Juhász Gyula és a Piarista Gimnázium
Juhász Gyula az egyik legszegedibb szegedi a múlt nagy alakjai közül: itt született, élete jelentős részét itt töltötte, és végül zaklatott lelke itt hajszolta öngyilkosságba. Nehéz úgy Szegeden járni, hogy ne botoljunk bele valahol a költő nyomaiba. A postatiszt-család elsőszülöttje már egészen fiatalon, gimnazistaként felhívta magára a város figyelmét, ugyanis még a híres Piarista Gimnáziumban tanult, amikor versei már megjelentek a Szegedi Naplóban, sőt, a lap budapesti nagytestvérében is. Így aztán, ha Juhász Gyula felemelkedésének első időszakára kíváncsi az utazó, érdemes Szeged felfedezését a piaristáknál kezdeni – ahol ráadásul Juhász előtt és után is még annyi híres magyar tanult: Klapka György, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc tábornoka, Tömörkény István író, vagy Zsigmond Vilmos operatőr is.
Juhászt később is újra és újra visszahúzta a szíve Szegedre, ahol költői munkássága mellett az első világháború végére egyre inkább belefolyt a politikába is, egy rövid ideig a szegedi színház vezetőségében is dolgozott, érdemes ezzel a szemmel is nézni a teátrumra. „Juhász Gyuláról többnyire azt tanítják az iskolában, hogy tépelődő, depresszív alkatú ember volt, és ez igaz is, ám az már kevésbé ismert tény, hogy amikor nem a depressziójának a legmélyebb gödrében volt, akkor jó humorú, kedves, a barátaiért bármire képes emberként ismerhették meg, akik találkoztak vele. Olyan stílusérzéke, ízlése volt, amire sokat adtak a kortársai. Akiket ő fölkarolt, azok valóban kiemelkedőek is voltak: ő szólt Babits érdekében is Négyesy Lászlónak, és József Attilának is ő írta meg az első ajánlót a verseskötetéhez. Újságcikkei, színikritikái mai szemmel is fergetegesen szórakoztatóak – bár néha érződik a részrehajlás az aktuális rajongása tárgyát képező színésznő iránt. Ha pedig valaki elolvassa az aforizmáit, amit a Szakállszárító címmel gyűjtött össze, máris megérti, hogy Juhász Gyula korántsem csak az a borongó, magába forduló, örökké Annát emlegető szerelmes férfi, akiről az iskolában tanultunk” – mesélte a költőről Hódi Nóra idegenvezető, aki tősgyökeres szegediként igen jól ismeri a város szülötteinek történetét. Ő hívta fel a figyelmet arra is, hogy a házra a mai Juhász Gyula utcában, ahol az utolsó, halálosnak bizonyuló altatóadagot a költő bevette, azon kívül, hogy emléktáblát helyeztek el, egy művész fölfestett egy alakot és egy feliratot:
merre jársz most álomnyájak juhásza.
A sor Kassák Lajos Juhász Gyulát olvasom című verséből származik.
Nobel-díjasok, költőfejedelmek, és egy érzékeny géprovar – Az Egyetem
Szeged sorsát, fontosságát a mai napig alapjaiban határozza meg a Szegedi Tudományegyetem, ahol hazánk büszkeségeinek egész sora tanult, említsük akár az intézménnyel felemás viszonyt ápolt József Attilát, Radnóti Miklóst, Janikovszky Évát. Az egyik legnagyobb hatású tudósunk, Szent-Györgyi Albert pedig az egyetem életének is fontos mérföldkövét jelöli ki: 1940-ben ő volt az első rektor az akkor épp Horthy Miklós Tudományegyetem néven működő intézmény élén. A tudós emléke Szegeden mai napig nagyon erős, és ezt a városba utazók is érzik. „A hozzánk látogatók szeretnek a Dugonics téren szelfizni Szent-Györgyi Albert szobrával, ami – vagy inkább aki – a Szegedi Tudományegyetem rektori épületének lépcsőjén sétál le. Bátorítani is szoktam őket, hiszen nem inden nap készíthet az ember egy Nobel-díjassal közös fotót. Ráadásul Szent-Györgyi Albert már Szegeden tanított, amikor 1937-ben megkapta azt a bizonyos telefonhívást, amelyben értesítik róla, hogy abban az évben ő kapta meg az élettani és orvostudományi Nobel-díjat. Amit egyébként fölajánlott a finneknek a szovjet-finn háború idején, később pedig egy finn üzletember meg is vásárolta, ma már a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi, bár tavaly, a Szeged300 kiállításon itt volt” – hívja fel a figyelmet Hódi Nóra.
A szegedi tudományos életnél maradva a magyar kibernetika egyik nagy alakja, Kalmár László és munkássága is Szegedhez köthető. Kalmár 1927-től kisebb-nagyobb kihagyásokkal a szegedi egyetemen tanított, és itt kezdett el foglalkozni a kibernetikával is nagyjából az ’50-es évektől – azért ekkortól, mert korábban a hivatalos politikai álláspont szerint a kibernetika burzsoá áltudománynak számított. Évek-évtizedek kutatása és munkája nyomán született meg végül Kalmár egyik tanítványa, Muszka Dániel által az első hazai kibernetikai állatmodell, a szegedi Katicabogár. A mozgó, feltétlen és feltéteses reflexeket is modellező, elektroncsövekből, germániumdiódákból, fotocellákból, jelfogókból, elektromotorokból és mikrofonból készült gépezet akkor is óriási figyelmet váltott ki, volt, aki Ausztráliából utazott Szegedre, hogy láthassa, nem is csoda, ugyanis nemzetközi vonatkozásban is az egyik legjobb a hasonló konstrukciók között. Egészen elképesztő dolgokra volt képes: ha hozzáértek valamelyik pettyéhez, megállt és morgott, de ha megsimogatták a hátát, megenyhült, ha egy fényforrásból rávilágítottak, elindult a fény irányába, ha furulyaszót hallott, akkor villogott a szemével, sőt, egy beépített tanulóalgoritmus alapján néhány alkalomnyi furulyázás után a katica elkezdte követni a hangszer hangját.
Ráadásul e mondat múlt ideje nem is helytálló, ugyanis a katica még a mai napig működik, és a Szent-Györgyi Agóra Informatika Történeti Kiállításán megtekinthető.
Móra Ferenc és múzeuma
Ugyan Móra Ferenc nem Szegeden született, de elég fiatalon került a városba és elég komoly hatása is volt aztán ahhoz, hogy ma már Szeged egyik büszkeségeként éljen a város emlékezetében. Pedig Mórának nem volt könnyű dolga, olyan nehéz sorsú családból származott, hogy az is csoda, hogy iskolába járhatott – ő pedig nem csupán tanult, de egészen az egyetemi diplomáig vitte. A földrajz és a természetrajz tanáraként diplomázott, de tanítói karrierjét hamar újságíróira cserélte, éspedig a Szegedi Napló szerkesztőségében, melynek nem sokkal később az élére is került: 1913–1919 között főszerkesztője volt, és az után is, haláláig állandó munkatársa maradt. Tevékenyen részt vett abban a küzdelemben, amivel a Napló távol maradt a háborús propagandától, ami pedig ekkor meglehetősen szembe ment az uralkodó elvárással. Mindeközben Móra tudományos múltját sem hagyta hátra: a Közművelődési Palota munkatársaként ásatásokat végzett, amihez egy régészeti tanfolyamot is elvégzett, Tömörkény István 1917-ben bekövetkezett halála után pedig igazgatója is lett az intézménynek, amiből aztán később a könyvtár kiválásával létrejött a múzeum, ami később Móra Ferenc nevét kapta, és máig viseli.
Kiemelt kép: Marjai János /24.hu
