Kultúra

Meseország Mindenkié: hullámzó színvonalú mozgalmi röpirat

Bár a mesekönyv bevezetője szerint a szerkesztők kerülni akarták a szájbarágást, az összképet tekintve ez nem sikerült. Viszont vannak benne igazán kiemelkedő darabok. Kritika.

Akármit hiszünk a világról, és bármennyi Google-alapú tudományos kutatást végeztünk a vélekedéseink alátámasztására, bizony az a helyzet, hogy mind az alapértelmezettől eltérő szexuális orientációk, mind a transzneműség megítélésének kérdésében a társadalom egyik fele másként gondolkozik, mint a másik – vagyis a vitának nem vagyunk a végén. Persze az, hogy a szexuális orientáció nem döntés kérdése, és emiatt senkit nem lenne szabad megbélyegezni, rég egyértelmű (kéne legyen). De például, hogy

  • egy gyerek nemi viselkedésében, önképében mi a „tanult” és mi „hozott”,
  • mikortól tekinthető – vagy tekinthető-e egyáltalán – egy gyerek transzneműnek vagy melegnek,
  • illetve, ha annak tekinthető, akkor mi a tennivaló –,

e kérdésekben leginkább még gondolkodásnál, kutatásnál, dilemmák sokaságánál tartunk.

Persze, hogy vannak világnézeti csoportok, egyházak, civilszervezetek, amelyek egyik vagy másik álláspontot képviselik. A könyvet kiadó Labrisz Leszbikus Egyesület is ilyen szervezet, és ezzel önmagában semmi baj.

Társadalmi-világnézeti álláspontok értékelése amúgy sem a műkritika feladata. S mivel alább karcos megállapítások sorjáznak majd, hadd szögezzem le: nem vitatom el a kötet szerkesztőitől, kiadójától és szerzőitől

  • sem azt, hogy társadalmi küldetéstudat fűti őket,
  • sem azt, hogy a szándékaik nemesek.

De ez itt most kevéssé fontos. Lehet nézetek helyességéről értekezni, sőt (remélhetőleg) vitázni, de az nem esztétikai, hanem ideológiai vita lesz; bár a két dolog – az esztétikai és a világnézeti szempont – e sorok szomorú szerzője szerint rendre összekeveredik.

A Meseország mindenkié című könyvben olyannyira, hogy alig győzi az ember szétnyálazni a szálakat.

Másnak gondolja magát, mint aminek látszik

Meghökkentő módon a kötet bevezetőjében a szerkesztő azt írja, nem akarta, hogy a könyv didaktikus legyen. Sőt, így fogalmaz: „El akartuk kerülni azt, hogy a végeredmény egy érzékenyítő antológia legyen, miközben fontosnak éreztük, hogy azok kapjanak benne hangot, akik ma ritkán jutnak szóhoz, különösen a meseirodalomban”.

S azért itt érződik koncepciózavar, sőt némi őszinteségdeficit. A kötet alcíme ugyanis így szól: Történetek a másságról. És igen, a kötet számos darabja kifejezetten világnézeti propaganda. Fogalmazhatom persze úgy is, hogy erkölcsi tanítás. És elismerem, hogy a mese műnemétől az efféle szándék eredetileg, enyhén szólva, nem idegen – akár szemérmetlenül közvetlen formákban, lásd például Aesopus, La Fontaine és más híres szerzők meséit.

De azért a modern irodalomban már tényleg csak az ideológiai képzés jegyében születnek efféle szájbarágós fabulák.

Esztétikai ökölszabály, hogy a didaktikus művek rosszak. Pont az hiányzik belőlük, ami az igazi alkotásokat izgalmassá teszi. Az igazi alkotások titokzatosak, a titkuk sokféleképp megfejthető, tehát sokat bíznak az olvasóra. Bármi, amit közölni akarok, a művem úgynevezett mondanivalója lesz, tehát hamarabb születik, mint maga a mű. Ez pedig csalás. Aki prédikálni akar, álljon szószékre vagy hordóra, írjon esszét vagy bármilyen traktátust, de ne műveljen irodalmat, főleg ne mesét. A magam részéről mélységesen gyűlölök mindenféle szándékolt „mondanivalót” a művészeti alkotásokban. Az ilyen mondanivalós művek esetében ugyanis a mű csak üzenethordozó, ürügy. Az ún. mondanivaló sok esetben abuzálja történetet, elrontja a játékot.

Az igazán jó műveknek nem mondani-, hanem kérdeznivalójuk van. De tényleg, miről szól a Micimackó? És Nemes Nagy Ágnes Bors nénije milyen világnézetet tükröz?

Egy kritika lehet okoskodó és szájbarágós, de egy műalkotás nem. Lehetetlen, hogy a népnevelő célzattal írott művek ne legyenek darabosak, esetlenek, bénák és közhelyesek.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

A mesehős pont azért mesehős, mert nem szokványos

Gyakran hallom, hogy „nem lehet elég korán elkezdeni az érzékenyítést” – és valahogy úgy vagyok ezzel, hogy a gyerekek épp elég érzékenyek, sőt: igazából éppen ők azok, akik érzékenyíteni tudják a felnőtteket.

Például a kicsik sokkal kevésbé akadnak ki azon, ha meleg párt látnak, mint némelyik felnőtt, és sokkal könnyebben megértik az egyszerű szabályt, hogy – úgy általában véve – senkit nem bántunk azért, amiről nem tehet.

Ráadásul a meséknek többnyire van egy eredendő másság-olvasatuk; a legtöbb mesehősben pont az az izgalmas, hogy nem illik a normákba. Ilyen

  • Süsü, a jószívű sárkány,
  • a kockásfülű nyúl,
  • Pinocchio, a fából készült gyerek,
  • az unásig emlegetett rút kiskacsa,
  • a Négyszögletű kerek erdő összes meghökkentő, mégis ismerős lakója,

és a sort lehetne folytatni a végtelenségig. És akkor mindebből az következik, hogy semmi szükség érzékenyítő célzatú művekre? Igen, pontosan az következik. Elférnek a nap alatt; nagy a világ, sok a polc. De senki nem lesz toleránsabb attól, ha lyukat beszélnek a hasába.

Ám ez itt az asztalon egy mesekönyv. Írók írták, irodalmi mű – tehát csakazértis ekként olvastam, némelyik írást többször is.

Volt, amit megkönnyeztem, volt, amin remekül szórakoztam, volt, amin dühös lettem, és volt, amit halálosan untam. Némelyiket felolvastam a legkisebb királyfinak a családban. (Huszonkét éve vagyok gyakorló szülő, négy árgyélus királyfi boldog apjaként mesék közt élem az életem.)

A kötet darabjai többnyire nem is elég jók, nem is elég rosszak ahhoz, hogy kiemeljük őket, de van a könyvben néhány figyelemreméltó írás, nézzük.

Hamupipőke egy meleg, cigány fiú

A Rubinpiros madár eredetileg a hellén Kaineusz-legenda, vagyis a nőből férfivé, majd madárrá változott, Poszeidón tengerisen által megerőszakolt, végül az istenek büntetése nyomán elpusztult hős nehezen emészthető története. Mármost ebből a jámbor szerző egy mai gyerekek számára még nehezebben emészthető, de legalább ragacsosan szentimentális történetet kreált. Értelmetlen giccshalmaz.

Aztán itt A boszorkány meséje: pszichologizáló horrortörténet egy asszonyról, aki egyedül él a sötét erdőben, ugyanis kiették a kisbabáját a bölcsőből a patkányok (!). A főhős fokozatos megőrülését, bosszúálló fúriává válását követhetik a gyerekek a vigasztalan, sőt rémisztő befejezésig, már ha akad épeszű szülő, aki ezt felolvassa nekik.

Alaposan felidegesített még Az őzike agancsa, ez az akkurátus LMBTQ-tanmese az őzsutáról, aki bak szeretne lenni, s végül a kedves Tavasztündér varázsol neki falloszt agancsot, ami, khm, kivirágzik kikeletkor. A fináléban mindenki felhőtlenül boldog, senki nem furcsállja a dolgot (nincsenek is antagonisták a történetben); a sutafiú természetesen összeköltözik a barátjával és együtt örökbe fogadnak két kisgidát, akiket a tényleges bak, szó szerint idézem, „szárnyai alá vesz” – na jó.

Örvendhetünk továbbá a Légy szerencsés, Batbaján című opusnak, ennek a cukormázas Hamupipőke-parafrázisnak. A történet odáig megy a szimbólumhalmozásban, hogy Hamupipőke nemcsak fiú és meleg, de cigány is, akit elnyomnak a gádzsó mostohatestvérei, míg végül a bál hercege Batbajánt a pazar énekléséért egy villámgyors fordulattal el nem veszi feleségül, hogy aztán mindenki menjen a dolgára.

Házasodik a királyfi; feltehetően ez a darab mozgósította igazán Dúró Dóra darálópotenciálját. Ügyes, szórakoztató versike; nemcsak a ritmus, a rímek, a szótagszám van nagyon rendben, de képileg is üdítően expresszív. A szöveg érezhetően a modern verses mese Milnétől Zelk Zoltánon át Varró Dánielig ívelő – vagyis legjobb – hagyományain csiszolódott; működne is benne a bájos humor, ha a sztori dermesztő hamissága el nem rontaná. Van egy királyfink, akit mindenképp nősülésre akar bírni édesanyja, az agg királyné; hoz neki sorban párjelölteket, mígnem az egyik ifjú hölgy szép szál testvérbátyján akad meg a herceg szeme, s azon nyomban egymás karjába is omolnak, aztán percek alatt meg is esketik őket, konfliktus nincs, a királyné rettentő boldog, hát így megy ez, gyerekek.

De amúgy ez nem csupán lehúzó kritika

Rettentő igazságtalan volnék, ha nem méltatnám a kötet pozitívumait is. Ugyanitt olvasható például a Róza a bálban, Kiss Judit Ágnes írása; egy apját nevelő kislány felnőtté (királynővé) válásának gyengéd és pontos története. És itt van Tompa Andrea műve, a Vaslaci,  a maga játékosságában is nehéz képi-nyelvi atmoszférájával, szinte dalolható mondataival. Aztán Óriásölő Margaret, ez a pazar mese Gimesi Dórától, ahol hús-vér, önmagukat és egymást kereső hősökkel utazunk igazi, pörgős, kiszámíthatatlan kalandokon át a katarzisba.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Aztán Tivadar, a háromfülű nyúl története, ez a sziporkázó  történet arról, hogyan válik egy fura testi adottságokkal született nyuszi az erdő hősévé; vagy Finy Petra lebilincselő műve, a Panna élni megy, ami a nárcisztikus királyfi  (triviális, de kitűnően működő karakter) és Pöttöm Panna kapcsolatát meséli el a lehető legértelmesebb befejezéssel,  ám minden ítélkezés nélkül.

A felsorolt mesékben az a közös, hogy

  • nem „másságról szóló történetek”: egyszerűen csak mesék, amiken nem érződik az orrfacsaró szándékszag;
  • valódi, a gyerekek számára befogadható és felismerhető élethelyzetekkel, konfliktusokkal és karakterekkel dolgoznak,
  • ha nem éppen e könyvbe íródtak volna, bármely meseantológiába szervesen illeszkednének,
  • irodalmi értéküket tekintve felveszik a versenyt az európai műmese-hagyomány legszebb darabjaival.

Hagytam egy írást a végére, amit szeretnék külön megünnepelni, ez pedig Tóth B. Judit A jégkirály című meséje. A kötet jól sikerült darabjai közül ez az, amelyikbe – ha akarom, de csakis akkor! – belelátható a melegtematika. És tudjátok, kedves gyerekek, miért nem válik mégsem programszerűvé, fárasztóvá, nevetségessé és hamissá? Nézzük a történetet: él két jóbarát – vagy talán testvér, vagy talán szerelmes – a jól ismert, kietlen Morgó-lakótelepen: Mamut és Bögre. Ők történetesen lányok.

De nem az a lényeg, hogy lányok, akik együtt élnek, hanem az, hogy szeretnek  játszani, és pazar finomságokat készíteni a lakótelep szegényeinek.

Egy fagyos éjszakán, mikor az égbolt kissé sötétebb a szokottnál, a Jégkirály csellel elcsábítja és elragadja Bögrét, aki ezután Bimbinella néven Jégország királynéja lesz. Mamut pedig utánaered, s száz veszéllyel sem törődve száll alá az alvilágba/emelkedik föl az égbe – „csontfekete, magfekete, szőlőfekete”, írja a szerző, s e jelzőkre a recenzens elégedetten bólogat.

A történet végét nem kötöm az orrotokra, olvassátok el.

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.