Budapest ostroma alatt minden fővárosi Duna-híd jó része a folyóba omlott – ez a sors várt a Feketeházy János (1872–1927) által megálmodott, a millennium évében átadott Ferenc József hídra is, aminek középső szakaszát 1945. január 18-án a pesti oldalt elhagyó németek robbantottak fel, hogy megnehezítsék a Vörös Hadsereg útját.
A hiányzó részt 1945 februárjától tizenegy hónapon át egy uszályokra állított pontonhíd helyettesítette, majd 1946-ban megindult a híd kétéves újjáépítési folyamata. Az 1948. augusztus 20-ra elkészült, átnevezett átkelő tisztes távolságból nézve már akkor is az eredeti terveket másolta, de az azóta eltelt évtizedek változó igényességű helyreállításai, illetve felújítási munkálatai is kellettek ahhoz, hogy ma jórészt valóban a százhuszonöt évvel ezelőtti, eredeti állapotot tükrözze.
Mindent persze még mára sem sikerült visszaállítani, sőt, a hídnak titkai is maradtak:
időnként halálra ijesztve a világháborús bombák és aknák felrobbanásától tartó embereket.
Ezeket korábban hosszú cikkben mutattuk be, nem említettük azonban azt az apróságot, ami egyesek szerint két, mások szerint viszont akár hét évtizeden át is díszítette a hidat, sőt, a kezdeti időkben annak fontos látványosságát is jelentette.
Az 1896. október 4-i megnyitón maga Ferenc József is részt vett – aki a bécsi kabinetiroda budapesti polgármesternek küldött levele szerint „legkegyelmesebben hozzájárulni méltóztatott”, hogy a hidat róla nevezzék el –, sőt, a Fővám téren álló tömeg azt is végig nézhette, ahogyan ő maga veri be az utolsó,
A déli főtartó végén szabadon hagyott szélső lyukba illesztett elem elhelyezéséről Szmolény Nándor és Liptai Károly Magyarország ezredik éve című munkájának I. kötete (1896) számolt be:
A fején az uralkodóra utaló, egymásba fonódó IFJ (I. Ferenc József) feliratot hordozó elem további sorsáról megoszlanak a vélemények: 1980-ban a Magyar Nemzet arról tudósított (július 31.), hogy az abban az évben folyt felújításon megtalálták az eredeti, teherhordó szerepet egyáltalán nem viselő szegecset, amit „mint történelmi érdekességet, védelem alá helyeztek.”
Ez azonban semmiképp sem lehetett igaz, hiszen a lap hat héttel később, szeptember 12-én megjelent számában közölte a történész Halabuk József olvasói levelét, ami nem egyszerűen csak cáfolta mindezt, hanem közelebbi időponttal is tudott szolgálni. Írása szerint 1907-ben, általános iskolásként még látta a félig átlátszó üveggel védett apró részletet, „1919. évben a forradalmi napok lecsendesülése után”, azaz a Tanácsköztársaság augusztus elsejei bukását követően a fej már nem volt a helyén, és az üvegnek is csak a töredékeit találta meg.
A különböző sajtótermékekben, illetve tanulmányokban megjelent, a témával kapcsolatos írások ezen két időpont, 1919 és 1980 közé teszik az eltűnést, biztos adatot azonban sehol sem találunk.
A Népszabadság szerint (1980. október 19.) például a teljes pályaszerkezet elbontását, illetve azok vasbeton elemekre való cseréjét is hozó 1980-as munkák előtt az elem még látszott, azután viszont már csak egy lyuk tátongott a helyén, mivel azt
valaki bizonyára trombitának nézte, és megfújta. […] Ha az a szegecs tényleg ezüstből volt, akkor nyilván vigyáztak rá a főnökök, esetleg az ország nehéz helyzetére való tekintettel elküldték a pénzverdének
– teszi hozzá az írás.
Az Esti Hírlap mindössze két nappal később már az 1968-ban véget ért részleges felújítást okolja, de arról is beszámol, hogy néhány lelkes lokálpatrióta a hiány megszüntetésére kegyes csalást követett el:
A bronzpersellyel leszorított plexibúrával is védeni kívánt másolat végül 1980 augusztusáig maradt a helyén, de ez nem jelenti azt, hogy az apró részlet ezzel örökre eltűnt volna a városképből, hiszen ma a másolat másolatát (vagy talán már annak a másolatát?) találjuk ott, ahol annak mindig is lennie kellett volna.
Az eredetinél laposabbnak tűnő szegecs a 2007–2009 közti munkálatok részeként helyreállított kandeláberek tövében, a pesti hídfő egykori Fővámház felé eső oldalán áll, és tisztes távolságból ma is vethetünk rá egy pillantást.
