Jó néhány olyan dolog van az életben, amiről azt gondolom, ha rajtam múlik, soha nem történik majd meg velem. Ilyen például, hogy nem veszek majd részt disznóvágáson, nem próbálom ki a bungee jumpingot és (soha többet) nem iszom tequilát. Ezen a listán szerepelhetett volna az is, hogy nem hagyom magam bezárni egy icipici, kamerákkal felszerelt konténerlakásba, ahol órákon keresztül egy GoPro-kamera az egyetlen társam, aminek úgy fosom a szót, mint kevésszer eddigi életemben. Mindez azért nem állt ezen a bizonyos listán, mert eszembe sem jutott, hogy egyszer megtörténhet velem.
Aztán végül megtörtént, mert bevállaltam a Viasat6-on november 9-én debütáló Celebcella című reality főpróba-bejárását. A készítők szerint a Celebcella megmutatja, hogyan birkózol meg saját magaddal. Igaz, veled egyidőben, egymástól néhány méterre elhelyezett, ugyanolyan mobilkonténerekben más is éppen vergődik, ahogyan te, és azon vekeng, miért is vállalta be ezt a műsort, valószínűleg egy ponton tényleg nem számít már, ki meddig bírja.
A brit Channel 5-on 2018-ban bemutatott műsor magyar verziójában
Bár minden szereplő magával vihet három személyes tárgyat, ez nem lehet se könyv, se zenelejátszó, se más olyan eszköz, amivel könnyen elütheti az időt. A steril, bézs és szürkés színű kis térben egyetlen egy dolog hívja fel magára a figyelmet élénk, piros színével, ez pedig az úgynevezett pánikgomb, melyet megnyomva jelezheti a játékos, feladja a küzdelmet.
A celebek között szerepel Megyeri Csilla, Lakatos Márk, Berki Krisztián és Henry Kettner is. Utóbbiról nem sokat tudtam, de később kiderült, 200 ezren követik az Instagramon. Mondjuk, amikor kiderült, hogy Berki is bezárkózik öt napra egy körülbelül akkora konténerbe, mint amekkora ő maga, kissé elbizonytalanodva azon gondolkodtam, én mit is keresek itt egyáltalán. A szervezők igyekeztek olyan közösségkedvelő, nyitott embereket / influenszereket keresni, akikről elsőre blikkre nem gondolnánk, hogy jól elvannak egyedül, de a mobiltelefonjuk és a közösségi média nélkül biztos nem.
Abba bele sem merek gondolni, milyen lehet öt napot eltölteni egy konténerben, amelybe nem jön be friss levegő (egy hatalmas stúdióban helyezték el a mobilcellákat), nem tudod megkülönböztetni az éjszakát a nappaltól, valószínűleg kényszeresen zabálsz és pofázol a kamerába és minden lépésedet vigyázó szemek követik. Kétségtelen, hogy Megyeri Csilla vagy Lakatos Márk öreg motorosok és sokkal közvetlenebbül és szívesebben mozognak a kamerák előtt, miközben én ha valamitől, akkor leginkább azoktól borultam ki.
Kétségtelen, hogy nekem csak pár órát kellett kibírnom bent, és ha fizettek volna érte, akkor sem biztos, hogy azt mondanám: megérte. A bezárkózás eleve nem szimpatikus gesztussal kezdődött: a műsorvezető Papp „Pimasz úr” Gergőtől mindenki kapott egy szépnek kissé sem nevezhető dutyijelmezt, miután a vendéglátó gondosan végigmotozott mindenkit, nem lapul-e valami elektronikai kütyü nálunk. Bár öltözetem a legolcsóbb melegítőfelsőből, pólóból, macinaciból és cipőből állt, talán a delíriumtól, amiben abban a néhány órában voltam, talán a harmicöt foktól elkábulva, valamiért perceken keresztül méltattam a vacak edzőcipőt. A börtönstílus ennek ellenére nagyon nem jött be, rossz képzettársítások indultak el bennem, de nyilván ez is a játék célja, nem wellness hotelbe jöttem, ahol mojitóval várnak.
A cellában nem az egyedülléttől féltem a leginkább, amiről korábban azt hittem, pánikrohamot fog okozni, és nem is a bezártságtól, hanem attól, hogy még a fürdőszobában is kamerát helyeztek el, bár kizárólag biztonsági okokból, ha rosszul lenne valamelyik játékos. Nekem ez volt az a lélektani határ, amit nem tudtam befogadni és folyamatosan az kavargott a fejemben, hogy viszonylag méltóságteljes civilként mentem be, de már VV Alekoszként jövök ki. Magától értetődő természetességgel eszek, beszélek vagy éppen ürítek a kamerák előtt és tökéletesen rendben is vagyok ezzel. Ha nem is volt ilyen drasztikus a változás, a bent töltött majdnem három óra alatt számomra is új dolgokat figyeltem meg:
- kedélyesen meséltem a bemenetel előtt kapott GoPro-kamerába,
- cserfesen elflörtöltem a többi kamerával, tudni akarván, vajon az azokat irányító operatőrök reagálnak-e (reagáltak),
- sokkal nyitottabban reagáltam le a helyzetet, mint gondoltam, már-már túl nyitottan is, amitől később erősen szorongtam,
- az elviselhetetlen meleg lehet, hogy a kínzás része,
- soha nem bírnék eltölteni öt napot ilyen körülmények között, de még egy estét sem valószínűleg,
- Berki Krisztiánnak kicsi lesz az ágy, amin én még egész jól elférek.
A forgatás alatt egy pszichológus is jelen van és figyeli a cellalakók hogylétét, hiszen – bár átestek egy előzetes pszichológiai állapotfelmérésen – a bezártság, az egyedüllét és főleg annak a tudásnak a hiánya, hogy nappal van-e vagy éjszaka, könnyen kizökkentheti komfortzónájából még a stabilabb mentális állapotú játékosokat is. A reality valahol egy krízishelyzet, amelyben nem tudjuk előre, melyik személyiség hogyan reagál, teszik hozzá a készítők – éppen ezért a pszichológus folyamatosan figyeli a játékosokat és kommentálja majd a nézőknek a történéseket.
A Celebcella forgatása és adásba kerülése teljesen véletlenül esett egybe a karanténidőszakkal (a műsort jóval előbb szervezni kezdték), de nyilván más szemmel tekintünk rá, mint a járvány előtt.
A másik nagy félelem az lehet, hogy öt nap bezártság alatt sehogy sem tudsz elbújni magad elől. Nem tudod elhessegetni egy ideig a gondolataidat, akár jók, akár rosszak, egy ponton biztos, hogy szembe kell nézned velük. Szerencsésebb esetben kezelni tudja ezeket az ember, de a Celebcellában nem vagy egyedül, arra is figyelned kell, mit mondasz ki hangosan, hiszen még a végén megbánod.
Hogy mennyire és meddig tudják elszórakoztatni saját magukat és a nézőket a cellalakók, nem tudni, de elég valószínű, hogy egy időn túl elkezd fogyni az ember türelme és energiája, így produkálni sem tudja annyira magát. Persze, érhetnek minket meglepetések, de a saját tapasztalataim azt mutatták, eljött az a pont, amikor kifogytam a mondanivalóból és csak bámultam magam elé. Igaz, nem vagyok sem közszereplő, sem influenszer, de ők sem arra vannak kiképezve, hogy öt napon keresztül szövegeljenek. Simán lehet, hogy valaki két nap után feladja, de azt is el tudom képzelni, hogy valaki annyira felszívja magát és kellemes zen hangulatba kerül, hogy azt sem veszi észre, vége van a játéknak. Érdekes szociálpszichológiai kísérlet, kérdés, kíváncsiak-e az emberek bezártságtól szenvedő hírességeket nézni akkor, amikor a valóságban is valami hasonló történik velünk.
Kiemelt kép: Viasat6
