Kultúra

Egész Amerikát leigázták a rappelő alapító atyák

Lin-Manuel Mirandát eleinte nem vették komolyan, mikor azt hajtogatta, hogy egy kétszáz éve halott politikus a hiphop igazi megtestesítője. Azonban ő nevetett a végén, mert az államalapításról írt musicalje akkora siker lett, hogy képtelenség rá jegyet kapni, és még a Disney is rávetette magát.

Kezdjük egy találós kérdéssel! Túl azon, hogy mind híresek és gazdagok, vajon mi a közös Barack Obamában, Harry hercegben, Beyoncéban, Daniel Radcliffe-ben, Bernie Sandersben, Emily Bluntban, Kanye Westben, Eminemben, Tom Hanksben, Julia Robertsben, Sylvester Stallonéban, Dick Cheney-ben vagy épp Bon Joviban?

Nincs meg? Hát az, hogy egytől-egyig lelkes Hamilton-rajongók. Persze nem a Forma-1-es pilótáért, Lewis Hamiltonért, és még csak nem is az Egyesült Államok első pénzügyminiszteréért, Alexander Hamiltonért vannak oda, hanem az utóbbiról készült musicalért, amely teljesen letarolta a Broadway-t az elmúlt öt évben. A bő két évszázada halott Hamilton bizonyos szempontból mai napig az amerikai hétköznapok része, hiszen ott feszít minden egyes tízdollároson, de sokáig így is az elfeledettebb alapító atyák közé tartozott.

A 2015-ös Broadway-bemutató óta ez alaposan megváltozott, hiszen szűnni nem akaró őrület alakult ki Amerikában az életét bemutató musical körül, és ez természetesen a címadó történelmi figura PR-ját is megdobta. Az egekbe szökő Hamilton-láz mértékét nemcsak az jelzi, hogy bevételi rekordokat döntött, minden létező díjat besöpört (többek között egy Grammyt, Pulitzert, valamint 11 Tony-díjat, ami a színházi világ Oscarjának felel meg), és gyakorlatilag a mai napig képtelenség rá jegyet kapni, de az is, hogy ugyanúgy kíváncsiak rá a taláros legfelsőbb bírósági bírák, mint a deszkás tinédzserek, vagyis nagyjából mindenki, aki él és mozog az országban. Legalábbis tanárok és szülők egybehangzó állítása szerint az iskolai folyosón a kamaszok nemcsak az új Beyoncé- vagy Drake-slágert dúdolják, de betéve tudják az alkotmány és a nemzeti bank körüli vitákat rapben feldolgozó Hamilton-dalokat is.

Ez az amerikai István, a király

Nem csoda, hogy a legnagyobb szórakoztatóipari óriás, a Disney is rávetette magát az aranytojást tojó tyúkra: a Broadway-előadásból készült 2016-os színházi felvételt jó érzékkel a függetlenség napja, július 4-e előestéjén dobták fel az internetre, pontosabban a saját streaming-szolgáltatásukra. Eredetileg moziban akarták bemutatni jövő ősszel, de a világjárvány miatt inkább ők is az online premier mellett döntöttek. Az eredmény borítékolható volt. A Disney+ nézettségéről ugyan nincsenek nyilvános adatok, de magáért beszél, hogy az előfizetők száma 74 százalékkal megugrott a Hamilton premierhétvégéjén.

Lin-Manuel Miranda és Phillipa Soo. Fotó: Disney+/Imdb

Kissé megmosolyogtató összehasonlítással akár azt is mondhatnánk, hogy a Hamilton lett az amerikaiak István, a királya, csak az egész kultusz léptéke és jelentősége pont annyival monumentálisabb, amennyivel minden másé a két ország viszonylatában (az olyan próbálkozásokról most inkább szót se ejtsünk, mint a nemzeti önsajnálatot turbógiccsbe fojtó Trianon-musical, amivel két éve sütöttük ki az agyunkat a Hősök terén). És mivel a 2010-es évek közepén járunk, a Hamiltonban természetesen már nem rockban éneklik meg az államalapítás történetét, hanem a fiatalok között manapság népszerű műfajokban, hiphopban vagy R&B-ben.

A musical elsöprő sikerének egyik titka egyértelműen az, hogy bátran beletenyerelt a korszellembe, nemcsak a rappesített töriórával, de az identitáspolitikai kérdések színre vitelével is. Annak például önmagában elég erős üzenete van, hogy a szereplőgárda a legkevésbé sem a 18. század végi politikai elit összetételét, hanem a mai amerikai társadalom sokszínűségét tükrözi. George Washingtont, Thomas Jeffersont, James Madisont, és magát Hamiltont itt nem középkorú fehér férfiak, hanem fiatal fekete és latino színészek játsszák a színpadon, akárcsak a címszereplő feleségét, Eliza Hamiltont, akit a kínai-amerikai apától származó Phillipa Soo alakít az eredeti szereposztásban. Elég csak az utóbbi hónapokban zajló Black Lives Matter-tüntetésekre, és a ledöntött szobrokra gondolni, hogy belássuk: a Hamilton ebből a szempontból csak egyre aktuálisabbá vált a bemutató óta.

A közbeszédre való hatását mutatja, hogy nemcsak tüntetők idézgetnek belőle (mondjuk olyan sorokat, hogy „Immigrants, we get the job done”, vagyis „Bevándorlók, mi végezzük el a melót”), de az utóbbi idők egyik legnagyobb politikai botránykönyve is a darabból kölcsönözte a címét: John Bolton, Trump nemzetbiztonsági tanácsadója a The Room Where it Happened címmel utalt rá, hogy bizony ő is ott volt a szobában, ahol az (idióta) elnöki döntések születtek. És ezt abban a biztos tudatban tehette, hogy minden amerikai olvasó tisztában lesz vele, ez a Hamilton egyik slágerének refrénje is.

Főiskolás kollégiumból irányítják a világ legerősebb országát
Elolvastuk Donald Trump volt nemzetbiztonsági tanácsadójának fehér házi memoárját, és nem lettünk nyugodtabbak az amerikai elnök vezetési képességeit illetően.

A provokatív ötlet és a trendérzékenység azonban édeskevés lett volna a musical sikeréhez, ha maga a sztori és a dalok nem elég átütőek. Nos, azok. Tanúsíthatja bárki, aki legalább egyszer meghallgatta a lemezt, hogy milyen nehéz szabadulni a lüktető rapmonológoktól és a fülbemászó dallamoktól. A lényeg persze épp az, hogy ez a dallamtapadás nem irritáló, mert valójában nem is akarunk tőlük szabadulni.

Ehhez azonban kellett egy olyan megszállott őstehetség, mint a darabot megálmodó Lin-Manuel Miranda, aki nemcsak a szöveget és a zenét írta meg, de a címszerepet is eljátszotta.

Jelenleg a legnagyobb sztárok közé tartozik Amerikában, akinek saját bevallása szerint a fél élete azzal telik, hogy mindenki Hamilton-jegyért kuncsorog nála. Ám nem bánja, mert szerinte ez még mindig sokkal jobb, mintha neki kéne az utcán bájmosollyal szórólapoznia, hogy becsábítson pár nézőt az esti előadásra – márpedig ebben is volt része a pályája elején, amit nem felejtett még el.

Rajongók, akik akár napokig is táboroznak a Broadway-n egy Hamilton-jegyért. Fotó: Spencer Platt/Getty Images/AFP

Csak egy újabb bevándorló

A New York-i születésű Lin-Manuel Mirandából tulajdonképpen a hiányérzet hozta ki a musicalszerzőt. Kiskora óta színpadra vágyott, és azért kezdett saját előadásokat írni, mert Puerto Ricó-i bevándorló szülők gyerekeként nem igazán látott magához passzoló szerepeket. Első darabját, az önéletrajzi ihletésű In the Heights-ot 18 évesen kezdte írni, és csaknem tíz éven át dolgozott rajta, mire először közönség előtt bemutatták. Közben játszott Shakespeare-darabokban, tanított középiskolában, reklámokhoz írt zenét vagy épp étteremkritikusként tartotta el magát. A kitartásának végül meglett a gyümölcse: a rap- és salsa-betétekkel operáló In the Heights hamar átkerült a Broadwayre, majd megkapta az év legjobb musicaljének járó Tony-díjat is.

Ekkor tehát már kezdtek Mirandára felfigyelni, ez a hírnév azonban még fényévekre volt attól a zsenikultusztól, ami a Hamilton óta övezi. Vicces, illetve inkább tanulságos, hogy a nagy ötlet épp egy nyaraláson villant be neki. A Broadway fáradalmait kiheverő Miranda valami könnyed olvasmányt keresett magának a mexikói utazásra, de nem egy krimire, hanem egy Alexander Hamilton-életrajzra esett a választása. Az első pár fejezet után teljes izgalomba jött, mert rádöbbent, hogy ennél jobb musical-témát elképzelni sem tud. A több mint kétszáz éves történetben a kortárs Amerika közéleti vitáira és saját élményeire ismert rá. Hiszen Hamilton nem gazdag virginiai földbirtokos volt, mint mondjuk Jefferson, Madison vagy Washington. Csak egy karibi térségből érkezett bevándorló, akinek se vagyona, se neve, se kapcsolatai nem voltak, így kizárólag az eszének és verbális képességeinek köszönhetően emelkedett a legmagasabb szintekig, ahonnan évszázadokra befolyásolta a születőben lévő nemzet politikai és gazdasági rendszerét.

Ráadásul akcióból sincs hiány a sztoriban, hiszen Hamilton nemcsak politikus volt, de a függetlenségi háború egyik hadvezére is, aki Amerika történetének első szexbotrányába keveredett, és élete folyamán számos párbajban vett részt. Az utolsó a régi riválisával, Aaron Burr-rel folytatott pisztolyharc volt, amely 1804-ben halálát okozta. A „mi lett volna, ha” típusú kérdésektől joggal intenek a történészek, de egyesek úgy gondolják, ha életben marad, Hamiltont nagy eséllyel az USA negyedik elnökévé választották volna, és akár fél évszázaddal a polgárháború kirobbanása előtt nekiállhatott volna a rabszolgaság felszámolásának. Azért nem kell nagy melodrámára készülni, humoros jelenetek is akadnak bőven, különösen a Mindhunter Holden ügynökjeként ismert Jonathan Groff zseniális magánszáma III. György királyként, aki Beatles-ihletettségű szakítós számban fenyegeti az elszakadni vágyó gyarmatot, hogy úgy fog visszakúszni hozzá bocsánatért esedezve.

Jonathan Groff III. Györgyként. Fotó: Disney+/Imdb

A hiphop megtestesítője

A lelkes Mirandát kezdetben mindenki megmosolyogta az ötletéért, még Barack Obama is, amikor a Fehér Házban rendezett 2009-es művészeti esten a fiatal énekes közölte, hogy most mégsem azt adja elő, amiért odahívták, inkább a készülő lemezéről énekel egy dalt, amely a hiphop megtestesítőjéről, Alexander Hamiltonról szól. Később elárulta, hogy életében nem izgult annyira, mint akkor, mert a dalt addig csak a felesége és a zuhanykabin hallotta, itt pedig ott ült a közönségben az elnök és családja, valamint a teljes politikai és médiaelit. Viszont úgy volt vele, hogy muszáj kihasználnia a lehetőséget, mert ha ebben a teremben nem működik a dolog, akkor sehol nem fog, és inkább ejti az egészet. A YouTube-on elérhető felvételen tisztán látszik, mennyire izgul Miranda, ahogy az is, hogy a kezdetben nevetgélő Obamáék menet közben rájönnek, hogy nem egy poént hallanak, ez a srác tényleg komolyan gondolja, hogy a rizsparókás kincstárnok a hiphop megtestesítője.

Innen azonban még hosszú út vezetett a bemutatóig. Csak a második dalt egy teljes éven át írta, mert tudta, hogy csak akkor üt majd igazán a dolog, ha a dalszövegek is olyan elmések és sűrűek, mint Hamilton alkotmányt védelmező vagy épp politikai ellenfeleit ostorozó értekezései. Miranda nagyon jól ráérzett arra, hogy a 18. század végi politika szaftos szócsatáit a hiphop tudja legjobban visszaadni, amelynek kultúrája hasonlóan versengő és mozgalmas, mint a veretes szónoklatoké. Amikor Obama 2015 őszén újra vendégül látta a Hamilton szereplőit, akkor már nem feltörekvő tehetségekként beszélt róluk, hanem nemzeti kincsként, akik az egész országnak tükröt tartottak a musicallel.

Utódja, Donald Trump persze már nem volt ilyen jó véleménnyel róla, különösen miután a szereplők a színpadról olvastak fel egy nyílt levelet Amerika sokszínűségének fontosságáról, Trump nézőtéren ülő alelnökének, Mike Pence-nek címezve. Trump azonnali bocsánatkérést követelt, majd követői bojkottot is meghirdettek az előadás ellen, ami hasonlóan megmosolyogtató próbálkozás volt, mintha mondjuk a Star Warst akarták volna bojkottal térdre kényszeríteni.

Még egy táncos hadosztály

A dicséretek kórusába azért kritikus hangok is vegyültek, többen például a történeti hitelességet kérték számon a darabon. Van, aki már az alapkoncepciót is elhibázottnak tartotta, mert azzal, hogy színes bőrű színészek játsszák a sokszor rabszolgatartó alapító atyákat, elmosódnak a morális határok. Miranda szerint mindössze arról van szó, hogy egy 21. századi néző így tud kapcsolódni a történethez, merthogy a szereplőgárda pont úgy néz ki, ahogy a mai amerikai társadalom. Másnak az volt a baja, hogy a darab ugyan rengeteg történelmi eseményt felidéz, de leegyszerűsíti a dolgokat, és démonizálja Thomas Jeffersont, míg a vele vitában álló Hamiltont idealizálja. Ez elég érdekes vád egy musicallel szemben, amelynek abszurditására Kevin Gannon történész is rámutatott egy tweetben:

Srácok, szerintem a yorktowni csata egyáltalán nem így zajlott. Szinte biztos vagyok benne, hogy legalább egy táncos hadosztállyal több vett részt az ütközetben

A Hamilton egyik központi témája épp az, hogy a történelem nem egy objektív valami, hanem mindig értelmezés kérdése. Az igazi hatalom így épp abban áll, hogy ki mesélheti el az eseményeket. Az egyes figurák megítélése korról korra változik, a kor nézőpontjától függően, na és attól, hogy kinek a verzióját fogadják el a legtöbben. Mirandáék víziója most elég sokakat magával ragadott, beleértve a diákságot. Sok töritanár oktatási segédanyagként használja a musicalt, mert végre itt egy feldolgozás, amivel a gyerekek érdeklődését fel lehet kelteni az alapító atyák kora iránt. Ám a kocka fordulhat bármikor. Erre figyelmeztet, hogy 1943-ban a Broadway-en még egy olyan musical volt a sláger (The Patriots), amelyik Jeffersont ábrázolta a demokrácia hősi védelmezőjeként, Hamiltont pedig a fasisztoid autokrataként mutatta be, aki embertelen pénzuralmat akart a népre erőltetni.

Daveed Diggs Jeffersonként és Okieriete Onaodowan Madisonként. Fotó: Disney+/Imdb

Miranda csillaga mindenesetre töretlenül ível felfelé. Jövőre jön első musicalje, az In the Heights filmadaptációja, mára pedig a Disney zenei üdvöskéje lett, aki nemcsak szerepet kapott az új Mary Poppinsban, de sorra írja a betétdalokat a Star Warsba, a Moanába vagy épp a készülő A kis hableányba. A Hamilton Disney+-os diadalmenetét látva azt is többen pedzegették, hogy új távlatokat nyithat a színházi közvetítések terén, egy lehetséges utat mutatva a Broadway-produkcióknak a járvány túlélésére. Az biztos, hogy a közelikkel megspékelt filmverzió olyan közel hozza a szereplők játékának lenyűgöző finomságait, amit a 32. sor szélén ülve esélyünk sem lenne látni.

Kiemelt kép: Disney+/Imdb

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.