Falu, Mikolajivi oblaszty 2006
Amikor kamaszkorom óta először léptem be a kisszobába, összerezzentem az elém táruló látványtól. Az asztalt, a komódot és a falat a bekeretezett fényképeim borították.
A képeket modellkarrierem bizonyítékául küldtem anyának, abban a hiszemben, hogy egy emlékalbumban végzik, de ő ehelyett az egész szobára kiterjedő oltárt készített belőlük, melyen versenyt harsogtak a rikító színek és az akciós százalékok. A fotókban semmi ünneplésre méltó nem akadt, nemhogy olyasmi, amit büszkeséggel lehetne emlegetni. Felfordult tőlük a gyomrom.
Leszedtem az újságkivágásokat a falról, ölembe söpörtem a komódon díszelgő képeket, és az egész kupacot a szekrénybe hánytam. A tetejére a kandallótűz aranyozta fonalreklámot hagytam, és rájuk csuktam az ajtót.
Vacsoraidőre a képek visszakerültek a helyükre – még az a gesztenyepüré-hirdetés is, amit utáltam. Anya fürgesége megdöbbentett. Azalatt cselekedett, amíg én a nagynénémmel végigjártam a kertet. A nénikém utánam jött a kisszobába, megsimította a hátamat, és odasúgta, hogy egy anyát nem szabad megfosztani a jogától, hogy büszke legyen a gyerekére. Nem árulhattam el neki, mennyire félresiklott az egész. Nagynéném rám nézett, megszorongatott.
– Kibővítjük az ültetvényt, és Ivan segíteni fog, nem lesz semmi baj – mondta. – Úgy örülök, hogy hazajöttél hozzánk, Olenka.
Nagynéném megöregedett, ahogy anya is. Egyedül az udvaron őrt álló kutya volt új, máskülönben semmi sem változott, amióta eljöttem.
Az egyik apáé, a másik nagynéném megboldogult férjéé. Apa nővére szerint nem árt, ha az idegenek azt hiszik, van férfi a háznál. Apa temetése után költöztünk hozzá, és most én visszatértem a magányos özvegyek házába, ahol nőnapon majd egymásnak adunk virágot. A gondolat arra késztetett, hogy megkérdezzem a nagynénémet, Borisz még mindig főz-e horilkát. Míg a nénikém elment az üvegért, végre átvettem a cipőmet. A kalucsni új volt, és könnyű, talán szilikonból készült. Biztos nekem vásárolták.
Másnap reggel kimentem a buszmegállóhoz, hogy megvizsgáljam, mit lát az ember, ha a kertet övező kerítés résein bekukucskál, meg távolabbról, az útról, a kerítés fölött. Semmi figyelemfelkeltőt nem találtam, véletlenül pedig senki sem fog idetévedni, hogy tüzetesebben szemügyre vegye a parcellát. A helyzet majd megváltozhat, amikor a szirmok pirosban pompáznak. A nagynénémnek azonban igaza volt, több kerti mák kellett. Így, hogy hazajöttem, több szájat kellett etetni, és már előző este sikerült rendelnem magunknak harmincliternyi kannás ivóvizet is.
Nem akartam, hogy a nagynéném elfogadja Ivan javaslatát, hogy kérjen kölcsön tőle, és bővítse a mákültetvényt, még ha meg is bíztam a férfiban, és elhittem, hogy segíteni akar. A magasan susogó kukoricás jól takarna egy nagyobb virágföldet is, és a nálunk dolgozó Borisz el tudná látni a bővítményt. Borisz Ivan testvére volt, akit a nagynéném szinte a saját fiaként szeretett. Mégsem akartam, hogy akár csak egy hajszálnyival is jobban függjünk attól a bandától, melynek Ivan dolgozott, és akiknek a mákból főzött kompótot szállította. Nem ilyen jövőt szántam magunknak. A mák még csak szóba sem kerülne, ha az arcom hozta volna a pénzt. A kompótoskonyhát rég bezárták volna, én pedig új házat építtettem volna a nagynénémnek a régi helyére, vagy vettem volna neki egy városi lakást. Soha többé nem kellett volna aggódniuk a legkisebb bizonytalanságok miatt, melyek befolyásolhatnák az amúgy is elégtelen nyugdíj kifizetését.
Állításom szerint a honvágy űzött haza. Nem tudom, ki hitte ezt el. Évek óta nem tudtam pénzt küldeni. Helyre kellett hoznom a dolgokat. Muszáj volt munkát találnom.
*
Elkezdtem bejárogatni a városba, hogy figyeljem az álláshirdetéseket. A buszon sokszor reményteli parfümfelhőt eregető lányrajok társaságában utaztam, akik a Palaceba tartottak, melynek konferenciatermében menyasszonyválogatókat szerveztek egyedülálló külföldi férfiaknak. A célhoz közeledve a rövid hajúak fújtak még egy kis lakkot a frizurájukra, a hosszú fürtösek pedig fésűt ragadtak, és kefevonásaikhoz tokok, dobozok és zsebtükrök kattanása adta az ütemet.
A beszélgetésüket hallgatva eltűnődtem, vajon én is arra kényszerülök-e majd, hogy így próbáljak szerencsét, noha tisztában voltam azzal, hogy sem itt, sem máshol nem teremnek hercegek.
A lányok ezt még nem tudták, és izgatott hangjuk eszembe juttatta a saját szökésemet Párizsba. Ugyanilyen ideges voltam, és féltem, hogy elrontok valamit. Én is többre vágytam, mint amit a szülővidékem kínálni tudott. Ismertem ezt az utat.
A célhoz érve a lányraj megvénült kozmetikumok és ifjú haj illatát maga után hagyva kiröppent a buszból, és kart karba öltve elkopogott a hotel felé. Nyilvánvalóan virágzott az üzlet, és ez eszembe juttatott valamit, aminek talán hasznát vehetném.
Úton az internetkávézó felé meg-megálltam, hogy átvizsgáljam a villanyoszlopokra ragasztott, időjárás kikezdte hirdetéseket, igyekeztem kihámozni közülük azokat, melyek házasságközvetítő irodáktól származhattak. Ha az oszlopokon, kapcsolószekrényeken, telefonfülkék falán vagy a neten nem találok rá a vágyott felhívásra, kénytelen leszek újabb lapokra pénzt pazarolni, hogy azokban is végigböngésszem az állásrovatot.
Már elsőre szerencsém volt.
A menyasszonyügynökségek nemcsak feleségjelölteket kerestek, hanem nyelveket beszélő hölgyeket is tolmácsnak.
Letéptem a papír alján fityegő telefonszámos csíkokat. Némi megfontolás után az egész fénymásolatot leszedtem a villanyoszlopról, és még néhány hasonlót, hogy csökkentsem a versenytársaim számát. Elhatároztam, hogy még aznap nekiállok körbetelefonálni a számokat. Muszáj sikerülnie. Nagyon eltökélt voltam. Virágként bomlott ki bennem a remény, szirmai újra önbizalmat simítottak az arcomra, önbizalmat, melyet addigra már elvesztettem.
Már másnap bejutottam egy interjúra, de nem kaptam meg az állást. Mégsem csüggedtem: meglebbentettem a hajamat, és egyeztettem egy újabb találkozót. A buszban zsizsegő lányok hangulata rám is átragadt, házasságközvetítő irodából pedig bőven akadt. A Proszpekt Lenyinán rögtön három, ugyanígy a Szovjetszkaján is, meg a Moszkovszkaján. Feltérképezem a piacot, félreteszek, amennyit csak tudok, és egy nap talán sikerül majd saját vállalkozást indítanom – mondjuk olyat, ami tippeket kínál az ukrán nők szívének meghódításához, segít személyes ajándékokat választani a kiszemeltnek. Felhívnánk a figyelmet, hogy egy úriembernek virágot kell vennie, oda kell nyújtania a karját, ki kell nyitnia az ajtót, és ki kell segítenie hölgyét az autóból.
Mindig is alulmaradtam az odavalósi lányokkal szemben. A Szovjetunió összes zugából folyt bennük vér – kelet-európai, balti, ázsiai és számos őslakos népé. Ám egy ilyen terv tőkét feltételezett, és azzal még nem rendelkeztem. Nemsokára fogok.
*
A buszmegálló felé tartottam, amikor egy halványan ismerős lány szaladt utánam. Üdvözölt, és azt mondta, látott korábban sorban állni a menyasszonyügynökségeknél. Ő is próbálkozott már náluk. Ma ugyanannál a házasságközvetítő irodánál regisztrált feleségjelöltnek, ahova titkárnőként is pályázott.
– Legalább nem jár pluszköltséggel – mondta. – Neked is javaslom.
– Nem is tudom.
Elővettem a táskámból a hasonló profilú vállalkozások hirdetéseit, hogy kikérdezzem őt róluk, de mielőtt megszólalhattam volna, már megrázta a fejét.
– Ne fáradj velük.
– Hogyhogy?
Felsoroltam a nyelveket, melyeken legalább kielégítően beszélek.
Mindig is ragadtak rám az idegen szavak. Valószínűleg én voltam a legtöbb idegen nyelven beszélő nő az egész oblasztyban, már az angolul tudókból is hiány volt.
– Férjet egy szempillantás alatt találhatsz magadnak.
– Nem házasodni akarok. Tolmácsnak jelentkeznék. Vagy akár vízumügyintézőnek.
A lány elnevette magát, aztán feljebb rángatta csizmája lecsúszott szárát a combján. Rövid szoknyája láttán döbbentem rá, hogy öltözékem nem felel meg az előttem álló napnak. Más érdemeimet is ki kell majd domborítanom.
– Az unokatestvérem egyik ismerőse asszisztens egy cégnél, amely éppen tolmácsokat keres, és elmesélte, ki kapta meg a munkát – válaszolta a lány. – A kiscsaj, aki az igazgató fiával jár.
A trolibuszok keszekusza vezetékeit néztem, és megkívántam egy kupicával. Ebben az országban semmi sem változott.
– És te mégis eljársz az interjúkra.
– Mindent meg kell próbálni. Talán pont akkor néz majd be a főnök fia az irodába, és belém szeret. Az az ismerős is úgy kapta az állását.
A lány felborzolta a haját, és rám kacsintott. Elővettem a táskámból egy doboz vékony cigarettát, és őt is megkínáltam.
A nagynéném körbetelefonálta az ismerőseit, ugyanígy anya és Ivan is. Mindenki azt ígérte, rögtön szól, amint megfelelő állásról hall. Eddig még senki sem hívott vissza az ügyben.
– Úti okmányokkal jól lehet keresni. Alapíthatnál egy saját vízumügynökséget – folytatta a lány –, de ahhoz kapcsolatok kellenek, és vastag pénztárca. Jobb ötletem van.
– Mesélj!
– A tüntetéseken szükség van csinos arcokra. Azonnal, készpénzben fizetnek, és minden jelentkezőt felvesznek.
Homályosan rémlett, hogy ezt anya is említette.
– A bátyám a bekiabálóknál keres úgy-ahogy. A homlokomat ráncoltam.
– Még nem hallottál róluk? Majdnem olyan munka, mint a tüntetéseken masírozni, csak hangosabb, és el kell járniuk a próbákra. Igazából inkább férfiaknak való. Van, ugye, valakid?
Megráztam a fejemet.
– Akkor velem jössz transzparenseket cipelni. Néha hosszúak a buszutak, jól jön a társaság. Hívj fel, ha érdekel.
A lány előkeresett a zsebéből egy félbeszakadt hirdetést, ráírta a hátuljára a telefonszámát, és odaadta. Elszorult a torkom. Szerettem volna meghívni kávéra és konyakra, de sietnie kellett a gyerekért, és mindjárt indult a marsrutka a sarkon túl. A lány integetve eltűnt, oldalán vidáman hintázott a kézitáska, és nekem kőként gördült szívemre a magány.
Odahaza ijedt hangulat fogadott. Borisz hajlongó felsőtesttel, arcát a kezébe temetve ült a sarokban. Anya és a nénikém még mindig a temetésre felvett ruhájukat viselték, reggel mentek el valami távoli rokon búcsúztatására. Azt hittem, ott történt valami, mígnem aztán kiderült, miről van szó.
A ház egy pillanatra felügyelet nélkül maradt, mivel mindannyian előbb indultunk el, mint ahogy Borisz megjött dolgozni, és ez hiba volt.
Nem aggódtam a betörők miatt. Ivan majd lenyomozza őket, és meg fogja értetni velük, hogy olyan emberekkel kezdtek, akikkel nem kellett volna, olyanok kutyáját kábították el, akikét nem kellett volna. De ez nem adja vissza a kompótot. Eszembe jutott, milyen szeretettel figyelte Borisz a mákvirágok sötétedő gubóit, milyen jól gondjukat viselte, ahogy a konyhájának is. A betörők az oblaszty legjobb áruját kapták. Semmink sem maradt.
*
Nem az volt az egyetlen villanyoszlopra ragasztott, időjárás koptatta cédula, melyen csinos lányokat kerestek, de az első olyan, melyen nyíltan közölték, hogy nem eszkortszolgáltatásról, pultos munkáról vagy házasságközvetítő irodáról van szó.
Fiatal anyukák és férjezett nők jelentkezését is örömmel várták.
Ez felkeltette a figyelmemet, noha gyanítottam, hogy semmit sem jelent. Talán csak arra szolgált, hogy friss húst vonzzon a piacra. De kezdtem már kifogyni a reményből, és végtelenül belefáradtam a „Miért kellene egy szép lánynak tengődnie” címekbe. Az állásinterjúk nem teremtek gyümölcsöt. Nagynéném már egyeztetett Ivannal az odalett kompótról és egy esetleges kölcsönről. Nem akartam, hogy erre kényszerüljenek. Szorult helyzetüket az én félresiklott karrierem okozta, az én hibám volt, melyet nekem kellett helyrehoznom.
A hirdetés célzott az alkalmankénti térítés jelentős voltára, és már csak egyetlen telefonszámos cédula maradt az alján.
A háttérben billentyűzet kopogása hallatszott, rákeresett a nevemre. Reméltem, hogy a böngésző a régi ügynökségem honlapjára irányítja. Ott még mindig fent voltak a képeim. Párszor már ellenőriztem az kávézóbeli gépről. Nem tudom, miért. Mintha csak gyötörni akartam volna magamat, vagy bátorságot szerettem volna meríteni belőlük, hogy magabiztosabban viselkedjek az állásinterjúkon.
– Mikor tudna bejönni hozzánk?
– Egy pillanat, megnézem a naptáramat.
A Proszpekt Lenyinán lévő házasságközvetítő iroda előtt álltam. A Királyi Kapcsolat névre hallgatott. A Moszkovszkaján az Ámor Íja várt, a Metallurg Hotel mellett a Szláv Szépség, táskám alján pedig a tüntetésekből élő lány telefonszáma piszkolódott. Ez ám a naptár. Visszaindultam a megállóhoz, és eldobtam az utcán a lány elérhetőségét. Az iroda Dnyipropetrovszkban volt, így hát tudtam, hogy beletelik egy kis időbe, mire odajutok. Mégis, készen álltam akár rögvest vonatra pattanni.
– Örülnénk, ha tudna hozni magáról fotókat, esetleg a családjáról, a szüleiről, a nagyszüleiről, a nagynénjeiről és nagybátyjairól, meg az unokatestvéreiről is – mondta a nő. – Minél többet, annál jobb. Szeretnénk alaposan megismerni a jövendőbeli munkavállalóinkat, tudni, hogy kicsodák valójában, és mik az erősségeik.
– Milyen képeket?
– Akármilyeneket. A képek többet elárulnak, mint ezer szó – nevetett fel a nő. – A cégvezetőnk jövő hétfőn az esti géppel iderepül Kijevből, de már szerdán kénytelen visszautazni. El tudna jönni kedd reggel?
Egy kiálló utcakőbe ütöttem a lábujjamat. Olyan jól megy a cégnek, hogy az igazgató repülőgéppel jár át Kijevből Dnyipróba? Így csak a képviselők és a legmenőbb üzletemberek tesznek, azok, akiknek annyi pénzük van, mint a pelyva. Komolyan egy ilyen emberrel fogok szemtől szemben ülni? Vagy a nő csak hatást akart gyakorolni rám, jelezni, hogy milyen szintű bizniszről van szó? Kezem önkéntelenül is a hajamhoz nyúlt. Le volt nőve. A nagynénémnél csak kerti zuhany van, nehéz lesz kimosnom a hajfestéket. El kell mennem fodrászhoz.
– Az igazgató asszony kijevi naptára nagyon tele van a jövő hétre. Itt jobban ráér. Hogy legyen, alkalmas a találkozó itt, minálunk? Ha elküldi a számlaszámát, utalunk pénzt a vonatjegyre. Megfelel az SV kocsi?
Sikerült kinyögnöm az igent, és reméltem, nem hallatszik bele a telefonba, hogy el-elakad a lélegzetem.
Olyan helyen bukkantam rá, amiért nem kellett fizetni. Honnan lehet egy ilyen vállalkozás vezetőjének pénze arra, hogy repülővel utazzon Kijevből Dnyipróba, és miből futhatja egy ilyen cégnek arra, hogy pusztán az állásinterjú miatt drága jegyet vegyen a jelentkező számára? A sietséget sem értettem, ahogy a széles körből származó fényképekre vonatkozó kérést sem, arról nem is beszélve, miről szólna egyáltalán a munka. A nő lelkesedése miatt szervdonorságra gyanakodtam, még ha nem is fért a fejembe, hogy ahhoz minek kellenek a fényképeim. De mit számított ez, a díjazás volt a fontos. A nő közben az élet ajándékáról fecsegett össze-vissza, aztán visszatért az utazással kapcsolatos gyakorlati kérdésekre.
Elhatároztam, hogy az egyik vesémet odaadom. Megleszek eggyel is. Meg fél májjal. Azért még többet fizetnének.
Senkinek sem árultam el a kétségeimet. Talán egy tolmácsi állást találtam ki a dnyiprói utazásom ürügyéül, és ettől anya szemébe visszaszökött az élet. Öles léptekkel járkált fel-alá a konyhában, határozott tartással, mintha szerette volna mindenkivel megosztani a jó hírt, noha egyedül a nagynéném jelentette a közönséget. Anya arca ragyogott a lelkesedéstől, akár egy frissen avatott autóbusz oldala. Nem akartam aggodalmat kelteni bennük, és nem is árultam el nekik új munkahelyem profilját, mielőtt elő nem léptettek koordinátorrá.
Sofi Oksanen: A kutyafuttató
Fordította: Bába Laura
Scolar, 2020
