A romantikus komédiát divat ugyan temetni, de e zsáner nélkül sosem volt filmművészet, és abban is biztos vagyok, hogy már nem is lesz soha. Legfeljebb már nem Perczel Zita vagy Hedy Lamarr olvadozik ezekben, hanem az aktuális tinikedvencek, akiknek ezek a filmek jelentik az ugródeszkát.
E mellett pedig abban is egyre biztosabb vagyok, hogy a diszfunkcionális párkapcsolatok brutálisan magas számáért igen komoly szinten bűnösek ezek a filmek, melyek egy jelentős része a mai napig is olyan üzeneteket közvetít, amelyekből azt hihetnénk, hogy a nők emancipációja, a macsóság kritikája és a pszichológia-önismeret-tudatosság forradalma meg sem történt volna.
– de még ha ezekbe nem is megyünk bele, vagy az alkotók megkíméltek minket ezektől a csodás húzásoktól, akkor is marad épp elég problémás dolog, melyek többnyire ugyanarra a dologra vezetnek vissza: ezekben a filmekben általában úgy hazudoznak az emberek, mint a vízfolyás. Ez alól a Netflix üdvöskéje, A csókfülke (The Kissing Booth) 2. sem kivétel.
Főhősünk, Elle az előző filmben végül is megkapta, amire vágyott: legjobb barátja, Lee is megmaradt, és annak szívdöglesztő, macsó gyökérségéből épp kigyógyulni látszó bátyja, Noah is a pasija lett. Ám, miután a nyarat a Teenage Dream című Katy Perry-dal sorvezetője mentén romantikával, nevetéssel, szexszel és Los Angeles-i naplementékkel töltötték, jött a fekete leves, amire mindketten számítottak: Noah-nak el kellett költöznie sok ezer mérföldre, hogy megkezdje tanulmányait a Harvardon.
Bár mindketten úgy gondolták, hogy igenis működtetni fogják a távkapcsolatot, ennek az elhatározásnak mindjárt a klasszikus romkomhoz méltó emberi minőségek mentén próbáltak érvényt szerezni: elhallgattak dolgokat, kerülték az érintkezést, ki-ki a maga elképzeléseit vetítette a másikra. Elle-nek közben elkezdődött a tanév, éspedig egy fontos tanév, az utolsó a gimiben, amikor bálok, érettségi és egyetemi felvételi a program. Aki volt már végzős gimnazista, tudja, hogy ez nem épp egy sétagalopp, ráadásul ha az ember amerikai, akkor mindezt tovább nehezíti néhány tényező, így például a felsőoktatás brutális versengése és meglehetősen borsos tandíjai. Elle-nek e mellett a távolsággal és Noah hiányával is meg kell küzdenie.
Eredendően derűs természete persze viszi előre, de a nehézségek ettől még adottak, a családjának nincs elég pénze az egyetemre – ami rejtély látva a házukat és az általános életszínvonalat, amelyen élnek –, így neki is meg kell próbálnia pénzhez jutnia, ráadásul, bár eredetileg a közeli Berkeley-re készült Lee-vel együtt, Noah hatására felmerül benne a Harvard, mint ötlet. Persze erről Lee-nek nem beszélt, mert ez még mindig egy romkom, amelyben a jellemes viselkedés csak rontana a sztorin. A pénzszerzésre a legjobb ötlet egy táncgépes táncverseny, ugyanis Elle és Lee ebben évek óta kimagaslók, ám, mivel Lee barátnője kissé kivan amiatt, hogy Elle harmadik kerékként folyton velük lóg, Lee úgy tesz, mintha lesántult volna, mert ugye romkomfalván nem fér bele legjobb barátok között egy kényesebb beszélgetés, így Elle-nek az osztály szívtipró új fiújával, Marcóval kell elkezdenie a felkészülést. A tánc nyomán egyre többet lógnak együtt, pattognak is a szikrák, amiben az is közrejátszik, hogy Elle-t titkos féltékenység emészti amiatt, mert Noah egy gyönyörű lánnyal barátkozott össze az egyetemen.
Szóval tipikus kaotikus romkom-helyzet, amelynek jelentős részét, tegyük hozzá, egy huszárvágással oldaná meg az őszinteség nevű furcsa találmány, de hát ez két okból sem várható el:
Mindazonáltal érdekes gondolatkísérlet eljátszani azzal az ötlettel, hogy vajon milyen emberek, milyen társak lennénk, ha a közönségfilmek – melyek szórakoztató jellegük mellett igenis formálják a nézők gondolkodásmódját – némiképp funkcionálisabb párkapcsolatok képét festenék elénk. Főleg, hogy A csókfülke már az első részével is az egyik legsikeresebb romantikus vígjáték volt a Netflixen, és ez a mostani második rész is óriásit megy, többek között hazánkban is vezeti a Netflix nézettségi listáját – azaz világszerte tinik és nem tinik milliói kapják telibe ezt a színes-szagos kis hazugságbonbont.
Mert A csókfülke 2. minden ízében hozza a romantikus tinikomédiák színes-szagos hangulatát, igazi csillivilli mesevilág, ahol mindig gyönyörű nyár van, de sosem izzad senki, ahol mindenkinek tökéletesek a jegyei, és kapkodnak érte az elit egyetemek annak ellenére, hogy sosem látunk senkit tanulni, ahol egyetemisták tudnak repülőjegyeket ajándékozni,
Nem is baj ez a szépség, kellenek a ragyogó díszletek, hogy eltakarják a fentebb némiképp már túlhangsúlyozott emberi gyarlóságokat. Ezek nem túl okos vagy mély érzelmű és pláne nem tudatos fiatal emberek bukdácsolásai, amin nekünk, nézőknek meg kellene hatódnunk, amibe be kellene vonódnunk, drukkolni a szerelemesekért, inspirálódni csekély értelmű kis felismeréseikből, de kétlem, hogy ez valójában bármely nézőnél megtörténne.
A rajongóknál sem: ők sem a mélységéért nézik, hanem a cukorszirupos álomvilágért. Mesefilm ez, csak adnak mellé némi cickót, kockahasat, meg turizmuspromót az amerikai nyugati partnak – pontosabban inkább a fokvárosi tájnak, mert ott forgott a film. A színészektől, akikről ordít, hogy egyikük sem tinédzser – ez szintén alapkövetelmény a tini romkomok esetében –, senki nem vár drámai mélységeket, és hát nem is erőltetik meg magukat, épp elég, hogy mindannyian elég szépek ahhoz, hogy jól mutassanak ezekben a gyönyörű lakásbelsőkben és tájakon. Szól a zene, süt a nap, nehogy szomorú – vagy, urambocsá’, őszinte – légy!
A csókfülke 2. (The Kissing Booth 2.) már nézhető a Netflixen. 134 perc, 24.hu: 4/10
Kiemelt kép: Netflix
