BIDF
Kultúra

Apa elítélt bűnöző, de gyönyörű meséket ír

Milyen mesehősnek látja otthon hagyott gyerekeit az apa, aki évek óta börtönben ül? Hogyan számolódnak fel a fogadalmak és a legjobb szándékok ellenére is az emberi kapcsolatok, ha a családtagok csak beszélőn láthatják egymást? Visky Ábel első egész estés filmje, a Mesék a zárkából az utóbbi évek egyik legszebb hazai rendezői bemutatkozása.

A magyar filmesek nagyszerű dolgokra képesek a börtönben. Nem elítéltként – raboskodó rendezőből szerencsére keveset ismerünk –, hanem megfigyelőként, szinte pszichológusként, akik képesek közel kerülni a rendszerint teljesen más társadalmi rétegből kikerülő rabokhoz. Az egyéni és általában tragikus történetekhez a legjobb alkotók olyan formát, keretet találnak, amellyel képesek átfogó képet nyújtani egy jelenségről, akár egy történelmi helyzetről vagy tűrhetetlen szociális problémáról. Ennek a megközelítésnek és a börtönben, a rabokkal közösen elvégzett munkának olyan kiváló filmeket köszönhetünk, mint a Bebukottak döbbenetes remekműve és annak méltó folytatása, a Káin gyermekei, vagy Almási Tamás történelmi dokumentumfilmbe oltott pszichodrámája, az Ítéletlenül.

Visky Ábel e méregerős emberi drámákhoz sodródott közel első egész estés filmjével, már csak a témaválasztása miatt is: három családot mutat be, ahol az apa börtönben ül, barátnőjük-feleségük és a gyerekek odakint várják őket. Hullámzanak az érzelmek, de leginkább csak elkopnak, ahogy telnek az évek. Visky megkérdezi a három elítéltet, milyen mesehősnek képzelik el a gyerekeiket, a kapott válaszok alapján pedig megkéri, írjanak mesét róluk. Az elkészült történeteket aztán a szerzők és családtagjaik bevonásával, profi stáb segítségével, de bensőséges körülmények között, diákfilmeket idéző lelkesedéssel és energiával forgatják le.

Amilyen egyszerűnek, már-már kedveskedőnek és szentimentálisnak tűnik a Mesék a zárkából alaphelyzete, olyan sok szereplői és nézői felismerésre ad alkalmat. Visky koncepciója révén pillanatok alatt, keresetlenül és pontosan fogalmazza meg a börtön miatt elválasztott családok alapélményét: hogy leginkább csak elképzelni tudják a másik felet, és minél több idő telik el, annál nagyobb lesz a különbség a dédelgetett, régi emlékekből táplálkozó kép és a valóság között.

BIDF

Férj és feleség elszántan fogadkozik az ítélethirdetés után, hogy várni fognak a másikra, és ki fog tartani a szerelmük. Két jelenettel és fél évvel később – mikor Visky visszatér hozzájuk – az asszony félszegen elismeri, megismerkedett valaki mással, aki a változatosság kedvéért nem bűnöző.

Sajnálatból mész apához beszélőre? – kérdezi a kislánya. Igen, sajnálatból – feleli az anya, kissé szégyenkezve, pedig ő is tudja, a gyerek is tudja, és valójában a börtönben ülő férje is tudja, hogy nincs mit szégyellnie.

Így őrli fel az idő azokat a kapcsolatokat, amelyeket csak néhány szép emlék tapaszt össze.

A három család története háromféleképpen alakul, de közös bennük, hogy az apák mind bánják a bűneiket. Elsősorban nem azt, amit idegenek ellen elkövettek – főleg rablás és súlyos testi sértés miatt kerültek börtönbe, többen visszaesőként –, hanem, hogy nem tudnak együtt lenni a szeretteikkel. Úgy érzik, volt egy esélyük, de elszúrták. A meseírás valamiféle jóvátétel esélyét ígéri, és innen nézve érthető, miért veszik komolyan a feladatot ezek a marcona férfiak, akiket másik rendező kamerája előtt, más nézőpontból nagyon könnyű lenne hétpróbás gazembereknek látni (az egyikük az apjával közösen ül, olyanok ők ketten, mint valami maffiaburleszk tragikomikus hősei).

BIDF

Visky több magyarországi börtönben is közzétette a felhívását, a három kiválasztott rab és az otthoniak életét pedig nagyjából két éven át követte nyomon. Ez elég idő volt ahhoz, hogy alaposan megismerje a szereplőit, és a közelség, a közvetlen kapcsolat látszik is az alkotáson. A rendező időnként maga is megjelenik a filmben, nem akarja kiemelni a saját alakját a bemutatott történetekből. A karakterében van valami szelíd, ironikus komolyság, kicsit olyan, mint egy gyerek, aki felnőttnek álcázza magát. Semmi fensőbbséges vagy tanító bácsis nincs az attitűdjében, partnernek tekinti a szereplőit, és ennek nyilvánvalóan kulcsszerepe van abban, hogy őszintén beszélnek vele.

A hétköznapokba csempészett közös játék, a valóságosnak ható történeteket átalakító és megemelő fikció a rendező korábbi kisfilmjeinek is alapvető stratégiája volt. Valósnak és mesésnek a keveredése határozta meg a We are the champions című, egyetemi vizsgafeladatként készített rövid dokumentumfilmjét, amelyben hajléktalanok rendeztek maguknak karácsonyt januárban, és ez a kettősség jellemezte a Játszótársak és a Semmi bogár kisjátékfilmjeit, amelyekkel a Kolozsvárról Budapestre került Visky szolid sikereket aratott a fővárosi filmrajongók köreiben. Úgy tűnik, a rendező egyforma érzékenységgel vegyít dokumentumfilmes elemeket a fikciós történetekbe és fordítva, de bizonyára nem véletlen, hogy – a Filmintézet Inkubátor Programjában készült – első egész estés filmjének öntőformája a dokumentumfilm.

A Mesék a zárkából így azoknak az emlékezetes, újabb magyar filmeknek a sorába illeszkedik, amelyekben az alkotók egyéni módon kísérleteznek a dokumentumfilmbe kevert fikciós elemekkel.

Ilyen volt a Drifter, a Nagyi Projekt vagy A létezés eufóriája, a nemzetközi színtéren pedig az előző évtized egyik legfontosabb filmje, az indonéz genocídiumot tárgyaló Az ölés aktusa, majd folytatása, A csend képei.

BIDF

Visky szerencsére nem népirtással foglalkozik, hanem kicsi, emberi drámákkal, de ő is arra kéri a szereplőit, játsszák el a saját maguk által kitalált történeteket. A három mesét háromféle formában forgatják le – élő szereplőkkel, illetve stop-motion és rajzanimációval –, a történetek pedig valahogy mindig tükrözik a rabok és családjuk élethelyzetét, legyen szó magukra hagyott gyerekekről vagy az ellentmondásos apai örökség feldolgozásán munkálkodó „királyfiakról”. A forgatásokon ellesett pillanatok közül néhány nagyon vicces – az egyik elítélt, attól tartva, hogy a barátnője már mást szeret, folyton a stábtagok telefonján akarja megnézni a nő új Facebook-fotóit –, a film pedig akkor válik igazán meghatóvá, amikor a közösen elkészített rövid mesefilmeket megnézik az elítéltek és a családok. Az egyik rab azt mondja, a kisfilm pont olyan, amilyet megálmodott, és láthatóan katarzist él át.

Alkotóként nem veszélytelen elveszni ezekben a naiv és szép reakciókban, Visky pedig itt kissé talán túl büszkén nyugtázza, hogy a filmbeli mesefilmek és saját filmjének a hatása hasonló. Ám mégsem lehet elvitatni tőle, hogy igaza van: a forma, amit kitalált, a film végére beérik, és az eredmény fényesen igazolja a rendezői koncepciót. A Mesék a zárkából az utóbbi évek egyik legjobb bemutatkozó rendezése, amit magyar filmestől láttam. Sajnálhatjuk, hogy a járvány miatt (egyelőre) nem kaphatott szélesebb moziforgalmazást, így érdemes megragadni az alkalmat, amikor látni lehet.

Mesék a zárkából (2020), 73 perc. A film a március 1–10. között online megrendezett Budapest International Documentary Festival (BIDF) versenyprogramjában szerepel.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.