Kultúra

„Magyarországon még elmegy, ha a reklámban egy fehér férfi egy fehér nővel kézen fogva andalog, de Amerikában már nem”

Perlaki Márton, a nemzetközi szinten egyik legismertebb magyar fotós tíz éve külföldön él, de most hazalátogatott, mert kiállítása nyílt a Trafóban, aztán másfél hét után a járványhelyzet miatt be is zárt. A divatfotózás trendjeiről, az édesanyja kezéről, a kelet-európai háttérről és a kiégés jeleiről is beszélgettünk meg az SZFE-s kurzusáról, amit mobilnettel kellett tartania, miután az egyetemen lekapcsolták az internetet.

Mennyi időt töltött most Magyarországon?

Picit több mint három hetet. Tartottam egy workshopot az SZFE-n, azon kívül a kiállítással foglalkoztam. Egyébként pedig főleg a családommal töltöttem az időt.

Amikor hazalátogat, szigorúan a magánügyeit és más, praktikus teendőit intézi el, vagy ilyenkor fotósként is keresi az új impulzusokat?

Fényképeket mindig készítek, és ez sokszor összekapcsolódik azzal, ami aztán kiállításra kerül. Nem keresem a lehetőséget, hogy munkát találjak Magyarországon, ebből a szempontból most is törekedtem rá, hogy csak azokra a feladatokra koncentráljak, amelyek miatt Budapestre jöttem.

Ha ilyenkor fotókat készít, az nem munka?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy azzal foglalkozom, amit amúgy is szeretek csinálni. Ritkán mondom azt, hogy dolgozom, csak akkor, ha olyan fotós felkérésnek teszek eleget, amihez csak a technikai felkészültségemet használják, én pedig azt mondom, oké, ez egy munkahely, és most dolgozom.

Perlaki Márton. Fotó: Perlaki Márton

Mostanában hogyan oszlik meg az ideje a megrendelések és a saját, személyes munkái között?

Olyan megrendeléseket szeretek elvállalni, amelyek valamilyen szempontból kihívást jelentenek, de ezek inkább együttműködések. Akadnak olyanok is, amiket tisztán pénzügyi okok miatt vállalok el, és félreteszem a kreatív elképzeléseimet. Ezek nagyjából 20–30 százalékát jelentik a megrendeléseimnek, emiatt úgy érzem, jó egyensúlyban vannak a különféle munkáim.

A legnagyobb lapokban jelentek már meg munkái: Time, Vogue, New York Magazine, Süddeutsche Zeitung, satöbbi. Ezen a színtéren mi számít a csúcsnak? Van egy listája, hogy hol szeretne megjelenni, és elégedetten lehúzhat róla egy címet, ha az megvan?

Persze, amikor fotózni kezdtem, ezek fontosak voltak. Gyűjtöttem a nagy külföldi újságokat, és arról álmodoztam, milyen jó lenne ezekben a lapokban megjelenni a képeimmel. Ma már mások a prioritásaim. Kevesebbet dolgozom megrendelésre, és szívesebben jelenek meg úgy egy lapban, hogy az én munkásságom van a fókuszban, nem a téma, a termék, amit fotóznom kell. Egy olyan folyamat közepén tartok, hogy áthelyezzem a hangsúlyt az alkalmazott fotózásról a saját, személyesebb anyagokra.

Általában hogyan néz ki a munkafolyamat egy megrendelésre készülő anyagnál? Pont önre van szükség, vagy egy jó ízlésű fotósra, aki magas technikai színvonalon dolgozik?

Nem tudom, lehet-e általánosítani. Néha tényleg csak a technikai felkészültség számít. Van, amikor azért keresnek meg, mert olyan képet szeretnének, amilyenhez hasonlót már láttak tőlem. Most például egy parfümcég keresett meg, illatokra kellene vizuálisan asszociálnom. Ez a fajta megrendelés a legizgalmasabb, mert lazák a kötöttségek, lehet kísérletezni, és idő is van rá.

Perlaki Márton Puha sarkok című kiállítása a Trafóban. Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Elsősorban divatfotósként dolgozik? Vagy portréfotósként?

Szkeptikus vagyok a kategóriákkal kapcsolatban. A divatfotózásban a potenciált látom a kreatív együttműködésre, és itt van lehetőség arra is, hogy kiéljem a rendezői ambícióimat.

A divatvilág működésével, értékrendszerével viszont sok szempontból fundamentálisan nem értek egyet. Úgyhogy nem jelenteném ki magamról, hogy divatfotós vagyok, bár sokan szeretnének beszorítani ebbe a skatulyába.

Azt sem érzem pontosnak, hogy „portréfotós”. Nem tudom, hogy mennyire relevánsak számomra ezek a fölösleges kizárólagosságot sugalló megnevezések.

Azért kérdeztem így, mert arra vagyok kíváncsi, a megrendelői világ mennyire gondolkodik ilyen típusú skatulyákban.

Ennél tágabb a spektrum. Vannak óriási gépezetek, ahol óhatatlanul kategorizálnak, olyan sokan vannak döntéshelyzetben, és annyi szűrőn kell átmennie egy kreatív döntésnek. Más cégek nyitottabbak arra, hogy elmossák a kategóriákat, és azzal is kísérleteznek, hogy olyan fotóst kérnek fel egy munkára, aki korábban más módszerrel, más témákon dolgozott. Radikális változásokon ment keresztül a divatszakma és a nyomtatott sajtó is, az, hogy mi jelenik meg és milyen formában. Nem ott tartanak a reklámok, mint pár évvel ezelőtt.

Szűkebb lett a piac?

Nem feltétlenül, inkább arra gondolok, hogy megkérdőjeleződött a reklámban, milyen sztenderdek alapján adható el valami. Az, hogy egy fehér férfi egy fehér nővel kézen fogva andalog az utcán, Magyarországon meg más kelet-európai országokban még elmegy, de Amerikában már nem. Sok cégnek szerencsére át kellett programoznia magát. Ez azt is jelenti, hogy új tehetségek jelennek meg a színtéren, akik nem az eddig megszokott látásmódot és elvárásokat képviselik. Akik megkérdőjelezik a bevett normákat. Nagyobb – látszólagos és valós – demokratikusság jellemzi a szakmát. A #metoo, a Black Lives Matter is jócskán hatással van a reklámra, annak vizuális jellegzetességeire. A divatfotózás trendekről szól: valami, valaki fellobban, ég egy darabig, aztán sokszor viszonylag hamar kihuny. Már nincs olyasmi, hogy nagy divatházak évtizedeken át ugyanazt az arculatot építik, mint régen Jean-Paul Gaultier vagy a Chanel. Mindig az újdonság számított, ez most még inkább felerősödni látszik. Ezért a divatvilágban dolgozni sokszor jövedelmező, de egyben átmeneti is. Pont az állandó mozgás érdekes, így marad szaturált, izgalmas a szakma.

Perlaki Márton egy fotózáson. Forrás: Perlaki Márton.

Ennek a diverzifikálódási folyamatnak van olyan vetülete, hogy ön magyar vagy kelet-európai fotósként érdekesebbé válik? Vagy a fotósok esetében mindegy, ki honnan érkezik?

Szeretném azt hinni, hogy igazából mindegy. Előnyben nem vagyok amiatt, mert Magyarországról jöttem.

Tíz éve dolgozik külföldön, ebből hetet New Yorkban töltött. Három éve Londonban él. Jól kezeli a költözködős életmódot?

Szeretek mozdulni, abban is majdnem biztos vagyok, hogy nem London a végállomás. A barátnőm francia, ezért most úgy tűnik, hogy Franciaország lesz a következő megálló, jövőre vagy azután. Fontos, hogy ne egy zárt burokban létezzek. Nekem nagyon sokat adott, hogy több helyen éltem. Úgy érzem, sok empátiát tanultam, és ezt mindenképp fejlődésnek élem meg.

A munkája szempontjából nagyjából mindegy, hol él?

Talán igen, de bizonyos technikára szükségem van. Most Marseille-ben gondolkodunk a barátnőmmel, de hiába nagyváros, nem tudok egyetlen színes fotólaborról sem ott. Ami jócskán megnehezítené a munkámat, Párizsba kellene járnom laborálni. Emiatt bizonyos infrastrukturális gócpontok elkerülhetetlenek.

November elejétől Londonban is újra kijárási korlátozásokat vezettek be. Hogyan érinti a járvány a munkáját?

Nem tudok annyit utazni, amennyit szoktam a munkámmal. A fotólaborok zárva tartanak. Mostanában olyasmit is hallottam, hogy fotósok online csinálnak meg egy fotózást, ami számomra teljesen elképzelhetetlen volt eddig. Tavasszal kipróbálták, most meg már bevett szokásként beszélnek róla: egy iPad van nálad, egy másik országban zajlik a fotózás, és te kihangosítva instruálod a résztvevőket. Egy asszisztens fényképez helyetted. Ez a munkametódus rémálomnak tűnik. Nekem nagyon fontos egy ilyen kreatív folyamatban a fizikai jelenlét.

Perlaki Márton Puha sarkok című kiállítása a Trafóban. Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Tapasztalta már magán a kiégés jeleit?

Voltak nehéz időszakok, de úgy érzem, mindig meg tudtam újulni. Persze lehet, hogy kívülről ez nem így látszik. Továbbra is élvezem, amit csinálok. Amit meg nem élvezek, azt már nem csinálom.

Fotózást tanult, majd elvégezte a Színház- és Filmművészeti Egyetem operatőr szakát, de megmaradt fotósnak. Kitérőnek élte meg az SZFE-s éveit?

Nosztalgiával tekintek vissza arra az időszakra, szerettem egyetemre járni. Azt hiszem, sosem volt komoly álmom, hogy filmoperatőr legyek. Lediplomáztam, de a diplomámat már nem tudtam átvenni, mert pont akkor költöztem New Yorkba, ahova fotósként vett fel egy ügynökség. Nem volt meg bennem az a hajtóerő a filmmel kapcsolatban, amit a fotózás esetében éreztem. Nem is kerültem be a filmes körforgásba, a filmes megkereséseket pedig később már nem volt elég szakmai önbizalmam elvállalni. Kakukktojásnak éreztem magam az egyetemen: tartoztam is oda, meg nem is.

Mi a véleménye az SZFE körül zajló eseményekről?

Nagyon örülök, hogy van egy több mint 70 napja tartó, kreatív és karakán kezdeményezés. Nyilvánvalóan az SZFE mellett vagyok. Szomorú, hogy egyáltalán előállhatott ez a helyzet, és különösen együttérzek az elsőévesekkel és azokkal, akik idén diplomáznának. Nekik iszonyatosan nehéz dolguk van. Mit keres az egyetemen a politika?

Én két órát tudtam megtartani a saját kurzusomon úgy, hogy ne mobilnetről kelljen kivetíteni a képeket, mert utána lekapcsolták a hálózatot. Hatkor pedig többször be kellett fejezni az órákat, mert kint már ment a tüntetés.

Mennyire van jelen az itthoni művészeti életben?

Nem vagyok jelen. De mégiscsak Magyarországról jöttem, ezért fontos, hogy otthon is lássa, akit érdekel, hogy mivel foglalkozom.

Még itthon indították el 2001-ben a The Room divatmagazint, amelynek képszerkesztője és az egyik fotósa volt. A magazin 19 lapszámot ért meg. Siker- vagy kudarctörténetként tartja számon?

Nem igazán tudom eldönteni, ahogy azt sem tudom pontosan, miért van Budapesten kiállításom. Vajon kit fog ez érdekelni? Annyit tudok, hogy nekem fontos. Ugyanez a helyzet a The Roommal: nagyon jó volt csinálni, sokat adott, de inkább tapasztalatként könyvelem el. A magazin megszűnésével egyben lezárult egy időszak az én életemben is. Nem bánom, de most már sok mindent máshogy csinálnék. Talán nem is igénylem annyira azt a közeli munkakapcsolatot, amely a The Room társszerkesztőivel akkor kialakult. Tóth Ali és Virág Anikó stylistokkal néha együtt dolgozunk a világban, és az most is olyan, mintha sosem fejeztük volna be a közös munkát. De ha leülünk együtt sörözni, már nem szövünk forradalmi terveket.

Perlaki Márton Puha sarkok című kiállítása a Trafóban. Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

A Trafóban nyílt kiállításáról azt mondta, hogy kifejezetten személyes munkái láthatók ott. Hogyan jelenik meg ez a személyesség?

Elsősorban a téma miatt, ami elindította ezt az anyagot.

Valahogy megpróbáltam értelmezni, hogyan változott meg a családunk dinamikája apám halála után. Hogyan élte ezt meg az anyám? Érdekelt, hogy mi a testvéreimmel, de legfőképpen én, hogyan vettük át az apa szerepét. Hogyan érint ez engem, hogyan élem újra a szüleim életének sarokpontjait?

Elkezdtem a pszichoanalízis és a művészeti alkotás kapcsolatával foglalkozni, ez formálódott azzá, ami a kiállításon látható volt. Ez a folyamat három-négy évig tartott, és afelé irányult, hogy az érzelmi mozzanatokat lehámozzam az alkotásról, és megkíséreljek megfelelő távolságból rátekinteni a témára.

A személyesség együtt jár a kísérletezéssel?

Saját magamat akarom új próbatételek elé állítani. Mivel egy ilyen munka nem megrendelésre készül, ezért általában több időm van körbejárni a témát. Ha három évvel ezelőtt kellett volna kiállítanom, egészen másmilyen lett volna az anyag, mint amilyen most. Kevés mű szerepelt a trafós kiállításon, ami egy tudatos döntési folyamat eredménye a kurátor, Szalai Borbála és köztem. Az anyag valójában sokkal nagyobb, mint amit látni lehetett. De a járványügyi korlátozások miatt ezt is csak másfél hétig lehetett megnézni, és még nem tudom, mi lesz a további sorsa. Londonban 2021 őszére van tervben egy kiállításom, és más tárgyalások is folyamatban vannak.

A személyes sorozatokat távol akarja tartani a megrendelésre készült fotóktól, vagy elképzelhetőnek tart egy olyan válogatást, ahol ebből is, abból is szerepelnek képek?

Persze, el tudok képzelni ilyesmit. Nincs arról szó, hogy azt a Marcit, aki megrendelésre dolgozik, leköpöm. Érdekes lenne összefésülni ezeket a munkákat. A különbség talán az, hogy a személyesebb munkáimnál van lehetőség és idő „hibázni”, kísérletezni. Egy megrendelésre készülő képnél mások a prioritások az alkotófolyamatban. Nekem érdekes lefényképezni anyám kezét, de ez a kép teljesen más jelentéstartalommal bírna egy reklám kontextusában, ahol háttérbe szorul a személyes jelentés. Vagyis nem arról van szó, hogy más képeket csinálok, csak arról, hogy az összefüggések mások. Lehet, hogy a megrendelők pont ugyanolyan képet kérnek tőlem, mint amit anyám kezéről csináltam, csak most nem az anyám a modell, a fotó műteremben készül, és reklámozni vagy hirdetni kell vele valamit. A kép esztétikája ugyanaz lesz, mégis teljesen más a kettő.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.