Kedves fickók és pszichopata gonosztevők
Stanley Tucci gyakran játszik jóakaró mentorfigurákat, mint Az ördög Pradát visel Nigeljét, vagy Julia Child támogató férjét a Julie & Julia – Két nő, egy receptben, emiatt sokakban él róla az imádnivaló fickó képe. De színészi palettája ennél sokkal változatosabb, amin az éjsötét színek is megtalálhatók. Legemlékezetesebb színészi alakításai sokszor épp a legelvetemültebb gonosztevőkhöz kötődnek. 2001-ben a zsidódeportálások egyik fő szervezőjét, Adolf Eichmannt játszotta el a BBC és az HBO közös történelmi filmjében. Az Összeesküvés még nem a Dél-Amerikában elkapott háborús bűnös jeruzsálemi peréről szólt, hanem az 1942-es wannseei konferencia eseményeit elevenítette fel. Ez volt az a hírhedt találkozó, ahol a náci tisztek összegyűltek, hogy megtervezzék „a zsidókérdés végleges megoldását”, és aminek Eichmann által készített jegyzőkönyve a holokauszt egyik legfontosabb írásos dokumentuma.
Ha eltekintünk attól a történelmi drámákban megszokott apróságtól, hogy az alkotók az egészet átültették angolra, és angolszász színészekkel játszatták el a német szereplőket, a film szereposztása parádés: Tucci mellett Kenneth Branagh és Colin Firth is meggyőző náci vezetőként, és itt bukkant fel először filmben a húszéves Tom Hiddleston, aki tíz évvel később Lokiként tett szert világhírre a Marvel Univerzumában. Az Összeesküvést imádták a kritikusok, nem véletlen, hogy a mai napig 100 százalékon áll a Rotten Tomatoes-on. Branagh Emmy-díjat, Tucci pedig Golden Globe-ot kapott a filmben nyújtott alakításáért.
Az Oscarhoz is egy hátborzongató főgonosszal került a legközelebb pályája során: 2009-ben ő játszotta George Harveyt, a jellegtelen kinézetű sorozatgyilkost Peter Jackson Komfortos mennyországában, akinek egyik áldozata a főhős kamaszlány. A túlvilággiccsbe fojtott thriller csak egy nagyon gyenge utánérzése Jackson tizenöt évvel korábbi, még Új-Zélandon forgatott filmjének, a fantáziát és bűnügyet hátborzongatóan keverő Mennyei teremtményeknek. Ha valami mégis emkékezetessé teszi, az Tucci játéka, ami még a mesterkélt közegben is zavaróan hétköznapivá teszi a ragadozó figuráját.
Tucci egyszer azt nyilatkozta, hogy nagyon érdekes kihívás volt sorozatgyilkost játszani, de ez volt élete eddigi legnehezebb szerepe. Következő évben jelölték is érte Oscarra, Golden Globe-ra és BAFTA-díjra is, de végül mindet elhozta előle a Becstelen Brigantykkal épp ekkor berobbanó Christoph Waltz. Tucci az utóbbi években is alakított antagonistát, a mérsékelten jól sikerült Zéró páciens című horrorban ő játssza a zombihoz képest nagyon dörzsölt és hűvösen elegáns professzort, aki a szerinte igazán ártalmas fertőzést akarja eltörölni a Föld színéről: az emberiséget.
A hollywoodi stúdiókon túl
Nem vagyok klasszikus főszereplő. Karakterszínész vagyok, bár ezt a szót mindig egy kicsit önismétlő kifejezésnek éreztem. Számomra épp az teszi a színészt, hogy különböző személyiségeket vesz fel, és amikor vége, kilép belőlük, és valaki mássá válsz. Nem akarom úgy leélni az életem, hogy végig csak önmagam vagyok, sokkal izgalmasabb időnként úgy tenni, mintha valaki más lennék
– nyilatkozta egyszer Tucci, aki legtöbbször tényleg mellékszerepekben tűnik fel, de ott is tud kimagasló alakítást nyújtani, sőt, akár elvinni a hátán az adott filmet.
Fő ismertetőjegye pedig tényleg az, hogy bármit magas színvonalon megold: a finom, szofisztikált drámai szerepeket csakúgy, mint a harsány ripacskodást. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtized során a blockbusterek is felfedezték maguknak: őrült tudóst játszott az Amerika kapitányban, több Transformers-filmben feltűnt, és szerepet kapott az élőszereplős Szépség és a szörnyetegben is. A legemlékezetesebb blockbuster-alakítást azonban Caesar Flickermanként, Az éhezők viadala extravagáns showmanjeként hozta. Itt nemcsak színészként élhette ki magát, de a divat iránti érzékét is bőven kamatoztathatta, ugyanis a hírek szerint alaposan belefolyt a kékhajú Caesar kinézetének megtervezésébe. Tuccit azonban nem szippantották be teljesen a hollywoodi stúdiófilmek, közben folyamatosan dolgozott kevésbé grandiózus független filmeken, olykor a kamera mögött is. Ő írta és rendezte például a 2017-ben bemutatott A végső portrét, amely a világhírű svájci képzőművész, Alberto Giacometti életéről szól.
Emily Blunt sógora
Meryl Streephez nem könnyű színészként felnőni, de Tuccival nagyon jó párost alkotnak a vásznon, amit eddig két filmben bizonyítottak. Még Az ördög Pradát visel forgatásán barátkoztak össze, majd Streep nem sokkal később felhívta, hogy akarja-e a férjét játszani a készülő Julia Child-életrajzi filmben. Egy ilyen hívásra pedig hülye lenne nemet mondani az ember, Tucci fantasztikusan formálta meg a visszafogott diplomata, Paul karakterét, a film legnagyobb értéke pedig épp a kettejük közti kémia lett.
Az ördög Pradát visel amúgy nemcsak szakmai előrelépést hozott az életében: ekkor barátkozott össze Emily Blunttal is, aki 2012-ben meg is hívta esküvőjére, amit amúgy George Clooney észak-olasz luxusvillájában tartottak a Comói-tónál. Tucci itt találkozott Emily nővérével, a nála húsz évvel fiatalabb Felicity Blunttal, akivel mára nemcsak házasok, de két gyerekük is van.
Tucci életéből sem hiányoznak a nagy veszteségek. Első felesége Kathryn Spath-Tucci volt, aki 2009-ben halt meg mellrákban.
Mindent megpróbáltunk, hogy megmentsük az életét. Bárcsak többet tehettem volna, és bárcsak vele lehettem volna a halála perceiben. Képtelen voltam ott lenni a szobában, mert tudtam, hogy annyira pusztító lenne számomra, hogy utána nem tudnék gondoskodni a gyerekeinkről
– válaszolta Tucci őszintén egy rutinszerűen induló interjúban, mikor azt kérdezték tőle, hogy kitől szeretne bocsánatot kérni.
Tucci és a főzés szeretete
Amikor éppen nem pszichopatát alakít a filmvásznon, Tucci nagy kedvelője a gasztronómiának. A színész legutóbb karanténbeli, egysíkú napjainkat dobta fel azzal a videójával, melyben magas alkoholtartalmú koktélt készít a maga kifinomult és roppant elegáns módján. Tucci ennél azonban jobban is konyít a főzéshez, kevesen tudják, de saját étteremmel, szakácskönyvvel és egy idén debütált gasztronómiai tévéműsorral is büszkélkedhet.
Olyan családban nőttem fel, melynek tagjai szerették az ételt. Szerves része volt annak, hogy kik vagyunk és hogyan élünk. Anyukámnak és nagyszüleimnek köszönhetően a család mindkét ágán csodálatos ételek voltak. Ez volt az élet központja. Az egyik nagyapa saját kolbászt és bort készített például
– nyilatkozta egy interjúban.
Nem csoda, hogy a színész számára az étel egyfajta megszállottsággá vált, sőt mit több, olyan, mintha egy extra végtag vagy szerv lenne a testében,
része annak, aki vagyok.
Olyannyira, hogy szeretett családi receptjeit The Tucci Cookbook című könyvként is megjelentette 2012-ben.
Ennek részben önző okai voltak, mert szerettem volna ezeket a recepteket leírni magamnak és a gyerekeimnek. Folyamatosan főzök, gyakran csak nagyon egyszerű dolgokat. Egyszerre kreatív és kikapcsoló tevékenység.
2015-ben jelent meg The Tucci Table című második receptkönyve, melyet feleségével közösen írt, aki ugyanolyan lelkes szakács, mint a színész. Tucci rajongását az ételek és a főzés iránt mi sem bizonyítja jobban, mint 1996-os rendezése, az Olasz módra. A sztori két olasz pasiról szól, akik Amerikába érkezésük után nem sokkal éttermet nyitnak. De ott van Nora Ephron már említett 2009-es filmje, a Julie & Julia – Két nő, egy recept is, igaz, itt a konyhát át kellett engednie Meryl Streepnek.
Tucci gasztronómiai dokusorozata, a Searching for Italy idén debütált volna a CNN-en, melyben a színész őseinek hazájába, Olaszországba repíti el a nézőt, hogy megismertesse az olasz konyha érdekességeivel. Sajnos a járvány miatt a produkció még nem forgott le, de nagyon várjuk.
Stanley Tucci, a stílusikon
A divat, legalábbis a kiváló minőségű ruházat mindig is vonzotta a színészt, nem csoda, hogy 2016-ban a GQ Magazin felkérte, legyen a házigazdája a GQ Men Of The Year gálának. Tucci azt mondja, ha valami, a divat iránti vonzalma biztos olasz györekeiből fakad.
A jól öltözködésre neveltek. […] Amikor hazaértünk az iskolából, át kellett öltöznünk és fel kellett vennünk a szüleink által »játszós ruhának« nevezett dolgokat. A szebb ruháinkat az iskolában viseltük. Mivel egy kis zsákutcában éltünk, legtöbbször a közeli erdőben játszottunk, így érthető, miért nem szép ruhákban tettük ezt
– mondta egy interjúban.
Tucci édesapjától örökölte a szép ruhák iránti vonzódást, aki a színész elmondása szerint mindig elegánsan öltözködött. A színész, akinek kinézetével külön cikkekben foglalkoznak a divatlapok, saját öltözködési stílusát klasszikusként jellemzi.
Sötét öltöny, dzseki, többnyire fehér ing és nyakkendő, vagy egy farmer. Semmi bonyolult.
Bár Tuccinak egyérteműen jól áll a kor és az ő példája is mutatja, hogy nem kell huszon- vagy harmincévesnek lenni ahhoz, hogy stílusosak legyünk. Tucci, mondjuk, öreg motoros a divat terén, a fenti videó egy nyolcvanas évekbeli Levi’s farmer reklám, amiben a színész is szerepel, igaz, akkor még kicsivel több hajjal. A magazinok ezt ritkaságnak és példaértékűnek tartják, hiszen egy olyan világban, ahol az idősödő hírességek – sokszor még a férfiak is – kétségbeesetten ragaszkodnak a „fiatalságukhoz” a filmipar rideg elvárásai miatt, Tucci kilóg a sorból, nem akarja magát fiatalabbnak mutatni a koránál. Az, persze, kicsit furcsa, hogy külön cikkekben méltatják hosszan a színész kopasz fejét.
És hogy mit tart a legnagyobb bűnnek az öltözködésben?
Nem értem, miért viselik az emberek a nadrágot lecsúsztatva, öv nélkül, úgy, hogy az alsóneműjük látszódjon. Ezt nem tudom felfogni.
Kiemelt kép: Ernesto Ruscio / Getty Images
