Allen kíméletlen PR-gépezete. Allent így pusztán archív felvételeken, interjúrészleteken, családi videókon és tavalyi memoárjából vett idézeteken keresztül hallhatjuk a filmben. Az eredeti kontextusukból kiragadott és ellenvélemények óceánjába ledobott mondatok azonban finoman szólva sem szolgálják jól az ügyét. Sokszor inkább érezhetően csak az a céljuk, hogy illusztrálják a személyével kapcsolatban ébresztett szörnyű gyanúkat, ahelyett hogy az eddig elhangzott legerősebb érveit hoznák fel a saját igaza mellett.
És itt kezdődnek az igazán komoly problémák a sorozattal. Az egyoldalúságot akár el lehetne fogadni arra hivatkozva, hogy ezúttal Dylanék „elnyomott” nézőpontjára akarnak koncentrálni. Ám az ennek szolgálatába állított érzelmi manipuláció már egész más tészta. Márpedig az Allen kontra Farrow minden létező filmes eszközzel Dylan, Mia és támogatóik alá játszik, hogy kiváltsa a maximális nézői azonosulást. Ha kell, szívhez szóló szentimentális dallamokkal, máskor feszült, thrillerbe illő zenével támogatja meg a visszaemlékezéseket, vagy épp hangulatfestő lassított felvételekkel illusztrálja a vallomást, a vágás során tudatosan egymás mellé rendelt képekkel pedig sokszor olyan asszociációkat generál, ami Farrow-ékat angyali, Allent pedig démoni színben tünteti fel.
A filmet nézve elég hamar kialakul az érzés a nézőben, hogy egyik oldalon egy szent család áll, a másikon pedig egy szörnyeteg, aki nemcsak molesztálta fogadott kislányát, rettegésben tartva volt szerelmét, de zsinóron rángatja a teljes médiát és New York állam összes hatóságát, így altatva el az ellene folyó nyomozásokat. A kép már-már karikatúraszerű, mintha nem egy hollywoodi hírességről, hanem egy James Bond-főgonoszba oltott Soros György-plakátról lenne szó. Ráadásul teljesen figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy nemcsak Woody Allen volt híres a botrány idején, hanem Mia Farrow is, még ha a befolyása nem is volt mérhető a tősgyökeres New York-i Allenéhez. Ahogy azt is elfelejti megemlíteni, hogy Farrow-t is egy igazi sztárügyvéd, Alan Dershowitz képviselte a perben, miközben ugyanerre szinte bűnjelként hivatkozik Allen esetében. És ez csak kettő a számtalan hasonló eset közül, amivel a filmesek láthatóan minden olyan információt távol akartak tartani a filmtől, ami kételyt ébreszthet Farrow-ék abszolút igazával kapcsolatban. Így kifejezetten szelektíven válogattak az elmúlt évtizedekben elhangzott álláspontok, érvek, vallomások és sokszor a közismert tények között is.
Kétségtelenül hatásosak azok az eddig nyilvánosan nem látott felvételek, amelyeken a hétéves Dylan meséli el anyja kérdéseire, hogyan molesztálta őt az apja. De perdöntő bizonyítéknak ez sem elegendő, mivel nem tudhatjuk, nem hangzottak-e el anyai instrukciók a többször megállított felvétel szüneteiben, vagy máskor, amikor épp nem forgott a kamera. Másrészt ezek a potenciális bizonyítékok mind részei voltak a korabeli nyomozásoknak, melyek során Dylant élőben is számos alkalommal meghallgatták, mielőtt arra jutottak, hogy jó eséllyel nem történt meg a szexuális zaklatás. Az Allen kontra Farrow-ban minden érv részletesen és kritikátlanul elhangzik, ami diszkreditálhatja az Allent felmentő szakértőket és intézményeket, viszont egyértelmű hősként mutatják be a „megalapozott gyanút” emlegető államügyészt, annak ellenére, hogy később egy ellenőrző testület elmarasztalta őt az ügy szakmaiatlan kezeléséért.
Időtlen idők óta próbálok tiszta vizet önteni a pohárba. Mert akármit vélnek tudni, az csak a jéghegy csúcsa
– mondja Dylan Farrow a nyitójelenetben, és nem kérdés, hogy Dylan abúzus áldozata, és gyerekkorában szörnyű dolgokat követett el vele szemben valamelyik nevelőszülője. Csak azt lehetetlen teljes bizonyossággal eldönteni, hogy pontosan melyikük tette ezt. Mert ezen a ponton szeretném még egyszer leszögezni, hogy fogalmam sincs, kinek van igaza ebben a harminc éve tartó, elkeseredett vitában, és ez talán már soha nem is fog egyértelműen kiderülni. De egy biztos: rosszul érint, ha a tényeket lazán kezelve, az érzelmeimre apellálva próbálnak meggyőzni egy olyan ügyben, ami rigorózus bizonyítást kíván, ugyanis mindkét fél életét derékba törheti.
Az elfogult és manipulatív gesztusokkal a film igazából annak a célnak árt, amit állítólag szolgálni szeretne. A MeToo-mozgalom nagyon fontos vívmánya, hogy megváltoztatta a korszellemet, így már nem lehet legyintéssel elintézni, vagy szőnyeg alá söpörni a zaklatási vádakat. Bizsergetően új fejlemény, hogy korábban védettnek gondolt hatalmasságok is belebukhatnak a visszaélésekbe, ezzel sokakat bátorítva a megszólalásra. Viszont a valódi elszámoltathatósághoz a szigorú vizsgálatnak is hozzá kell tartoznia, ami azt jelenti, hogy az áldozatok meghallgatásának – és komolyan vételének – morális kötelessége nem lehet egyenlő a népharagra épített statáriális ítélettel. Ne a Twitteren, vagy indulatos Facebook-kommentekben dőljön el egy olyan sorskérdés, amit többször is vizsgáltak a hatóságok. És ne kapja meg automatikusan az áldozathibáztató bélyeget az, aki a tényeket szeretné megismerni.
Ahogy korábban utaltam rá, Soon-Yi Previn és az 1992-ben már tinédzser Moses Farrow is hosszú beszámolóban részletezte, milyen lelki és fizikai abúzusokat szenvedtek el gyerekkorukban anyjuktól, és utóbbi arról is részletesen írt, hogy nevelte Mia Farrow őket Woody Allen iránti végletes gyűlöletre. A dokusorozat ugyan futólag megemlíti ezen beszámolók létét, de meglehetősen marginalizáltan, nem is nagyon idézve belőlük szó szerint, utána mégis hosszas teret adva a cáfolatukra. A Mia mellett kiálló gyerekek sorra elmondják, hogy Mosesnek és Soon-Yinek is csodálatos gyerekkora volt, így biztos csak Allen vette rá őket a vádaskodásra. Dylan viszont felháborodik, hogy Allen nem kezeli őt autonóm személyként, hiszen az anyai agymosás eredményének tulajdonítja a molesztálással kapcsolatos emlékeket és vádakat. Itt tehát nem segít az a máskor egyszerűnek hangzó imperatívusz sem, hogy „higgyünk végre az áldozatoknak”, mert az Allen kontra Farrow ügyben nem lehet egyértelműen állást foglalni anélkül, hogy azonnal áldozathibáztatóvá válnánk.
Allen vs Farrow, 2021, 4 rész, HBO-GO.
