A Színház- és Filmművészeti Egyetem egykori és jelenlegi hallgatói már jó ideje tiltakoztak a kormány által erőltetett tempóban lezavart modellváltás ellen, az egyetem autonómiáját féltve. Beigazolta a félelmeiket, mikor július végén bejelentették, hogy az egyetemről gyakran negatívan nyilatkozó Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója lesz az új kuratórium elnöke (ezzel újabb fontos pozíciót halmozva fel a meglévők mellé). Ezt követően felmondott a tanári karból Gáspár Máté és Zsámbéki Gábor, utóbbi 41 év után bontott szerződést a Színművészetivel.
Az SZFE hallgatói önkormányzat bejelentette, hogy nem fogadja el az új kuratóriumot, a szenátusa pedig tiltakozását fejezte ki, erőszakos térfoglalásról és a szabad gondolat korlátozásáról írva a közleményben. Vidnyánszky egy rádióinterjúban üzent a tiltakozóknak, azt állítva, hogy csak „egy hangos klikk, egy bagázs” hergeli a fiatalokat, és még valamiféle nemzetközi liberális háttérhatalom szervezkedéséről is beszélt.
A Franciaországban élő Schilling Árpád hosszúFacebook-posztban reagált Vidnyánszky vádjaira:
Vidnyánszky Attila a Kossuth Rádióban „bagázsnak” nevezte a Színház-, és Filmművészeti Egyetem oktatóit, csak mert szóvá merték tenni, hogy az intézmény alapítványi átalakításának folyamata mellőz minden demokratikus szándékot és korrektnek nevezhető szakmai munkát. Vidnyánszky kezdetektől hiányos érvkészlete mára puszta önsajnálattá, sértett önigazolássá, fékezhetetlen bosszúvá merevedett. Az „Egy pillanat alatt a nyugat-európai turnéim eltűntek, mert egy nagy nemzetközi hálózat Tompa Andreától Csáki Juditon át, egy kritikuscég(sic!) elintézte azt” kijelentésével Vidnyánszky is leiratkozott a „sorosista, libernyák, szabadkőműves” mantrát hajtogató nemzeti radikálisok színvonalára. Siránkozik, miközben övé már minden. Lelke rajta, talán egyszer majd észhez tér. Róla ennyit. Most igazából azért írok, mert kötelességemnek érzem, hogy kiálljak a „bagázs” néhány tagja mellett.
– írja, majd felidézi Ascher Tamással, Zsámbéki Gáborral, Gáspár Mátéval és Székely Gáborral kapcsolatos emlékeit, amellett érvelve, hogy sosem ideológiai, csakis szakmai szempontok vezérelték őket. A poszt végén visszatér Vidnyánszkyra, leírva, hogy az ő és társulata nevével akkor találkozott először, amikor támogatást kértek a magyarországi színházaktól, hogy kitörhessenek a valóban rettenetes körülményeik közül.
A Krétakör Színház akkor csúcson volt. Leghíresebb előadásunk, a Sirály jegybevételét ajánlottuk föl nekik. Ezt nem azért írom le, mert most hasonló gesztusra vágynék, és nem is hivalkodom. Mások is megtették, amit mi. A szakmai szolidaritás kötelesség, semmi nagyszerű nincsen abban, ha valaki segít nehéz helyzetbe került kollégájának. Sőt, tovább megyek, minden ember köteles segíteni a másik embernek, aki bajba került. Na, ez ideológia. A többi inkább kicsinyesség, butaság és merő rosszindulat.
Kiemelt kép: Mohos Márton/24.hu
