Ron Howard filmjében minden megvan, amit az Oscart odaítélő Filmakadémia szeret. Nyomorult sorsú, fehér, heteró szereplők, sorsuk ellen menő, az amerikai álmot nemcsak kergető, de el is érő karakterek, küzdés, katarzis, jellemfejlődés. Mintha csak tényleg a minél több Oscarért készült volna a film, de a mezei nézőkről időközben elfeledkeztek volna.
A Netflixen nemrég debütáló Vidéki ballada az amerikai álomról (Hillbilly Elegy) J.D. Vance 2016-os memoárján alapul. A tengerészgyalogságot is megjárt, majd a Yale jogi karára bejutó J.D. egy családi krízis miatt kénytelen hazalátogatni Dél-Ohióba, gyermekkora főleg traumatikus emlékekkel teli helyszínére. Utazása során a nosztalgia mellett a család tragikus pillanatai is felelevenednek, melyekkel J.D.-nek egyelőre nem sikerült még leszámolnia magában. Hazatérve a férfi azt tapasztalja, semmi nem változott, valakinek azonban lépnie kell, hogy a család sorsa ne nyomja rá a bélyeget a további generációk életére. J.D. jó úton halad, hogy háta mögött hagyja a számos teherrel járó redneck létet, ahogy az egyik jogász utal kicsit sem finoman az ott élő emberekre, de ő is tudja jól, hogy a fizikai távolság nem feltétlenül elég az elszakadáshoz.
J.D.-t és nővérét egyedül nevelte fel anyjuk (Amy Adams), de sokszor leginkább nagyanyjuk gondoskodott róluk (Glenn Close), akinek különleges kapcsolata volt a fiúval. Close sántikáló, de kemény és belevaló, láncdohányos karaktere majdnem biztos, hogy díjesőt fog hozni. Az évek során megkeményedett, de jószívű és unokáinak legjobbat akaró nő maga is sok fájdalmon és szenvedésen ment át élete során, melybe összesen egy jelenet erejéig kapunk betekintést. Ez megmagyarázhatja azt is, lánya miért lett olyan, amilyen. Persze, mentségnek gyér, de kontextust ad arra nézve, hogyan örökíthető át egy-egy személy vagy generáció küzdelme az utánuk következőkre.
A nagymama – saját és lánya sorsából – pontosan tudja, hogy ki kell ebből a nyomorból verekednie magát unokáinak, az egyiknek legalábbis biztos. Sajnos ez is inkább papírízű tanulságként hangzik el többször is a filmben, mennyire fontos tanulni és nem a napot lopni a senkiházi haverokkal, akiknek legfontosabb tevékenysége betépni annyira, hogy ők maguk is megfledkezzenek sivár nyomorúságukról.
Drámai pillanatokból van itt elég, talán túl sok is, pedig kevesebből is megértenénk, miért pattan le J.D. otthonról, amint csak lehet. Elég szájbarágósan sulykolja belénk a film azt is, hogy a srác rossz körülmények közül jön, mivel három munkával sem tudja kipengetni egyetemi tandíját, pedig ösztöndíjat is kap. Finom jelzésértékkel bír az is, hogy míg barátnője Iphone-t és Macbookot használ, neki „sima” elektronikai eszközei vannak, tekintsünk el attól, hogy ma Amerikában azért nem számít olyan drágának az Apple, főleg a nem vadiúj termékei.
A sokadik hasonló jelenetnél nincs már akkora ereje viszont annak, hogy a főszereplő és testvére toxikus légkörben nő fel, az anya mentális instabilitásának és függősének köszönhetően. Túlságosan csak a drámai pillanatokra épít Howard filmje, és bár bele-belekap néha a mélyébe is a problémának, nem bontja ki rendesen, inkább egyik kitörést követi a másik. Amy Adams kétségkívül jól hozza a neurotikus, függőségeibe újra meg újra belecsúszó, önsorsrontó anya szerepét, aki olyan gyakran cseréli pasijait, mint más az ágyneműjét, és az erőszak sem áll távol tőle, amikor éppen nem tudja kordában tartani dühét. Sajnáljuk is néha, mert a nő minden mozdulatából ordít, hogy segítségre lenne szüksége, de dühösek is vagyunk rá, hiszen érzelmi manipulációban tartja gyerekeit – még felnőttkorukban is – és egész családját.
J.D. hűséges segítője anyjának szinte minden helyzetben. Ha kell, vizeletmintát ad anyjának, hogy az sajátjaként használhassa fel azt és tarthassa meg munkáját, saját maga által készített feladatsorokat állít össze a nőnek, hogy ne unatkozzon a rehabon, vagy éppen tíz órát vezet hazáig, amikor anyja túladagolja magát és kockáztatja meg ezzel, hogy odaérjen élete állásinterjújára.
Valaminek vagy valakinek azonban változ(tat)nia kell, a sztori pedig ez által kicsit cukormázas lesz, mondjuk ez nem a film hibája, lévén, hogy valós alapanyagból dolgoztak. Ron Howard a drámát is drámára építi, mely kontraproduktívvá teszi a nézői befogadást és azonulást, nem előre segítve azt.
Ez a majdnem kétórás játékidőnek is köszönhető, de leginkább annak, hogy Howardék nagyon a Filmakadémia kezére játszottak. Ha mi nem is tudjuk annyira értékelni ezt, csodálkoznánk, ha a Vidéki ballada az amerikai álomról a fontosabb Oscar-jelölése nélkül maradna.
Vidéki ballada az amerikai álomról (Hillbilly Elegy), 2020, 116 perc, Netflix. 24.hu: 6/10
