Egy jó romkom mindig jöhet, szólhatna légből kapott, nem túl stílusos mottója a tartalomfogyasztási szokásaimnak – legalábbis az egyik mottója, mert közben jöhet young adult is, dramedy is, és ha olyasmi jön, amiről messziről ordít, hogy átküldi a szívem egy húsdarálón, az még jobb. Eklektikus ízlésemben ugyanakkor mindig lesz helye a romantikus komédiáknak, minthogy éppen akkor – a ’90-es évek végén – 2000-es évek elején –szocializálódtam tartalmilag, amikor a romkomok virágkorukat élték. Hogy a klasszikus romkom-korszak mennyi bűnrossz gagyit, és mennyi feledhetetlen, „annyira rossz, hogy az már jó”-típusú versenyzőt termelt ki, és hogy ehhez képest mennyire megérett minden új fuvallatra, arról már számos cikkben írtam, így ha a Netflix toplistájára beköltözik egy friss romkom-sorozat, azt nyilván látnom kell. Sajnos azonban az Emily Párizsban esetében is érvényesült a törvény: a nagy tömegeket még mindig a súlytalan, könnyed szórakozással lehet behúzni – de hát nem lehet ezt felróni senkinek, aki ugyanis ebben az évben, ezen a földön próbál élni, annak minden grammnyi könnyed örömre égbekiáltó szüksége van, de azért az Emily Párizsbannál muszáj, hogy legyenek jobb alternatívák.
A Netflix friss sorozata, mely valamiféle elmagányosodott, aktualizált, európai egzotikummal fűszerezett Szex és New York-utánérzésre hajaz (naná, hisz ugyanaz a Darren Star álmodta meg, mint Carrie Bradshaw-ék kalandjait), éppen annyi, amennyit a sorozat főhősének frissen átnevezett Twitter-fiókja ígér: Emily Párizsban. Egy fiatal, semmi különös amerikai nő piszlicsáré mindennapjai Európa szívében, pasztelles színekben, díszkivilágításban, tetőtől talpig a legfrissebb divat szerint. Főhősünk úgy keveredik a hűvös, szeles Chicagóból a festői Párizsba, hogy főnöke egy menő marketingcégnél teherbe esik, így nem vállalja az egyéves kiküldetést a párizsi székhelyű kis marketingvállalatnál, amit épp felvásároltak, így Emily kapja meg a nagy lehetőséget. Óriási lelkesedéssel készül, barátját az együtt tölthető hétvégék és szabadnapok táblázatba foglalásával győzi meg arról, hogy a távkapcsolat igenis működhet, és izgatottan érkezik meghódítani a franciákat. Akik, egyem a zúzájukat, nem annyira vevők Emily legfrissebb divat szerinti stílusára és hurráoptimista sármjára.
Az új cég előre rühelli a nyakukra ültetett messziről jött embert, akivel dolgoznia kellene, az egy szót sem beszél angolul, Emilynek meg a franciatudása áll meg valahol a voulez vous coucher avec moi-nál – bár még ez sem igaz, ugyanis az otthon hagyott pasijára gondolva az azonnal rányomuló helyieket is lendületből koptatja le. Kollégái kerülik, főnöke hülyének nézi, a helyiek meg durvák, mint a pokróc, így Emilynek nincs sok egyéb lehetősége, mint csakazértis-alapon teleposztolni a Twitter-oldalát párizsos fotókkal, özönlenek is a lájkok, mintha nem lenne holnap. És ha valaki nem hinné, hogy a twitterezésnek bármi haszna van, az téved, Emily ugyanis hamarosan marketingzsenivé avanzsál a posztjaival.
Az Emily Párizsban egyik fő erénye, hogy kíméletesen rövid epizódokkal halad előre, mintha csak az alkotók is érezték volna, hogy azért nincs olyan nagyon sok néznivaló egy átlagos nő átlagosnál alig izgalmasabb életében pusztán amiatt, mert a saját kultúráján kívül akar boldogulni. Ezzel nem is lenne olyan nagyon nagy gond – néha mind igénylünk némi nem túl eseménydús, pihentető agyrágógumit –, ha az Emily Párizsban nem lenne olyan bicskanyitogatóan, ráadásul közhelyesen fölényes. Tudták-e például a kedves olvasók, hogy a francia emberek mind bunkó, barátságtalan, de cserébe tenyérbemászó, nyomulós, biszexualitásra hajlamos dugógépek, akik a házastársi hűségről legfeljebb az erkölcsös, dolgos, pozitív, és imádni való amerikaiaktól hallhattak, és akkor is furcsán néztek a gondolat hallatán? És azt tudták, hogy Európában a munkaidő csaknem délben kezdődik, akkor is meglehetősen rugalmas, nyugodtan lehet több órás ebédszünetet tartani, és általában mindenki munkakerülő, lusta semmirekellő? Még esetleg meg lehetett volna lovagolni „a franciák büdösek” sztereotípiát, nem is értem, hogy maradt ki. Menjünk tovább: az megvolt, hogy a szláv nők gyönyörűek, bármikor meztelenre vetkőznek, és fogalmaik a szépségről egy magángépben merülnek ki? Értem én, hogy a sztereotípiáknak van valós alapja, de pusztán ezek felsrófolt, karikatúraszerű meglovaglására tényleg fel lehet húzni 2020-ban egy komoly pénzből készült, a világ legnagyobb streaming-platformján futó tévésorozatot?
A dolog nem is az európai önérzet felől nézve dühítő igazán, épp ellenkezőleg, az amerikai szórakoztatóiparban nyilvánvalóan, többszörösen bizonyítottan jelen lévő, irdatlan mértékű kreativitás ismeretében döbbenetes igazán azt látni, hogy ez a kínos ötlet forgatókönyvvé formálódhatott és elképzelhetetlen mennyiségű pénzből – mert egyvalami kétségtelen: minden nagyon jól néz ki, és minden nagyon sokba került – megvalósulhatott. Tele van az a magasságos Amerikai Egyesült Államok, a világ szórakoztatóiparának csúcsragadozója, a tévéforradalom úttörője alkotóerővel, olyan tehetségekkel, hogy az a bizonyos fal adja a másikat, és akkor ez, így átmehet? Megszoktuk már ugyan a Netflixnél uralkodó mennyiségi szemléletet a nagy konkurens HBO minőségi szemléletével szemben, de ez azért még így is megdöbbentő, ahogy az is, hogy erre meg tudtak nyerni az A-listásnak számító Lily Collinst főszereplőnek. És persze, nyilván tudom, hogy az átlag nézőt ez hidegen fogja hagyni, cikkem dühödt hangneme épp annak szól, hogy kedves néző, igenis, ne érje be ezzel a rémes, olcsó löttyel, amit pezsgő címszóval akarnak lenyomni a torkán. Ha már a Netflix esetében a pénztárcával nem is lehet, szavazzanak akkor a figyelmükkel, és ne emeljenek top 10-be ilyen sületlenségeket.
Az Emily Párizsban a Netflixen nézhető, tíz darab alig félórás epizóddal. 24.hu: 3/10
