Umberto Eco: Higgye csak bárki, hogy az amerikaiak nem jártak a Holdon, az ő baja

Amikor felkértek, hogy szóljak hozzá a rögeszme vagy rögeszmék témájához, és én igent mondtam, arra gondoltam, hogy az összeesküvésekről szóló rögeszme minden bizonnyal jellemző a mai korra.

Az interneten egy rövid barangolás után is kiderül, hány és hány (persze hamis) összeesküvés tétetik ott közhírré. Az összeesküvés rögeszméje azonban nemcsak mai jelenség, a régi korokra is jellemző volt már.

Nagyon is léteznek persze, és a történelem során mindig is léteztek összeesküvések, a Julius Caesar meggyilkolására szövetkezőkétől kezdve a lőporos komplotton és a Georges Cadoudal-féle machine infernale-on keresztül a mai részvényspekulációkig. A valóságos összeesküvések azonban jellemző módon azonnal le szoktak lepleződni, akár sikerülnek, mint Julius Caesar esetében, akár kudarcot vallanak, lásd a III. Napóleon megölését célzó Orsini-féle összeesküvés, vagy az úgynevezett „erdőrendész-puccs”, ez a Junio Valerio Borghese által 1969–1970-ben szervezett államcsínykísérlet, meg a Licio Gelli-féle összeesküvések. A valóságos összeesküvésekben tehát nincs semmi rejtély, és nem is foglalkozunk most velük.

Minket itt most az összeesküvés-szindróma jelensége és az olyan, esetenként kozmikus jellegű összeesküvésekről szóló képzelgés érdekel, amelyekkel teli az internet, és amelyek azért őrzik meg titokzatosságukat és kifürkészhetetlenségüket, mert ugyanaz jellemzi őket, ami a Simmel-féle titkot, az ugyanis annál erősebb és vonzóbb, minél üresebb. Az üres titok fenyegetően tornyosul, fölfedni vagy cáfolni lehetetlen, és éppen ezért válhat hatalmi eszközzé.

Nézzük most azt a csúcsösszeesküvést, amelyről annyi szó esik a neten, a szeptember 11-éről szólót. Számos elmélet kering róla. A szélsőségesebbje szerint (ezek arab fundamentalista vagy neonáci honlapokon olvashatók) zsidó összeesküvésről van szó, a két felhőkarcolóban dolgozó zsidók tudtak is róla, és nem mentek munkába aznap.

A libanoni al-Manar tévéadó által terjesztett hír hamis volt persze; valójában – több száz amerikai zsidó mellett – a lángok közt lelte halálát legalább kétszáz izraeli állampolgár is.

Vannak aztán a Bush-ellenes teóriák, melyek szerint azért szervezték ezt a merényletet, hogy azután legyen mire hivatkozva lerohanni Afganisztánt és Irakot. Más változatok a többé-kevésbé megtévesztett amerikai titkosszolgálatoknak tulajdonítják; egy további elmélet szerint arab fundamentalisták esküdtek össze, az amerikai kormány viszont jó előre tudomást szerzett részletekről, de a kisujját sem mozdította, hogy azután, megint csak, legyen mire hivatkozva megtámadni Afganisztánt és Irakot. (Nagyjából ilyesmivel vádolták Rooseveltet is: miszerint tudott volna róla, hogy küszöbön áll egy Pearl Harbor elleni támadás, de semmit sem tett a hadiflottája megmentéséért, hogy legyen miért hadba szállni Japánnal.) Azok, akik legalább egy ilyen összeesküvésben hisznek, minden esetben úgy vélik, hogy a tényekről szóló hivatalos verzió hamis, megtévesztő és gyerekes.

(…)

Nem vesézem ki én most az egyik vagy másik elmélet hívei által hangoztatott érveket, ha mégoly meggyőzőnek látszanak is, csupán arra hivatkozom, amit „csendbizonyíték”-nak neveznék. Ez hozható fel például az olyanok ellen, akik azt állítják, hogy az amerikai holdra szállás képei televíziós hamisítványok voltak. Ha tényleg nem száll le az amerikai holdkomp, lettek volna, akik észreveszik és közhírré is akarják tenni ezt: a szovjetek. Ők viszont meg se mukkantak, ez pedig bizonyítja, hogy az amerikaiak tényleg megjárták a Holdat. Ennyi.

Összeesküvés- és titokügyben a (többek közt történelmi) tapasztalat a következőkre tanít: (i) ha van titok, az előbb-utóbb akkor is kipattan, mondjuk, szeretők közt az ágyban, ha csak egyvalaki tud róla (mert csak naiv szabadkőművesek vagy kamu-templomos rítusok beavatottjai hiszik el, hogy titokban maradhat bármi is); (ii) ha van titok, akkor van az a pénz, amiért elárulja majd valaki (egy angol katonatiszt szerzői jogdíj címén már pár száz ezer fontért hajlandó volt elmesélni, hogyan hancúrozott az ágyban Diana hercegnővel, és ha a hercegnő anyósával hancúrozott volna, dupla ennyiért azt is elmesélte volna a szóban forgó gentleman). Abba mármost, hogy valaki álmerényletet szervezzen az ikertornyok ellen (aláaknázza őket, elintézze, hogy a légierő ne avatkozzék közbe, a kínos bizonyítékokat eltüntesse és a többi), sok ezer, de legalábbis sok száz embert be kellett volna avatni. Ilyen ügyekben többnyire nem úriemberek szoktak részt venni, és kizárt dolog, hogy jó pénzért legalább egyet közülük ne lehetett volna szóra bírni. Ebből a történetből márpedig hiányzik Mély Torok.

Az összeesküvés-szindróma azóta létezik, amióta világ a világ, a filozófiáját pedig Karl Popper foglalta össze nagyszerűen. A nyitott társadalom és ellenségeiben már a negyvenes években így írt:

A „társadalom összeesküvés-elmélete” (…) azt képviseli, hogy egy társadalmi jelenség magyarázata azoknak az embereknek vagy csoportoknak a leleplezését jelenti, akiknek érdekében áll az adott jelenség bekövetkezése (ez az érdek néha rejtett, amely felfedésre vár), és akik tervszerű összeesküvést szőttek, hogy a jelenséget előidézzék.

A társadalomtudományok céljainak ez a szemlélete természetesen abból a téves elméletből születik, hogy bármi, ami a társadalomban történik – különösen az olyan események, mint például a háború, a munkanélküliség, a szegénység, a hiány, vagyis olyan jelenségek, amelyeket rendszerint nemkívánatosnak találunk –, néhány nagyhatalmú egyén vagy csoport közvetlen tervének eredménye. Ez az elmélet (…) a vallási babona szekularizációjának jellegzetes következménye. A homéroszi istenekben, akiknek összeesküvései adnak magyarázatot a trójai háború történetére, már nem hisznek többé. Eltörölték az isteneket. Helyüket nagy hatalmú egyének vagy csoportok vették át – rosszindulatú elnyomó csoportok, akiknek gonoszsága felelős mindama rosszért, amelytől szenvedünk –, például Sion bölcsei, a kapitalisták vagy az imperialisták.

Nem állítom, hogy sohasem történnek összeesküvések. Ellenkezőleg, tipikus társadalmi jelenségek. Fontossá válnak például, valahányszor olyan emberek kerülnek hatalomra, akik hisznek az összeesküvéselméletben. Azok, akik őszintén hisznek abban, hogy tudják, hogyan teremtsenek a földön paradicsomi állapotokat, minden valószínűség szerint átveszik az összeesküvés-elméletet, és a nem létező összeesküvők ellen visszavágásként összeesküvést szítanak.

1963-ban pedig, a Conjectures and Refutations (Találgatások és cáfolatok) című művében pedig ezt írja Popper:

Ez az elmélet, mely a teizmus számos formájánál is ősibb, Homérosz társadalomelméletéhez hasonlít. Homérosz úgy képzelte el az istenek hatalmát, hogy mindaz, ami a Trója előtti síkságon történik, visszfénye csupán az Olümposzon bonyolódó szövevényes összeesküvéseknek. A konspirációs társadalomelmélet voltaképpen csak az egyik verziója ennek a teizmusnak, mármint annak a hitnek, hogy istenek hangulatai és óhajai irányítanak mindent. Következik ez az elmélet az Istentől való elfordulásból és abból a kérdésből, hogy vajon ki foglalta el Isten helyét. És akkor különféle hatalmasságokkal és hatalmas csoportokkal helyettesítik őt be: e fenyegető pressure groupokkal, amelyeknek a rovására lehet írni a világválságot és minden-minden bajunkat (…) A konspirációról elmélkedők hatalomra kerülésével az a látszat kerekedik, mintha valóságos eseményeket írna le az ilyen elmélet. Hitler például, amikor ő jutott hatalomra, saját ellenkonspirációt szőtt a Cion bölcseinek összeesküvésére válaszul.

Az összeesküvés lélektanának az a kulcsa, hogy aggasztó dolgokkal szembesülve sokszor nem érjük be a legnyilvánvalóbb válaszokkal, éspedig többnyire azért nem, mert nehezünkre esne elfogadni őket. Gondoljunk csak a Moro elrablása utáni Nagy Öreg-elméletre. Ugyan már – hangzott a kérdés –, harmincéves fiatalemberek hogyan is tudtak volna ilyen tökéletes akciót kieszelni? Biztos, hogy valami Nagyokos mozgatta őket. Pedig hát közben más harmincasok céget igazgattak, repülőt vezettek, elektronikus készülékeket találtak fel; nem az volt tehát a probléma, hogy harmincévesen rabolták el valakik Morót a Fani utcában, hanem az, hogy a szüleik a Nagy Öregről képzelegtek.

Az összeesküvés-szindrómát Popper nyomában sok más szerző is tanulmányozta aztán; én itt hadd idézzem most csak Daniel Pipes könyvét, melyet olasz fordításban a Lindau kiadó 2005-ben Il lato oscuro della storia (A történelem sötét oldala) címmel adott ki, de amelynek eredetije 1997-ben még a kifejezőbb Conspiracy címet (és a Hogyan burjánzik el és honnan ered a paranoid stílus? alcímet) viselte. A könyv egy Metternich-idézettel indít, ő tette föl állítólag az orosz nagykövet halálhírét hallva, a kérdést: „Mi lehetett a motivációja?”

Az emberiség mindig is rajongott a képzelt összeesküvésekért. Popper Homéroszt idézte, de az utóbbi évszázadokra gondolva is eszünkbe juthat Barruel abbé, ő a francia forradalomban a szabadkőműves-szektákba beszivárgó, hajdani templomosok művét látta, és története végül annak a titokzatos Simonini kapitánynak a jóvoltából lett teljessé, aki a zsidókat behozta a képbe, egy füst alatt már a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit is megalapozva ezzel.

A minap egy olyan honlapba is belebotlottam, amely az elmúlt két évszázad minden szörnyűségét a jezsuitáknak tulajdonítja. Ezen a honlapon Le monde malade des jesuites címmel Joël Labruyère-nek egy hosszú szövege is olvasható. Ahogy már a cím (A jezsuiták beteg világa) is utal rá, az írás a világ összes olyan (nem csupán jelenbeli) eseményét veszi sorra, amelyek a jezsuita világ-összeesküvésnek tulajdoníthatóak.

A zsidó-szabadkőműves összeesküvés teóriáját Barruel atyától a Civiltà cattolica születéséig és Bresciani atya regényeiig jelentős részben a tizenkilencedik századi jezsuiták ihlették, és mivel kölcsönkenyér visszajár, nekik a liberálisok és mazziniánusok, szabadkőművesek és antiklerikálisok joggal olvastak éppenséggel jezsuita világ-összeesküvést a fejükre, ez pedig nem annyira röpiratok vagy híres könyvek – Pascal Vidéki levelei (1656–1657), a Gioberti-féle Modern jezsuita (1846) vagy Michelet és Quinet írásai –, hanem Eugène Sue-regények, A bolygó zsidó (1844–1845) és A nép rejtelmei (1849–1857) révén vált népszerű gondolattá.

Újdonságról tehát szó sincs, de a jezsuitaiszonyt Labruyère könyve a végletekig fokozza. Csak futólag sorolom, mert Labruyère konspirációs fantáziájának homérosziak a szüleményei: a jezsuiták tehát mindig is egy világkormány létrehozásában gondolkodtak, nemcsak a pápát, hanem több európai uralkodót is az ellenőrzésük alá vontak, a hírhedett Bajor Illuminátusok révén (akiknek szervezetét maguk a jezsuiták hozták létre, hogy azután kommunista hírbe keverjék őket) meg akarták buktatni a Jézus Társaságot országukból kitiltó uralkodókat, a jezsuiták süllyesztették el a Titanicot is, mert az általuk ellenőrzött Máltai Lovagrend közvetítésével ennek a szerencsétlenségnek a folyományaképpen alapíthatták meg a Federal Reserve Bankot – nem véletlenül halt meg a Titanic elsüllyedésekor a világ három leggazdagabb zsidója, Astor, Guggenheim és Strauss, ők ugyanis ellenezték ezt a bankalapítást. A Federal Reserve Bankkal finanszíroztatták aztán a jezsuiták a két világháborút is, melyekből a Vatikán persze csakis nagy hasznokat húzott. Ami a Kennedy-gyilkosságot illeti, tekintve, hogy a Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatai mintájára létrehozott CIA-t a jezsuiták a szovjet KGB-n keresztül ellenőrizték, világos, hogy ugyanazok ölték meg Kennedyt is, akik a Titanicot elsüllyesztették.

Természetesen a neonáci és antiszemita csoportosulásokat is egytől egyig a jezsuiták inspirálták, jezsuiták mozgatták Nixont és Clintont, és a jezsuiták szócsöve volt Spellman bíboros is, aki a jezsuita Federal Banknak kétszázhúszmillió dollárt fiadzó vietnámi háborút szorgalmazta. És természetesen nem hiányozhat a felsorolásból a jezsuiták által a máltaiak révén ellenőrzött Opus Dei sem.

Innen pedig már csak egy ugrás A Da Vinci-kód című, összeesküvésszindrómából építkező Dan Brown-regény, mely hiszékeny olvasók seregeit kényszeríti rá, hogy olyan helyeket látogassanak sorra Franciaországban és Angliában, ahol persze nyomuk sincs a könyvben leírtaknak. Brown vidám baklövéseinek se szeri, se száma; ilyen például, amikor azt mondja, hogy a Sion Priorátust „Godefroi de Bouillon nevű francia király alapította Jeruzsálemben”, holott Bouillon Gottfried köztudomásúlag sohasem használta a királyi címet; vagy hogy a templomosokkal leszámolni akaró V. Kelemen pápa „lepecsételt parancsokat küldött szét szerte Európában azzal az utasítással, hogy pontosan 1307. október 13-án, pénteken bontsák fel”, pedig történelmi tény, hogy a Francia Királyság baillage-ainak és sénéchaussée-inak címzett levelek feladója nem a pápa volt, hanem Szép Fülöp (egyébként sem világos, hogyan is lehettek volna Európa-szerte katonái a pápának); avagy hogy Brown az 1947-ben megtalált kumráni tekercseket (melyekben sem „a Grál igaz történetéről”, sem „Krisztus küldetéséről” nem esik amúgy egy árva szó sem) összetéveszti a néhány gnosztikus evangéliumot is tartalmazó Nag Hammádi-i lelettel. Vagy – végezetül – hogy egy meridiánvonalat emleget, mely a párizsi Saint-Sulpice templomban látható, és azt állítja, hogy „az egykor ugyanezen a helyen állott pogány templom maradványa”, illetve ama Rózsa-vonal, amely Párizs délkörének felel meg, és a Louvre alagsoráig, az úgynevezett fordított piramis aljáig, a Szent Grál utolsó rejtekhelyéig húzódik tovább. Zarándokolnak is a titokvadászok mind a mai napig a Saint-Sulpice-be Rózsa-vonalat látni, a templom fenntartói pedig az alábbi figyelmeztető szöveget voltak kénytelenek kifüggeszteni:

A templom padlózatába ágyazott réz meridiáncsík egy 18. századi tudományos eszköznek képezi részét. Ezt az eszközt annak idején a nem sokkal korábban létesített Párizsi Obszervatórium csillagászai az egyházi hatóságok teljes egyetértésével alkották meg. A vonal a Föld keringési pályájának különböző paramétereit segített meghatározni (…) Szemben egy mai sikerkönyv fantasztikus állításaival, nincs köze holmi pogány templom maradványaihoz, amiképpen pogány templom sem állt e helyütt soha. Rózsa-vonalnak sohasem nevezték. Azzal a délkörrel sem esik egybe, amely a Párizsi Obszervatórium közepén húzódik végig, és amelyhez képest bizonyos térképek Párizshoz viszonyítva mérik a keleti vagy nyugati hosszúsági fokokat. Nem következik ebből a csillagászati eszközből semmiféle misztikus tudás, kivéve annak bizonyosságát, hogy a Teremtő Isten az időnek is Ura. Megjegyzendő még, hogy a kereszthajó két végének körablakain látható P és S betűk a templom névadóira, Szent Péterre és Szent Szulpicra utalnak, nem pedig a képzeletbeli Sion Priorátusra.

Miért arat sikert a humbug? Mert másoktól elzárt tudással kecsegtet. Frédéric Lordon a Le Monde Diplomatique-ban nemrég úgy vélekedett, hogy:

az összeesküvés-szindróma olyan emberek jellemző reakciója, akik érteni szeretnék, mi történik körülöttük, de azt kell érezniük, hogy a teljes körű tájékoztatást megtagadják tőlük. És Lordon itt a Spinoza Politikai tanulmányát idézi, ahol (a 17. században vagyunk) ez olvasható: „…a tömegben nincs sem igazságérzet, sem ítélőképesség: ezen nem lehet csodálkozni, amikor a legfontosabb állami ügyeket tőle eltitkolva intézik el.” De az államtitok, valaminek az elhallgatása és az összeesküvés nem egészen ugyanaz. Richard Hofstadter The Paranoid Style in American Politics (Paranoid stílus az amerikai politikában, 1964) című könyve szerint az összeesküvés-elméletek iránti fogékonyság akkor válik érthetővé, ha pszichiátriai kategóriák szerint értelmezzük a közgondolkodást. Kétféle paranoid megnyilvánulásról van szó. A pszichiátriai paranoiában szenvedő ember szerint az egész világ őellene esküdött össze, a társadalmi paranoiás viszont úgy véli, hogy titkos háttérhatalmak a csoportját, a nemzetét, a vallását üldözik. A pszichiátriai paranoiánál alighanem veszélyesebb a társadalmi, mert ennek a betege azt látja, hogy a rögeszméit milliók osztják, és az a képzete, hogy az összeesküvés ellen ő nagyon is önzetlenül lép fel. Ez pedig sok mai világeseményt jól megmagyaráz, múltbeliekről nem is beszélve.

Valahol még Pasolini is azt írta egyszer, hogy azért imádjuk úgy az összeesküvést, mert tehermentesít: megkímél attól, hogy a valósággal kelljen szembesülnünk. Arra mármost, hogy a világ konteóhívőkkel van teli, akár rá is legyinthetnénk: higgye csak bárki, hogy az amerikaiak nem jártak a Holdon, az ő baja. Csakhogy Daniel Jolley és Karen Douglas minapi kutatásaiból kiderül: „aki fogékony az összeesküvés-elméleteket erősítő információk iránt, kevésbé hajlamos politikailag elköteleződni, mint az, aki az összeesküvés-elméleteket cáfoló információk iránt fogékony”. Hát igen: ha meggyőződésem, hogy a világtörténelmet mindig is olyasféle titkos társaságok irányították, mint az Illuminátusok vagy a Bilderberg-csoport, és azok most készülnek éppen új világrendet bevezetni, akkor én ugyan mit tehetnék? Megadom magam  – és esz a fene. Az összeesküvés-elméletek tehát mindig a valóságos fenyegetésekről terelik el a közfigyelmet azzal, hogy képzeletbeli veszélyekkel riogatnak. Nem hiába utalt rá egyszer Chomsky – ezzel már-már valamiféle konteó-összeesküvést tételezve fel –, hogy az ilyen-olyan összeesküvésekről szóló képzelgések legfőbb haszonélvezői éppen azok az intézmények, amelyek ellen az összeesküvések állítólag irányulnának. Más szavakkal: aki úgy gondolja, hogy az ikertornyokat Bush romboltatta le, hogy ürügyet teremtsen az iraki bevonuláshoz, az a nagy képzelgésben lemond róla, hogy megértse, valójában hogyan és miért vonult be Bush Irakba, és hogyan befolyásolták ebben őt és a politikáját a neokonok.

Umberto Eco: Óriások vállán

Kossuth Kiadó, 2019