1.
Egy bankrablás. Egy túszdráma. Pisztolylövés. Lépcsőház, tele rendőrökkel, akik épp lerohanni készülnek egy lakást. Könnyű volt idáig jutni, sokkal könnyebb, mint ahogy azt bárki gondolná. Nem volt szükség másra, mint egyetlen nagyon, de nagyon rossz ötletre.
Ez a történet sok mindenről szól, de leginkább idiótákról. Már most érdemes leszögezni, hogy nagyon egyszerű leidiótázni más embereket, kiváltképp akkor, ha sikerül elfelejteni, milyen embertelenül nehéz embernek lenni. Különösen, ha vannak az életünkben más emberek, akiknek a kedvéért próbálunk jók lenni.
Mert hihetetlen, hogy manapság mi mindent meg kell tennie az embernek! Legyen családja, munkája, tető a feje felett, fizessen adót, vegyen tiszta fehérneműt, jusson eszébe az átokverte wifi-jelszava. Néhányunknak sosem sikerül felülemelkedni a káoszon, az életünk csak folyik, miközben a Föld kétmillió kilométer per óra sebességgel száguld az űrben, mi pedig pánikba esve reszketünk a felszínén, akár az elhagyott zoknik. A szívünk szappanból van, s ha csak egy másodpercre is elengedjük magunkat, máris kicsúszik a kezünkből. Ellebeg, szerelmes lesz, összetörik, csak úgy ukkmukkfukk. Semmi esély arra, hogy mi irányítsuk. Megtanulunk tehát színlelni, folyamatosan, a munkában, a házasságban, a gyerekeinkkel és minden másban. Azt színleljük, hogy normálisak vagyunk, sőt képzettek, értjük a „törlesztési szint” és „inflációs ráta” kifejezéseket. És azt is, hogy hogyan működik a szex.
(Rossz irány, rossz irány, rossz irány, MOST bement!) Úgy teszünk, mintha jó szülők lennénk, holott valójában csak ételt és ruhát adunk a gyerekeinknek, és leszidjuk őket, ha utcán talált rágót rágcsálnak. Voltak aranyhalaink, de elpusztultak, és mivel nem tudunk sokkal többet a gyerekekről, mint az aranyhalakról, ezért ennek a felelősségnek a tudata minden reggel megijeszt bennünket.
Néha fájdalmat érzünk, rémes fájdalmat, amelynek oka, hogy a bőrünk mintha nem a miénk lenne. Néha pánikba esünk, mert számlákat kell befizetni, felnőttként kell viselkedni, de fogalmunk sincs, hogyan – olyan kétségbeejtően könnyű kudarcot vallani a felnőttléttel.
Egyetlen nagyon, de nagyon rossz ötlet. Ennyi kell csak.
*
Egy reggel például egy harminckilenc éves elindult otthonról pisztollyal a kezében, ami így utólag tényleg elképesztő ostobaságnak tűnik. Emiatt ez a történet egy túszdrámáról szól, holott nem is annak indult.
De kissé balul sült el a dolog, mert a bankrablásoknak megvan ez a sajátossága. Ezért a harminckilenc éves bankrabló menekült, de nem volt menekülési terve, pedig a menekülési tervvel épp úgy áll a helyzet, ahogy a bankrabló anyukája mondta még gyerekkorában neki, amikor ő a konyhában felejtette a jégkockákat és a citromkarikákat, és vissza kellett mennie értük a konyhába: „Ha nincs a fejedben, legyen a lábadban!” (Itt azért említsük meg, hogy amikor a bankrabló anyukája elhunyt, nagyrészt ginből és tonikból állt, ezért robbanásveszély miatt nem merték elhamvasztani, de ettől még adhatott jó tanácsokat.) Tehát a bankrablás után, ami nem is lett bankrablás, megérkezett a rendőrség, erre aztán a bankrabló rohant, ahogy a lába bírta, át az utca túloldalára, és be az első útjába kerülő ajtón. Lehet, hogy erős az „idióta” jelzővel illetni a bankrablót pusztán ezért, de hát, nos… Lássuk be, nem volt a lehető legokosabb gondolat.
A dologhoz hozzátartozik, hogy a bankrabló egy teljesen átlagos harminckilenc éves kondíciójával rendelkezett. Nem az a nagyvárosi harminckilenc éves volt, aki úgy kezeli az életközepi krízist, hogy rém drága biciklisnadrágot és úszósapkát vásárol, mert a lelkében tátongó fekete lyuk Instagram-képeket nyel el.
Amikor felért a legfelső emeletre, minden izma görcsölt, és úgy szedte a levegőt, ahogy leginkább bizonyos társasági klubokban szokás, ahol is egy ajtón lévő lyukon kell bemondani a jelszót, mielőtt bemehetne az ember. Annak az esélye, hogy elkerülheti a rendőrséget, ekkor enyhén szólva a nullával volt egyenlő.
A bankrabló azonban megfordult, és észrevette, hogy az egyik lakásajtó nyitva áll. Ugyanis a lakás eladó volt, és ezen a napon épp meg lehetett tekinteni, így hát megtelt érdeklődőkkel. Ide botladozott be a bankrabló lihegve, izzadtan, kezében a pisztollyal – így esett a túszdráma.
Senki sem tudta, hová lett a bankrabló.
Egyelőre elég ennyit tudni. Most pedig kezdődjék a történet.
2.
Tíz évvel ezelőtt egy férfi állt egy hídon. De a történet nem erről a férfiról szól, ezért nem kell rá gondolnod. Jó, most persze másra sem tudsz gondolni – olyan ez, mint amikor azt mondják, „ne gondolj süteményre”, és tessék, máris süteményre gondolsz. Ne gondolj süteményre!
Gondolj süteményre!
**
3.
Szilveszter előestéje egy nem túl nagy városban. A kihallgatószobában egy rendőr és egy ingatlanügynök ül. A rendőr alig néz ki húszévesnek, holott valószínűleg idősebb, az ingatlanügynök negyven felettinek látszik, holott valószínűleg fiatalabb. A rendőr egyenruhája kicsit szűk, az ingatlanügynök kosztümkabátja kicsit bő.
Amikor az ingatlanügynök idegesen elmosolyodik, majd szólásra nyitja a száját, a rendőr nagy levegőt vesz, azután kifújja, úgyhogy elég nehéz eldönteni, vajon sóhajt-e, vagy tüsszentenie kell.
– Csak a kérdésre válaszoljon – kéri.
Az ingatlanügynök gyorsan bólint, majd felkiált:
– Helyzet?
– Csak a kérdésre válaszoljon, legyen szíves! – ismétli a rendőr egy olyan felnőtt férfi arckifejezésével, aki gyerekkorában csalódott az életben, és azóta sem érez igazán másképp.
– Azt kérdezte, mi az ingatlanügynökségem neve! – ragaszkodik mondandójához az ingatlanügynök, és várakozva dobol az ujjaival az asztalon. A rendőr legszívesebben súlyos tárgyakat vágna hozzá.
– Nem azt kérdeztem, én az elkövetőről érdeklődtem, aki túszul ejtette önt és…
– A neve HELYZET! Érti? Mert az ember minden élethelyzetben keres lakást, nem? Amikor felveszem a telefont, azt mondom: „Üdvözlöm, ön a Helyzet Ingatlanügynökséget hívta. Mi a HELYZET?”
Hüvelykujját a szemöldökére helyezi, mintha abban bízna, hogy ha benyomva tartja mindkettőt egyszerre tíz másodpercig, a valóság visszaáll az eredeti gyári beállításokra.
– Hát… jó. De most a lakásról és az elkövetőről fogok kérdezni – nyögi.
Neki sincs jó napja. A rendőrőrs kicsi, alig van emberük, de a kompetenciára igazán nem lehet panaszkodni. Ezt próbálta elmagyarázni a főnök főnökének a főnökének a telefonban, közvetlenül a túszdráma után, de akár a falra hányt borsó. Küldenek egy spéci nyomozó csoportot Stockholmból, hogy átvegyék a munkát. A főnök nem a „nyomozó csoport” szót hangsúlyozta, hanem azt, hogy „Stockholm”, mintha az egyet jelentene valamiféle szupererővel. Holott inkább egy kórmegállapítás, gondolja a rendőr. A hüvelykujja a szemöldökén marad.
– Okézsoké! – csicsergi az ingatlanügynök, mintha ez valódi szó lenne.
A rendőr a jegyzeteire sandít.
– Nem furcsa pont ezt a napot választani lakásbemutatóra? Szilveszter előestéjét?
Az ingatlanügynök a fejét rázza, és elvigyorodik.
– A HELYZET Ingatlanügynökségnél nincsenek rossz napok!
A rendőr mélyeket lélegzik.
– Rendben. Haladjunk. Amikor meglátta az elkövetőt, mi volt az első reak…
– Nem azt mondta, hogy a lakásról kérdez előbb? Azt mondta, „a lakásról és az elkövetőről”, gondoltam, a lakás lesz az első a sor…
– Jól van! – morogja a rendőr.
– Jól van! – csicsergi az ingatlanügynök.
– Tehát a lakásról: jól ismeri a beosztását?
– Hogyne, elvégre ingatlanügynök vagyok! – büszkélkedik az ingatlanos, de leállítja magát, mielőtt hozzátenné, hogy: „a HELYZET Ingatlanügynökségtől! Mi a HELYZET?”, mivel a rendőrön máris látszik, hogy azt kívánja, bár ne lenne olyan egyszerű a szolgálati fegyveréből kilőtt töltényt azonosítani.
– Le tudná írni?
Az ingatlanügynök arca felragyog.
– Valódi álom! Nagyszerű lehetőség és kombináció, ha exkluzív lakást keresünk egy nyugodt környéken, mégis közel a nagyváros lüktetéséhez. Nyitott alaprajz, egybenyitott terek! Napfényes szobák!
A rendőr félbeszakítja:
– Úgy értem, van-e tároló, valami rejtett helyiség, ilyesmi…
– Nem szereti a nyitott alaprajzú lakásokat? A falakat szereti? Nincs semmi baj a falakkal! – nyugtatja az ingatlanügynök, bár szavaiból kivehető, hogy szerinte azok, akik szeretik a falakat, maguk is egyre magasabbakat emelnek.
– Van például olyan gardróbszoba, ami nincs…
– Említettem, hogy napfényesek a szobák?
– Igen.
– Tudományos tények igazolják, hogy a napfény boldoggá tesz bennünket! Tudta?
A rendőrön látszik, nem óhajtja, hogy bárki is napfényt tukmáljon rá. Vannak emberek, akik szeretik maguk eldönteni, mennyire akarnak boldogok lenni.
– Maradhatnánk a témánál?
– Okézsoké!
– Vannak a lakásnak olyan helyiségei, amelyek nem látszanak az alaprajzon?
– A környék hihetetlenül gyerekbarát!
– Ennek mi köze a kérdésemhez?
– Csak szeretném kihangsúlyozni. HELYZET, tudja. Hihetetlenül gyerekbarát! Vagyis hát… kivéve a mai túszdrámát. De attól eltekintve nagyon is gyerekbarát környék! És tudja, a gyerekek imádják a rendőrautókat!
– Azt hiszem, ez a fagylaltos autó zenéje – közli a rendőr.
– De azért érti, mire célzok – bizakodik az ingatlanos.
– Kérem, válaszoljon a kérdéseimre.
– Elnézést. Mik voltak a kérdések?
– Pontosan mekkora a lakás?
Az ingatlanügynök zavartan mosolyog.
– Nem a rablóról fog kérdezni? Azt hittem, a rablásról fogunk beszélni.
– Persze. Hogyne. Beszéljen az elkövetőről. Mi volt az első reakciója, amiko…
Az ingatlanügynök lelkesen félbeszakítja:
– A rabló? Igen! A rabló berohant a lakásba a bemutató közepén, és mindannyiunkat célba vett a pisztolyával. Tudja, hogy volt erre képes?
– Nem.
– A nyitott alaprajz miatt! Máskülönben sosem tudott volna mindannyiunkra egyszerre célozni!
A rendőr a szemöldökét masszírozza.
– Akkor inkább így kérdezem: van-e jó rejtekhely a lakásban?
Az ingatlanügynök olyan lassan pislog, mint aki épp most tanulta ezt a képességet.
– Rejtekhely?
A rendőr hátradönti a fejét, elkeseredetten nézi a plafont.
Amikor a kisfiúktól megkérdezik: „Mi leszel, ha nagy leszel?”, mindannyiuknak van egy olyan időszaka, amikor azt válaszolják: „Rendőr!” De a legtöbben felnőnek, és jobb ötleteik támadnak. Egy percig azt kívánja, bár neki is támadt volna valami jobb ötlete, mert akkor a napjai és a családi kapcsolatai is kevésbé lennének bonyolultak. Bár az anyukája büszke volt rá, ezt azért tegyük hozzá, sosem elégedetlenkedett a fia választása miatt. Az ő lelkészi hivatása is olyan munka volt, ami több az egyszerű pénzkeresésnél, ezért megértette őt. Az apja viszont nem akarta, hogy rendőri egyenruhát viseljen. Az efölött érzett csalódás talán azóta is nyomasztja a fiatal rendőrt, mert végül kimerülten néz vissza az ingatlanügynökre.
– Igen. Ezt próbálom elmagyarázni. Úgy gondoljuk, hogy az elkövető még mindig a lakásban van.
4.
Az igazság az, hogy amikor a rabló feladta, egyszerre engedte el az összes túszt: az ingatlanügynököt és az érdeklődőket. Egy rendőr őrködött a lépcsőházban, amikor kijöttek a lakásból. Kulcsra zárták az ajtót maguk mögött, majd nyugodtan lesétáltak a lépcsőn, ki az utcára, ahol beültek a várakozó rendőrautókba, és távoztak a helyszínről. A rendőr addig várt az ajtónál, amíg a kollégái meg nem érkeztek. Egy túsztárgyaló felhívta a rablót.
Nem kellett Stockholmból jönni ahhoz, hogy hamar megértsék: vagy valaki a túszok közül segített a rablónak elmenekülni, vagy a rabló egyáltalán nem menekült el.
Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások
Fordította: Bándi Eszter
Animus, 2020
