Kultúra

Vanessa Kirby: Örülök, hogy együtt utazhattam Mundruczóékkal a gyász tengerén

Mundruczó Kornél és Wéber Kata új filmjének, a Pieces of a Womannek az éppen zajló 77. Velencei Fesztiválon volt a világpremierje. A film egyik főszerepében A korona (The Crown) című Netflix-sorozat első két évadjának sztárja, Vanessa Kirby (Margit hercegnő) látható, aki a kanadai-amerikai-magyar koprodukcióban Shia LaBeouf oldalán Marthát alakítja, aki rögtön a szülés után elveszíti gyermekét, és ezt a traumát kell feldolgoznia egy cseppet sem mindennapi családban. Interjúnk a színésznővel Velencéből arról, hogyan készült fel a szülésre, mit gondol Mundruczóék munkájáról, és hogy milyen volt közvetlenül ezután egy Mission Impossible-filmben szerepelni.

Érdekes dolog itt találkozni önnel, a koronavírus idején a világ egyik legnagyobb filmfesztiválján. Nem voltak kétségei, hogy eljöjjön-e egyáltalán?

Nem, egyáltalán nem. A kezdetektől fogva biztos voltam abban, hogy a szervezők az összes szükséges lépést megteszik ahhoz, hogy minden a legnagyobb rendben menjen, és nem csalódtam, biztonságban érzem itt magam. Illetve azt is tudtam, milyen sokat jelent az a világ filmgyártásának, hogy a velencei mustra nem marad el, és a filmekkel együtt az alkotók is eljönnek a fesztiválra. És mivel imádom a mozit, magam is hozzá akartam járulni a túléléséhez legalább azzal, hogy nem mondom le a meghívást, személyesen kísérem el a filmjeim bemutatóját. (A Pieces of a Woman mellett szerepel a fesztivál versenyprogramjában a színésznő The World To Come című filmje is, az amerikai alkotást a norvég Mona Fastvold rendezte, egyik producere és főszereplője Casey Affleck – a szerk.)

Nem sokan gondolták ezt így a nagy sztárok közül, milyen érzés az egyik legnagyobb hírességnek lenni a fesztiválon?

Nincs összehasonlítási alapom – ez életem első filmfesztiválja! A minap itt, Velencében beszélgettem Tilda Swintonnal, aki ezt el sem akarta hinni – ő csak Cannes-ban volt nyolcszor, és azon kívül még számos egyéb fesztiválon is vendégeskedett legalább egyszer. Mindenesetre nagyon hálás vagyok azért, hogy itt lehetek.

Mundruczó Kornél velencei versenyfilmje az eddigi legkevésbé mundruczós munkája
Kritikánk a Pieces of a Woman című filmről, a Velencei Filmfesztiválról.

Noha a Pieces of a Woman egy bostoni pár történetét meséli el, a film szerzői magyarok. Ön szerint ez mennyire nyomta rá az alkotásra a bélyegét?

Nagyon is – végig éreztem, hogy amit csinálunk, milyen fontos fúzió Európa és az Egyesült Államok filmművészete között. Voltak a tehetséges magyar alkotók, akiket azóta már jó barátaimnak is nevezhetek, Kata, Petrányi Viktória és Kornél, és volt az amerikai helyszín. Én pedig ugye Londonból érkeztem, szóval valahol középúton álltam a két kultúra között. Kata szerint a történet legfontosabb eleme, hogy Martha harmadik generációs holokauszt-túlélő, magyar családja úgy érkezett az államokba. Ő nemcsak, hogy pont egy ilyen családot szeretett volna ábrázolni, hanem azt is be akarta mutatni, hogyan dolgoznak fel egy ilyen veszteséget olyanok, akiknek a múltjában, szinte genetikusan ott van a trauma. Számomra ez volt a film legmélyebben, mondhatni DNS-molekuláiban is kódolt európai, magyar élménye.

Mit gondol az önre osztott szerepről, Martha alakjáról?

Olyan figura egy olyan történettel, amilyet én még filmben nem nagyon láttam. Ezért nagyon is féltem attól, hogy hamis lesz a játékom, ezt egy pillanatra sem akartam megengedni magamnak. Annyira valós akartam lenni, amennyire csak lehet – és ez nagy kihívás volt a számomra.

Ez nem mindig lehetett könnyű. Önnek nincs gyermeke – a szülésjelenetre hogyan készült fel?

Mindent meg akartam tudni a dologról. Néhány barátnőm már szült amúgy, de általában csak címszavakban beszéltek az élményről: „Nagyon kemény volt”, vagy „emlékezni sem akarok rá”, vagy „az egész csodálatos volt” – ilyeneket hallottam. Ez alapján nyilván nem ment volna a felkészülés. Egyszer csak hirtelen rájöttem, semmit sem tudok. Elkezdtem dokumentumfilmek után kutatni, de semmi olyat nem találtam, ami valójában bemutatta volna, milyen is a szülés teljes egészében. Ekkor felvettem a kapcsolatot egy észak-londoni kórház szülészetével, ott nagyon rendesek voltak, és megengedték nekem, hogy egy pár napot ott töltsek az osztályon, és megtapasztaljam, hogyan is zajlanak az események. És ekkor következett be a csoda. Egyik nap épphogy megérkeztem a kórházba, odajött hozzám a szülész orvosnő: „figyelj, behoztak egy nőt, akármelyik percben kijöhet a baba, megkérdezzem, hogy megengedné-e, hogy végignézd a szülést?” Persze igent mondtam, de kicsit tartottam az egésztől. A nők számára ez egy szent, intim pillanat, én pedig, egy idegen, odaállok és bámulom. De a kismama beelegyezett a dologba. Tehát bementem hozzájuk, végignéztem a szülést, miközben abban reménykedtem, hogy a nő igazából észre sem veszi, hogy ott vagyok. De pár pillanattal azután, hogy világra jött a csecsemő, egyszer csak felém fordult: „Nagy rajongója vagyok A koronának, eddig minden epizódot láttam.” Fura érzés volt ez, ugyanakkor az egész életem egyik legcsodálatosabb, legmélyebb élménye – csakúgy, mint az egész film.

A jelenet szempontjából mi volt a legfontosabb hozadéka ennek a „terepszemlének”?

Hogy nagyon rendetlenül kell kinéznem, csuklom és böfögök, minden hiúságomat félre kell tennem a felvételek során. De ahogy korábban is mondtam, nem akartam hamisan játszani. Ugyanakkor ebben az olykor gusztustalan, néha elborzasztó folyamatban is, míg a nő kinyomja, kiszenvedi magából a gyermekét, ott van az a csoda, ami minden esetleges rondaságot felülír.

Hogy érezte magát a szülésjelenet felvételei alatt?

Az eddigi legnagyszerűbb forgatási élményem volt, hiszen nincs a jelenetben vágás. Tudja, én a színházból érkeztem a televízió és a mozi világába, szóval különleges, nosztalgikus élmény volt, hogy játék közben nem szakítottak félbe, végig együtt maradtunk a színészekkel, a kamera meg csak követett minket.

Kinek az ötlete volt, hogy vágás nélkül vegyék fel a szülést?

Együtt határoztunk erről, noha Kornél az elejétől fogva így szerette volna felvenni a jelenetet. Szerinte így a néző jobban tud azonosulni Marthával, átélni az őt érő traumát. Ez főleg azért volt fontos, mert a film hátralevő részében a karakterem ugye igencsak magába zárkózik, azon az úton már jóval nehezebb a publikumnak elkísérni őt. Szóval, fejest ugrottunk a mélyvízbe – a legelső forgatási nap készítettünk négy, egyenként mintegy félórás felvételt, majd a második nap is kettőt. A filmben amúgy az első nap legutolsó felvétele látható.

A forgatás után mennyire volt nehéz „elfelejteni” Marthát?

Nagyon is. A felvételek vége után több hónappal sem hagyott nyugodni a szerep, sőt mind a mai napig itt van velem Martha alakja. Tudja, ez olyan, mint amikor színházban, Tennessee Williams: A vágy villamosában játszottam, több hónapon keresztül, napi kétszer, először Londonban, majd New Yorkban is. Annyira traumatikus, szomorú élmény az a darab is, hogy a pszichém egy idő után már nem is realizálta, hé, ez csak színház, nem a valóság. Nagyon fontos, hogy mi, színészek vigyázzunk magunkra, és le tudjuk zárni a határainkat, mert azzal a mennyiségű fájdalommal két hónapig együtt élni, amin Martha átment, nem semmi. A Pieces of a Woman esetében viszont nagy segítségemre volt ebben, hogy tökéletesen megbíztam a többiekben – főleg Kornél, Kata és Shia végig ott voltak mellettem.

Apropó, Shia LaBeouf, milyen volt a közös munka vele?

Mivel tudtuk, hogy a filmbeli pár szerepében nagyon sötét helyeket kell felfedeznünk, így fontos volt, hogy köztünk is igazi, mély barátság alakuljon ki, melyet átjár a kölcsönös tisztelet. Ez, úgy gondolom, sikerült is. Shia nagyon támogató, nagyszerű partnerem volt a filmben.

A forgatás előtt mennyire ismerte Mundruczó Kornélék munkáját?

A Fehér isten az egyik kedvenc filmem. Tudtam, hogy amit Kata és Kornél együtt alkotnak, az biztos nem lesz könnyen megemészthető. A Pieces of a Woman szerintem is nehéz film, néha ugye egyáltalán nem könnyű egy nő Odüsszeiáját nézni a fájdalmai tengerében, hogy Kornél szavával éljek. Nem is biztos, hogy mindenkinek be fog ez jönni, és természetesen valószínűleg lesznek olyanok is, akik abszolút nem kíváncsiak rá. Én ezt megértem. Szerintem viszont Kornélék nagyon bátrak, hogy így nagyítóüveg alá veszik a gyász folyamatát, ami sohasem egy sablon szerint alakul, hanem ezer oldala van. Tényleg egy Odüsszeia, egy felfedező utazás, én pedig nagyon örülök annak, hogy részt vehettem ebben az expedícióban.

Vanessa Kirby és Mundruczó Kornél a 77. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. Fotó: Tiziana FABI /AFP

A Pieces of a Woman után forgatta a Mission Impossible 7-et. Ez mennyiben volt más élmény?

Összeköti a két filmet az, hogy mind a kettőnél attól tartottam, ezt nem tudom megcsinálni, de aztán belevágtam mégis, mert nagyon akartam. Ha nekem valaki a karrierem elején azt mondja, hogy szerepelni fogsz a Mission Impossible-ben, biztos furcsán nézek rá. Igazi ajándék volt az életemben ez a szerep: ugyan nagyon nagy kihívás volt a számomra, viszont tökéletes leckét adott önfegyelemből. Tom Cruise nemcsak a színészet, de az akciójelenetek nagymestere is, és nagyon hálás vagyok azért a fizikai tréningért, amit a film miatt kaptam. Én, aki mindig utolsóként értem célba az iskolai futóversenyeken. Ez megváltoztatta a saját testemhez való viszonyomat is: korábban úgy gondoltam, egy karakter mindig gondolati síkon születik meg, most viszont beláttam, a fizikumnak is komoly szerepe lehet benne, és hogy milyen erős instrumentum lehet a test egy figura eljátszása során.

Említette a karrierje kezdetét: mikor döntötte el, hogy színésznő lesz?

Olyan tizenhárom éves lehettem, amikor a londoni Nemzeti Színházban láttam Csehov Cseresznyéskertjét, Vanessa és Corin Redgrave-vel a tragikus sorsú testvérpár szerepében. Be kell vallanom, akkoriban még eléggé tudtam unni a színházi darabokat – de ez az előadás egy életre megváltoztatott. Tátott szájjal néztem a főszereplők alakítását, és minden egyes szavukat elhittem – hiszen ők az életben is testvérek voltak, ez volt a legcsodálatosabb az egészben. Olyan megható és szomorú volt az előadás, utána napokig másra sem tudtam gondolni. Akkor éreztem először azt a varázslatot, ami azóta is fogva tart: hogy színészként lehetőségünk van elmesélni történeteket, és ezzel megváltoztathatjuk mások életét – ahogy én is leginkább a Redgrave testvérpárnak köszönhetem, hogy ezt a foglalkozást választottam. A Pieces of a Woman esetében is így gondolom: ha a film után csak egyetlen egy nő úgy érzi, nincsen egyedül, ha csak egyetlen egy néző úgy hagyja el a mozitermet, hogy onnantól másképp tekint az életre, már megérte eljátszanom a szerepet. Rengeteg halva született gyermek van, számtalan gyászoló kismama és család, nagyon sok eddig elmeséletlen történet, amiről beszélni kell. Pont ezért van az, hogy olyan szerepet sohasem vállalnék el, ahol nincs saját hangom, tehát ahol a nő csak a férfiak játékszere, vagy egyebet sem tesz, minthogy az urának kedvére tegyen.

Mit szól ahhoz, ha a művészek a közéletben is felemelik a szavukat – például, ahogy a magyar Színház- és Filmművészeti Egyetem szabadságáért való demonstrációként, „free SZFE” feliratú pólóban jelentek meg a Pieces of a Woman magyar alkotói a velencei sajtótájékoztatón?

Teljes mértékben támogatom őket, csak azt sajnálom, hogy nem szóltak előre – én is felvettem volna egy olyan pólót.
(Azóta már Jancsó Dávid vágó posztolt az Instagramra olyan velencei fotót, melyen Kirby a pólóval látható – a szerk.)

Kiemelt kép: Vanessa Kirby a Pieces of a woman film bemutatóján a 77. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. Fotó: Pascal Le Segretain /Getty Images

Ajánlott videó

Olvasói sztorik