Kultúra

Alföldi Róbert: Sokkal gyorsabban rohad a világ, mint ahogy arra reagálni lehetne a színpadon

Alföldi Róberttel eljátszott esélyekről, etikai kódexről, SZFE-ügyről és korrekt agresszorokról beszélgettünk. Az interjú még a beszélgetés témáit is érintő, legújabb szigorító intézkedések előtt készült.

Az Átriumban futó Isteni végjáték című darabban Istent alakítja, ami, azt gondolom, ebben a túlérzékeny, hisztérikus kulturális szcénában sokak zsebében már alapból kinyitja a bicskát.

Nem dobom vissza a labdát, de azt gondolom, nem az én dolgom, hogy ezt a kérdést elemezzem, vagy erre bármilyen módon is reagáljak, foglalkozzak vele. Ez egy megírt színdarab, ami arról szól, hogy Isten új tízparancsolatot hoz az embereknek – és rossz az, aki rosszra gondol. De ezekkel a látatlanban előre kialakult véleményekkel én nem szoktam foglalkozni. Megtanultam, hogy ezekkel nem kell foglalkozni, mert különben az ember elveszítené saját magát, vagy azt a maradék normalitását is.

Mi az aktualitása Istenről, a tízparancsolatról, az élet szabályrendszeréről beszélni most, ebben a korban? Időszerű ez a téma?

Az, hogy normálisan kellene éljünk egymással, szerintem eléggé időszerű. Ha úgy élnénk, ahogy azt a tízparancsolat kéri, akkor persze nem az történne, mint amit a kulturális miniszterünk mondott, hogy a betegségek nyolcvan százaléka nem létezne, hanem akkor nem gyűlölködnénk, és nem élnénk ilyen borzasztó társadalmi közegben, és most nem csak az országra gondolok. A tízparancsolatnak egy alapvető etikai kódexnek kellene lennie függetlenül attól, hogy ki hisz a keresztény istenben, vagy ki nem hisz, mert az, hogy hogyan kellene élnünk, nem függ attól, hogy ki milyen hitű, vagy egyáltalán hívő ember-e.

Az Isteni végjátékban egy egoista, kiszámíthatatlan, és a darab még hosszabban sorolja, milyen gyarlóságokkal rendelkező, emberszerű Istent látunk. Az ön istenképét ez mennyiben fedi?

Nincs semmilyen istenképem.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

De valamit csak gondol arról az istenképről, amit mi itt Európa közepén a kereszténységgel megörököltünk.

De annak nincs köze ahhoz, hogy az Isten ősz szakállas, vagy hogy farmerban van-e. Az egy kulturális örökség, ami meghatározza az emberiség elmúlt kétezer évét, a művészeteknek nagyon nagy részét több évszázadon keresztül, tehát ez nem vallási kérdés. A hit megint más téma, hogy ki miben hisz. Mi az Istent a keresztény kultúrában mindenek felettinek tartjuk. És ha ez a valaki azt mondja rólunk, hogy mi nem vagyunk arra érdemesek, hogy így éljünk tovább, ahogy élünk, akkor annak nagyon erős etikai üzenete van függetlenül attól, hogy az ember hívő vagy nem hívő. Az meg, hogy a karakter milyen, abban éppen az a lényeg, hogy igazság szerint lehetne bármi másnak is nevezni ezt az alakot, mert nem az a lényeg, hogy Isten, hanem az, hogy valaki, aki mindent megtehet, egyszer csak belátja, hogy valami nagyon el van rontva. De az az igazság, hogy amikor az ember próbál egy szerepet, nem foglalkozik ilyesmikkel, amiről én most itt próbálok nyökögni, ez egy utólagos okoskodás, mert egy szerep az egy gyakorlati dolog. Meg kell tanulni a szöveget, konkrét helyzetek vannak, technikai ügyek, és persze, nagyon jó, ha az valahogy a végén megtelítődik, személyes lesz, de nem úgy indulok neki, senki nem úgy indul neki, hogy az milyen lesz, hogy milyen az Isten, akit nekem el kellene játszani. Nem is abban van az istenség, hogy mit játszik az ember, vagy hogy istennek hívjuk vagy valami másnak, hanem abban, hogy milyen helyzetből kommunikál az emberekkel: ő a főnökség, és az az alaphelyzet, hogy minden, amit mond, az úgy van, nekünk meg azt úgy kéne csinálni. De közben ő sem tökéletes, és neki is olyan kérdései vannak, amik igazából mindenkinek a kérdései, vagy legalábbis jó lenne, ha mindenkinek a kérdései lennének.

Szinte erőszakosan szórakoztat a darab, nagyon éles humora van, végig röhög a közönség, miközben mégis csak arra a tragédiára fut ki a történet, hogy lehet egy új, jobb világ, de az nekünk nem jár.

Mert nagyon elrontottuk azt, amilyen világ most van, és hiába figyelmeztetett bennünket, mi nem figyeltünk rá. Hiába üvölt és ordít mindenki, hogy ha így élünk tovább, akkor a Földnek nagyon véges a létezése, nem történik semmi. Hiába üvöltünk, hogy nem kéne gyűlölködni, gyűlölködünk.

Tök reménytelen az egész, nem tanulunk semmiből sem.

Természetesen minden jó színpadi anyag túloz, vagy végletesebb helyzetet mutat, habár nem gondolom, hogy akár a környezetvédelemmel, akár azzal kapcsolatban, hogy mennyire tekintünk minden embertársunkat magunkkal egyenlőnek, nem mentünk volna el a falig. Miért érdemelnénk meg új esélyt? Nem egyszer szóltak, nem kétszer, nem háromszor. Saját bőrünkön tapasztaljuk, mégsem történik semmi sem, mert azt mondjuk, a másik tehet mindenről, mi nem. Senki nem vállalja a saját személyes felelősségét semmiben, kis helyzetekben sem, és nagy helyzetekben sem. Ha elmegyek egy hivatalba, és valamit a hivatal elront, akkor nem tudja azt mondani, hogy elnézést, nem mondtuk, hogy még tizennégyféle nyomtatványt kell kitölteni, hanem hülyének néz, amiért nem tudtam. És ez így van az élet minden egyes területén. Magyarország különösen profi ebben, hogy hazudjon magának a történelméről, a helyzetéről, a gazdasági eredményeiről, a valóságról. Ezek után miért kéne még új lehetőség, mi változik?

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Nem tud tanulni az ember a sorsából?

Hát nem úgy tűnik. Miért, mi, magyarok tudunk tanulni az elmúlt száz évünkből? Hát ugyanazt csináljuk, ugyanazokat a mondatokat mondjuk el, ugyanazokat a gyűlöleteket engedjük szabadjára, semmit nem tanulunk semmiből.

A rendezései közéletiek, politikusak, ez erősen túl van tárgyalva, nem is erre akarok rákérdezni, viszont érdekelne, hogy lát-e ebben valamiféle fokozódást az évek múlásával?

Én ezt pont fordítva gondolom, szerintem öt éve sokkal egyértelműbben, karcosabban és jelen idejűbben fogalmaztam a dolgaimban, mint most.

Miért változott meg ez?

Mert igazán semmi értelme nincsen, mert azoknak, akiknek valamilyen módon el kellene gondolkozni, azokhoz nem jut el, mert azok általában nem járnak színházba. Egyrészről. Másrészről elfárad az ember. Harmadrészt kedden bemutatunk valamit, és azt gondoljuk, hogy valami nagyon végletes és abszurd helyzetet rakunk fel a színpadra, és aztán szerdán ezt a valóság meghaladja. Örkény István egypercesei kutyafülék ahhoz képest, amik nap mint nap történnek. Sokkal gyorsabban rohad a világ, mint ahogy arra reagálni lehetne a színpadon.

Évekig mondtam hangosan a magamét, nincs már más eszközöm, ráadásul én magam is unom saját magamat, hogy folyamatosan arról beszélek, hogy mi minden nem működik.

Bele is csúsztam a hivatalos ellenzéki megmondóember szerepébe – vagy odaraktak –, de azt is unom már. Szóval megy a világ, amerre mennie kell.

De közben mégis csak felvállal olyan megnyilvánulásokat, mint például a kormánysajtóban sokat emlegetett titkos egyeztetésről szóló kamu leleplező videó, ami nyilvánvalóan egy geg.

Mert egyébként hogyan lehetne hatásosan reagálni nettó, egyértelmű hazugságokra? Mert teljesen lényegtelen, mi a valóság: azok, akik ezt írták, pontosan tudják, hogy ez nem igaz. Egy virtuális valósággal nagyon nehéz szembeszállni, meg észérveket használni, mert teljesen lényegtelen, hogy mik a tények, szemrebbenés nélkül tudnak hazudni bármit, amit kitaláltak valamelyik reggeli szerkesztőségi értekezleten.

Nyilván nem lehet nem beszélni az SZFE-n zajló egyetemfoglalásról és az ahhoz kapcsolódó megmozdulásokról. Ön is kiállt, őrködött, követi az eseményeket, és egy interjúban nemrég arról beszélt, hogy amikor az egyetem blokádja elkezdődött, még nem hitte, hogy bármit is elérhetnek a hallgatók, ám a kérdéses interjú idején már úgy volt vele, hogy „nem tudom”, hogy nem olyan biztos benne, hogy nem érhetnek célt. Most hogy látja a helyzetet?

Hogy nem tudom továbbra sem. Most olyan, mint az első világháborúban, beásták magukat, állnak a frontok.

Az Színház- és Filmművészeti Egyetemet blokád alá vevő hallgatói demonstrációt szerveztek az Innovációs és Technológiai Minisztérium Szemere utcai épülete elé, ahol támogató levelekből olvastak fel ismert színészek, köztük Alföldi Róbert és Csákányi Eszter, 2020. október 20-án. Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Állóháború?

Az is szörnyű, hogy ilyen kifejezéseket használnak nálunk, és én magam is használom, hogy háború. Azt gondolom, hogy ebben az esetben egyetlen lehetőség volna, az, hogy a hatalmon lévő komolyan veszi ezeket a fiatalembereket és azt, hogy miért folyamodnak ilyen eszközökhöz. De hát erre semmiféle hajlandóságot nem lehet látni a hatalom részéről, így nem tudom, hogy milyen pozitívum tud ebből születni. Az nagyon felemelő sok embernek, hogy egy olyan generáció, amely semmilyen módon nem volt bekoszolódva az elmúlt évtizedekben – a korukból adódóan –, az nem úgy látja a világot, mint mi, hanem ők ki tudnak állni a saját igazukért. Nem véletlen, hogy a hatalom nem is nagyon tud velük mit kezdeni. Nem ehhez vannak szokva, és próbálják őket összemosni ilyen-olyan politikai csoportosulásokkal, miközben erről szó sincs. Vissza kellene menni ahhoz a ponthoz, hogy oké, nincsen kuratórium, és üljünk le tárgyalni.

Mi lenne egy működő modell?

Nem tudom, nem ismerem ilyen mélységben a főiskola eddigi működését, és nem ismerem a kuratórium álláspontját sem, mert ugye a kuratórium semmiféle szakmai megnyilvánulást nem tett. Semmiféle program nincs nyilvánosságra hozva, érdemi dolgokról nem volt megszólalás a kuratórium részéről, ami történik, az a magyar színházi szakma bizonyos emberek sértettségéből fakadó lerohanása. És ezen nincs mit szépíteni.

Az ebben az igazán meglepő, hogy az utóbbi években hozzászoktunk a tüntetésekhez, ilyen-olyan polgári engedetlenségi akciókhoz, már fel se kapjuk szinte a fejünket. Ők viszont kitartanak, már lassan két hónapja, és állják a sarat, és ilyet nem láttunk az utóbbi évek-évtizedekben.

Merthogy ők nem értik, ők nem ebben a világban születtek. Ők egy olyan világban születtek, lettek felnőttek, és kezdték meg az életüket, ahol a kezükben van egy telefon, amin ott van a világ. Őket nem lehet besorolni, meg átverni, meg mindenféle baromságokat beszélni róluk. Nekik nincsenek félelmeik, ők a saját igazukért harcolnak, mert azt gondolják, hogy iszonyú méltatlanul és igazságtalanul és diktatórikusan bántak velük, holott ők semmi mást nem szeretnének, mint a saját munkájukat végezni. Csak nem tűrik el, hogy hülyének nézik őket. És ez az, ami a magyar társadalomban ritka, hogy nem hagyják, igenis nem hagyják magukat az ügyben, hogy ők felnőtt gondolkodó emberek, akiket nem lehet elintézni kézlegyintéssel, politikai összemosással vagy Soros Györggyel. Mert ez nem az a generáció.

A korukkal függ ez össze ön szerint, és nem azzal, hogy ők színészhallgatók?

Erre nem tudom a választ. De nem gondolom, hogy jelentősége lenne annak, hogy ők pont a Színművészeti Egyetem hallgatói, mert a lényeg az, hogy fiatal emberek, akik a jövő, és akik egy másik generáció, azok nem tűrik el, hogy butának, hülyének, befolyásolhatónak tekintsék, és nem önálló gondolkodású lényként kezeljék őket. Ez új a magyar társadalomban. Mert mi ezt nagyon hamar mindig benyeljük, ennek is nagyon szép történelmi hagyományai vannak, visszatérve arra, hogy vajon tanulunk-e abból, ami történik. Ugyanazok működnek, mint az ’50-es években, ugyanazok a mondatok hangzanak el, mint akkor. Jó, nem jön még a Volga. De például az én életembe a politika a rendszerváltás óta sokkal inkább beleszól, mint a rendszerváltás előtt, hiszen én a puha szocializmusban nevelkedtem, és én most találkozom azzal, hogy nem mehetek dolgozni valahova azért, amit gondolok, nem pedig ’89 előtt.

Eltanulták a módszereket az elődöktől?

Nem kell semmi újat megtanulni, mert ez nagyon jól működik a magyar társadalomban, megtanultuk az elmúlt évtizedekben, a 20. században. Csakhogy ezek a fiatalemberek ezeket nem tudják.

Ennyire kisstílűnek nézni ezeket a fiatalokat, hogy odaraknak egy vezérezredest, és akkor ők majd össze fogják szarni magukat, mert jött a katonabácsi? Vicc.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Mer abban reménykedni, hogy ezek a fiatalok sikerre jutnak?

Azt gondolom, hogy már sikerre jutottak. Megmutattak valami olyasmit, amire itt nagyon hosszú évek óta nem volt példa. Abszolút példamutató az, ahogy ők viszonyulnak a világhoz és a problémákhoz. Hogy egyébként mi lesz a dolognak a vége, ahhoz nem sok reményt fűzök. Ez egy nagyon pökhendi hatalom, ami most van, és nagyon pökhendiek azok az emberek, akik ezt a szakmát vezetik, nagyon sértettek, és revansot akarnak. Amiben egyébként teljesen korrektek: az az ember, aki ma az egész színházi szakmát letarolta, tönkretette és kézben tartja, az tíz éve mondja, hogy ő ezt fogja csinálni, hogy megszünteti a taót, megváltoztatja az egyetemet, és így tovább.

Előre szólt, mint a tudósok a klímaválságról?

Abszolút. Csak hát ugye egyrészt senki nem vette komolyan, senki nem hitte, hogy ezt meg tudja csinálni, meg meri csinálni, harmadrészt – én ez ügyben nem vagyok nagyon jó véleménnyel a szakmámról – mindenki megpróbálta a saját pecsenyéjét sütögetni. Hát így jártunk.

Tudom, hogy nem szereti kimondani az ő nevét. Miért?

Mondják helyettem sokan mások. Én nem szeretném semmilyen módon hitelesíteni.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.