Az 1857-ben született Steinschneider-féle ágyneműgyár alapítója, Jakab a kiegyezés után hirtelen dúsgazdaggá vált, újításaiknak és egyediségüknek köszönhetően pedig csakhamar az uralkodócsaládtól a felső tízezren át a legszegényebb rétegekig, illetve a közkórházak szobáiig mindenhova eljutottak a munkáik. A cég ugyan a századfordulón szép lassan széthullott, azonban egy része – a Soroksári úti lószőrfonoda – az alapító egyik fia, az ötgyermekes Steinschneider Berthold kezében maradt, aki a szakadék széléről alig néhány hónap alatt sikerre vitte azt.
Berthold 1910-ben, immár a legtehetősebb magyar kereskedők egyikeként hagyta hátra az üzemet, hogy a Kőbányán végül három évvel később elinduló Magyar Szőrüzem és Lószőrfonógyár Rt. élére álljon. A köztes időszakban sem volt ideje pihenni, hiszen lánya, a Rákos mezején összegyűlő magyar aviatikusokat megirigylő Steinschneider-Wenckheim Helene Ilka (1891-1975) – akit egyszerűen csak Liliként emlegettek – 1911 nyarán, alig húszévesen, jogosítványa sikeres megszerzése után úgy döntött, húz egy váratlan lépést. Az osztrák aviatika egyik vezető személyisége, a repülőgépek tervezésében és repülésében is élen járó Karl Illner (1877-1935) bécsújhelyi (Wiener Neustadt) iskolájába iratkozott be, ami a sokszor elképesztően rosszmájú magyar sajtótermékek szerint számos nem várt akadályt is tartogatott.
Az éppen csak ébredező magyar aviatika hősei közt ugyanis egyetlen női pilóta sem szerepelt, így a fiatal nő vállait óriási teher nyomta, főleg annak fényében, hogy szülei beleegyezése nélkül, de a család tudtával indult el a vágya beteljesítése felé.
A lapok ezt a hírt sokszor egyenesen úgy tálalták, hogy a repülni vágyó lány megszökött otthonról, a család ezt azonban egyértelműen cáfolta, noha azt belátták, hogy hónapról hónapra csak egyre jobban féltik a lányukat, hiszen repülni finoman szólva is életveszélyes mutatványnak számított.
A pilóták és leendő pilóták sokszor csak utasként jutottak a levegőbe – így történt ez 1911. novemberében is, mikor az első osztrák katonai pilóták egyike, Nittner főhadnagy megígérte a magyar lánynak, hogy magával viszi egy repülésre, Lili azonban elkésett, megmentve ezzel a saját életét.
Nittner a trieszti születésű fiatal pilótát, Mosca-t vitte fel, aki őt erre még külön fel is kérte. […] Amidőn végül is leszállóban voltak, Nittner u.n. „zuhanó repülős”-t produkált, közben a gép úgy látszik kibillent egyensúlyi helyzetéből s a tul erős kikerüllése céljából működésbe hozott magassági kormány már nem segithetett. A gép oly erővel ért talajt, hogy Mosca nagy ívben kirepült […] A nézők még láthatták, mint áll fel egy pillanatra, a másikban azonban holtan rogyott össz. Moscát nyakszirttörés érte. Az osztrák aviatikának tehát már 2 áldozata van […]
– írta a Nemzeti Sport (1911. december 10.). Három hónappal később pedig még ijesztőbb eset történt (Budapesti Hírlap, 1912. március 5.): Lili és egy másik növendék hat méteres magasságban összeütközött. Utóbbi egyetlen karcolás nélkül, simán landolt, a fiatal nő gépe viszont bal szárnyára zuhant, de ő gyorsan kiugorva, néhány kisebb sérüléssel szerencsére megúszta a kalandot.
A Monarchia első, alig két évvel korábban alapított bécsújhelyi repülőterén gyakorló leendő pilótanő – a hazai lapok által a repülő és a tanonc szavakból alkotott kifejezés szerint röpönc – ugyanezen év végén már megtette első kilométeres útjait az Etrich és Illner tervezte, nevéhez hűen egy galambra hasonlító Taubéval.
Ezt a hírt a Nemzeti Sport (1911. december 31.) szerint nem csak a bécsi lapok kürtölték világgá, de a külföldi lapokhoz is ezt az információt juttatják el, indokolatlanul magukra irányítva a rivaldafényt, noha jól tudják, hogy pilótaengedélyét nem az osztrák, hanem a Magyar Aero Club fogja kiállítani. Az eset a témában tapasztalt magyarokat persze már meg sem lepte, hiszen a bécsiek korábban több hazai aviatikai úttörő esetében is ugyanígy tettek.
Amíg nálunk tisztességes aerodromot nem létesítenek, amíg fel nem állítják az első jól felszerelt pilóta-iskolát, aerodinamikai és aerológiai obszervatóriumokat, addig az ilyen és ehez hasonló udvariassági aktusoknak mindig ki leszünk téve s ellene még csak nem is védekezhetünk
– mutatott rá a teljes igazságra a Pesti Napló (1911. december 31.), a helyzet azonban a következő évben sem változott meg számottevően.
A lány több mint egy évnyi tanulás és gyakorlás után, szigorú napirendet követve 1912. augusztusában vette sikerrel a pilótavizsga második lépcsőjének számító magassági repülési vizsgát, úgy, hogy utasa nem egy mezei repülős, hanem a katonai léghajós-osztály, illetve a katonai pilótaiskola parancsoka, Uzelac alezredes volt.
A lány végül harmincöt perc alatt ezerhétszáz méter magasságig jutott, sikeres leszállása után pedig egy szempillantás alatt nem csak Magyarország, de az Osztrák-Magyar Monarchia első pilótanője lett, akire az osztrákok és a magyarok is sajátjukként tekintettek, így eleinte leginkább osztrák-magyar pilótanőként emlegették.
A Magyar Aero Club átal kiadott négyes számú pilótaengedély büszke birtokosává vált Lili ezzel sikerrel leküzdötte családja ellenkezését, és sikeresen megküzdött az őt nő volta miatt sokáig teljesen alkalmatlannak tartó bécsújhelyiekkel. Az ellene összeesküvő technika azonban kis híján maga alá temette, hiszen a következő hónapokban – különböző okokból – egyetlen, a budapesti közönség előtt tervezett felszállása sem járt sikerrel.
Az augusztus 20-i Szent István-napi repülőnapra a gépe nem érkezett meg időben, noha vigaszdíjként egy ezüst dísztárggyal jutalmazták, sőt, érthető módon egyetlen pillanat alatt a Rákos primadonnájává vált.
Több nagy lap tudósítása szerint erre azonban egyáltalán nem szolgált rá, hiszen az utolsó pillanatig a gépére – mégpedig osztrák gyártású gépére! – váró nő megállás nélkül az osztrák sikereket méltatta, az egyik reggeli lapban megjelent, a magyar pilótákat dicsérő, nevével együtt megjelent cikket pedig nem ő írta.
Az sajnos kideríthetetlen, hogy Lili tényleg túlzó módon dicsérte volna-e az osztrák pilótákat, illetve gyengébbnek tartotta volna-e a magyarokat, de a történetetet erősen gyengíti, hogy a néhány nappal korábbi hazatérésekor Az Ujság riporterének a Bécsújhelyen kiállított pilótabizonyítványát mutatta, aminek az egyik felét ő maga vágta le. Mondván, dokumentumot osztrák pilóták részére adják ki, ő pedig azt szeretné, hogy a magyar Aero Club igazolványát kapja meg, hiszen ő magyar, Magyarországon szeretne maradni, és itt akarja megkeresni a saját kenyerét, így többé nem szorul majd a szülei anyagi segítségére.
A lapok rosszindulatú híreire és elferdített tudósításaira ez a tény persze nem volt hatással, sőt, másfél héttel később maga Az Ujság is (1912. szeptember 1.) bírálta a nőt, hiszen míg mások három-négy hónap alatt eljutottak a vizsgáig, addig neki tizennégy hónapra volt szüksége. Tanára a cikk szerint hamar belátta, hogy nincs sok esélye, és le is akarta beszélni a folytatásról, de Steinschneider hajthatatlan volt:
bricsesznadrágjával állandóan a telepen sürgött-forgott, napjában százszámra irta az autogrammokat, de főként arra várt, hogy egyik-másik főherczeg vagy főrangú katonatiszt tegyen látogatást Bécsújhelyben. Ilyenkor Steinschneider Lili volt az elsők közt, a kik a látogatóknak bemutattattak, de produkczióról természetesen szó sem lehetett, […] hiszen állandóan kirepült a térről, a fordulókat oly nehezen végezte, hogy szinte határtalan szerencséjének tudható be, hogy súlyos kimenetelű baleset nem érte.
A cikk szerint a fiatal nő konkrétan kisírta magának a pilótaigazolványt, a rákosi pilóták augusztus 20-i meghívása pedig villámcsapásként érte, hiszen azok nem tudták, hogy valójában nem tud repülni, és leginkább csak a hangárok közt tesz-vesz. A meghívás alól épp ezért megpróbált kibújni, de végül mégiscsak elfogadta az invitálást, jól tudva, hogy repülőgépet biztosan nem fog kapni, így a rákosi nap számára csak színjáték volt, amin „drámai tehetséggel játszotta a repülésre kész pilótát, a peches aviatikát, akinek a gépe nem érkezett meg.”
A támadások a következő hetekben is folytatódtak, hiszen a nőnek az augusztus 22-i kolozsvári repülőnapot is ki kellett hagynia, habár gépe ekkor időben megérkezett, de stabilizátora átázott, így a helyszínen lévő Illner szerint a repülés lehetetlenné vált.
Első alkalommal végül 1912. október 6-án, Nagyváradon repült magyar közönség előtt: kétszáz méter magasságban töltött el húsz percet, eloszlatva ezzel az összes, személye körül kialakult kétséget.
A budapestiek végül a következő évben Rákoson rendezett Szent István-napi versenyen látták először a levegőbe emelkedni: az egyhuzambani repülés versenyében, illetve az összes repüléssel töltött idő terén a Pesten szintén először bemutatkozó Wittmann Viktor mögött második lett, de nevéhez fűzödött a nap jócskán leggyorsabb köre is, amivel bebizonyította, hogy igenis van helye a magyar pilóták között.
Ezt a képet pedig a második asperni (ma Bécs 22. kerülete) repülőnapok során Ausztriában is erősítette, bár a lapok nem feltétlenül értették, hogy egyedüli magyarként miért száll egyáltalán versenybe. Hatvanöt lóerős Taubéja jóval gyengébb volt ugyanis a vadonatúj géppel érkező Madame Palliers nyolcvan lóerős Renault-motort rejtő gépénél – a Magyarország (1913. június 26.) szerint a Taube egyenesen olyan volt, mint „a szegény ember rossz kabátja, színére sem lehet ráismerni.”
Lili mindemellett még mindig kölcsönzött géppel szállt fel, így leginkább olyan reklámfelületnek számított, aki nemhogy fizetést nem kap, de még ő maga tesz az asztalra vaskos pénzkötegeket azért, hogy a szenvedélyének hódoljon.
Méretes vagyon nélkül ebben a korban senkinek sem volt esélye arra, hogy hasonló eseményeken megmérettesse magát – tökéletesen látszik ez az asperni napok tudósításaiból is, melyek többek közt arról számolnak be, hogy a hazai pilóták egyike, Kvasz András nézőként is csak úgy juthatott el a versenyre, hogy egy héttel korábban repülést rendezett, amin a belépőjegyekből épp elég pénz folyt be ahhoz, hogy legalább Bécsig elutazhasson, és a földről lássa a többiek vetélkedését.
A fiatal magyar pilótanő számos nehézség után szépen fejlődő pályáját – rövid időre egy osztrák repülőgépgyár, a Motor-Luftfahrzeug GmbH reklámpilótája lett – a következő év hirtelen változásai roppantották ketté: az apjától kapott géppel épp a harmadszorra megrendezett asperni (ez ma Bécs 22. kerületének része) versenyen repült, mikor a trónörököst, Ferenc Ferdinándot meglőtték Szarajevóban.
A versenyen a nála alig idősebb Wittmann Viktor mellett ő is szép sikereket ért el: egy utassal 2800 méterig jutott, később pedig „oly magasan járt, ahogyan női pilótát repülni még nem láttunk” – írta a Pesti Hírlap (1914. június 23.), így nem is csoda, hogy a legjobb hölgypilótaként zárta az eseményt, ez azonban már keveseket érdekelt, hiszen a versenyzők és nézők majd mindegyike a repülőtérről a városba érkezve, a fekete zászlókat látva értesültek a merénylet sikeréről, négy héttel később pedig az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, és kezdetét vette a végül a Monarchia széteséséhez, illetve Európa térképének átrendeződéséhez vezető első világháború.
A Balatont először átrepülő, kísérletező szellemű Lányi Antal főhadnagyhoz ekkor már egy éve gyengéd szálakkal kötődő – vele az ország különböző részein repülőnapokat is tartó – Steinschneider is felajánlotta szolgálatait a Hadügyminisztériumnak: előbb természetesen tábori pilóta akart lenni, de végül egy, az orosz fronthoz közeli kórház ápolónője lett.
Itt ismerkedett meg egy osztrák iparmágnással, Graf Johannes Evangelist Virgilio Coudenhove-Kalergi von Ronspergheim gróffal (a magyar lapokban Coudenhove-Kalergi János gróf, 1893-1965), aki tartalékos kadétként, és egy automobilra szerelt fényszóró-osztag helyettes parancsnokaként szolgált.
A pár egymásba szeretett, 1916 novemberében, a fronton pedig össze is házasodtak. A férfi kérésére Lili megszakította a kapcsolatot a családjával, húgával, Margittal, illetve édesanyjával azonban titokban továbbra is találkozott.
A háború után az egyébként félig japán férfi – édesanyja egy szamurájcsaládból származott, akit apja a Monarchia diplomatájaként, Japánban élve ismert meg – a mai Csehországhoz tartozó birtokára (Ronsberg, ma Poběžovice) költöztek, szerelmük azonban nem tartott a sírig.
Lili egy szempillantás alatt – leginkább talán a polgári repülés 1915-ös betiltásának köszönhetően – felhagyott az önálló repüléssel, és összes idejét a felső tízezer köreiben való mozgolódással töltötte. 1927-ben született meg a lánya, a szülei által leginkább Pixie néven emlegetett Marie-Electa Thekla Elisabeth Christine Helene Sophie “Marina” Coudenhove-Kalergi von Ronspergheim (1927, Prága – 2000, Los Angeles), aki tizenkét éves volt, mikor édesanyjával a náciveszély elől Benito Mussolini Olaszországába menekült, birtokában a két évvel korábban, egy bécsi aukción vásárolt, egykor Croy-Dülmeni Izabella főhercegasszony (1856-1931) tulajdonába tartozó gyémántékszerekkel: egy tiarával, fülbevalókkal, nyaklánccal és brossal.
A háború évei alatt a betegség és a nélkülözés sem kerülte el, de a zsidó családból származó nő végül túlélte a vészkorszak legsötétebb hónapjait, majd ő Franciaországba, lánya pedig az Egyesült Államokba költözött, ahol az 1825 körül a bécsi A. E. Köchertnél készült darabokat előbb egy New York-i bankszéfbe, újságpapírba csavarva helyezte el, majd 1956-ban a kalapjába rejtve vitte át azokat Los Angelesbe. A Marina Kalergi nevet felvett nő röviddel 1954 karácsonya előtt Phoenixben ment férjhez, majd egészen halálig teljesen átlagos életet élt.
Az újságpapírba rejtett ékszerek csak 2001-ben tűntek fel újra: a Sotheby’s aukciósháznál az évszázados ékszerekkel kereskedő Fred Leighton vásárolta meg, aki a következő években gyűjteménye számos darabjához hasonlóan ezt is különböző hírességeknek adta bérbe: a 2004-es Golden Globe-gálán Joan Rivers ennek köszönhetően viselhette például a nyakláncot, illetve a fülbevalókat. Leighton 2012-ben a szett két darabján, a brosson és a fülbevalókon adott túl: mai árfolyamon 52,5 millió forintnyi svájci frankért keltek el.
De ugorjunk vissza a szülőkre: Coudenhove-Kalergi gróf 1943 augusztusában nyilatkozatot adott ki arról, hogy feleségével külön élnek, ennek kiadására azonban nyilvánvalóan a nő zsidósága kényszeríthette. A háború után Genfben újra találkoztak, de a házasságukat már nem sikerült helyreállítani, így 1960-ban elváltak. Lili ekkor már rég visszavonultan élt, élete háború utáni szakasza pedig egyelőre kutatatlan, noha az biztosra vehető, hogy párhuzamosan élt Nizzában és Genfben, hiszen mindkét városban egyidőben dolgozott.
Lili a Pionnair-GE szerint egészen nyolcvanadik születésnapjáig beült néha a pilótafülkébe – noha ezt nem egyedül, és csak kisgépeken tette –, hogy ne jöjjön ki végleg a formából, sőt, 1973-ban ő is részt vett a Concorde 001-es számú prototípusának (F-WTSS) utolsó repülésén: a Toulouse-ból indult, a hangsebesség kétszeresét is túllépni képes gép egy, az Atlanti-óceán feletti nagy forduló után a Párizs melletti Le Bourget-ben szállt le, hogy a város repülőmúzeumának legfontosabb kiállítási tárgyává váljon.
Az archívnet szerint a Közlekedési Múzeum muzeológusa, Rév Pál a hatvanas években magától a hetvenes éveiben járó grófnőtől próbált meg információkat szerezni az életéről, de az nem válaszolt a leveleire, noha azokat egészen biztosan átvette.
Az 1975. március 28-án, Genfben meghalt első magyar pilótanő 1977 óta a svájci városban nyugszik. Nevét Bécsújhelyen utca őrzi, Magyarországon azonban semmiféle emléktábla sem örökíti meg a nevét. Pedig megérdemelné.
A cikk megszületéséhez létfontosságúak voltak a Pionnair-GE, az Archivnet, illetve az Arcanum Digitális Tudománytár forrásai és anyagai. A források a nő nevét a legkülönbözőbb formákban – Lili, Lilli, Lily, Lilly – használták, jelen cikkünkben az egyszerűség kedvéért mi a magyar nyelvben ma helyesnek számító Lilit választottuk.
Kiemelt kép: Uj Idők, 1912
