Ha a koromra gondolok, és a munkára, ami mögöttem van, boldog vagyok, mert nem bánok semmit, mert tudom, hogy mindig mindent megtettem azért, hogy a filmet előre vigyem
– nyilatkozta másfél éve a 24.hu-nak a hétfőn elhunyt Ennio Morricone, aki nemzetközi búcsúturnéja alkalmával Budapestet is útba ejtette. Az akkor 90 éves mester ugyan már csak ülve tudott vezényelni az Arénában, de a fizikai fáradtság és törékenység cseppet sem volt érezhető magán a zenén, a legendás szerzemények ugyanolyan elsöprő erejűnek bizonyultak, mint annak idején a filmekben.
Ezt bármikor tanúsítja Koltai Lajos is, aki akkor is ott ült a közönség soraiban, és akinek pályája során háromszor is volt alkalma együtt dolgozni Morriconéval: kétszer operatőrként Giuseppe Tornatore filmjeiben (Az óceánjáró zongorista legendája, Maléna), egyszer pedig rendezőként, amikor ő maga kérte fel a komponistát a Sorstalanság zenéjének megírására.
Csak csodaként lehet őt tisztelni. A semmiből tudott teremteni mindenségeket. Ezt úgy értem, hogy elég volt neki két-három hang az elrugaszkodáshoz, aztán elemelkedett, és szállt egészen a mennyekig
– mondta Koltai, mikor telefonon kérdeztük a Morriconéhoz fűződő viszonyáról. Ő is hétfő reggel, nem sokkal a beszélgetésünk előtt értesült Morricone halálhíréről, és még érezhetően kereste a szavakat, hogy megfogalmazza az érzéseit. „Egy pillanatra kihagyott a szívverésem, amikor ezt a hírt végigfuttattam magamban. Szörnyűséges, hiszen egy olyan kivételes alkotót vesztettünk el, aki egész biztosan megismételhetetlen. Ilyen nincs több” – mondta.
Koltai polcára amúgy két fotó is ki van helyezve, amelyeken Morriconéval közösen szerepel.
Ahogy most beszélünk telefonon, épp ezeket nézem, itt van előttem mindkettő. Az egyiken átölelem és lelkesen csókot nyomok a fejére egy felvétel után, a másikon meg hallgatom a zenét és valamit magyarázok neki. Évek óta itt vannak a polcon, és mindig itt is maradnak. Most aztán már végképp
A vadnyugat zeneszerzője
Koltai a 90-es évek végén, Az óceánjáró zongorista legendáján dolgozott együtt először Morriconéval, aki mögött akkor már négy évtizedes pályafutás és számtalan filmklasszikus állt. Neve a 60-as években vált ismertté a filmrajongók számára, összefonódva egykori iskolai osztálytársa, Sergio Leone nemzetközi diadalútjával, akivel együtt tették világszerte népszerű branddé az epikus spaghetti westernt (Először a Dollár-trilógia, majd a Volt egyszer egy vadnyugat). Leone a kezdetektől annyira fontos alkotóelemnek tartotta a zenét, hogy szokatlan eljárással sokszor már a forgatás előtt megíratta, majd ahhoz igazította a dramaturgiát. Filmjeinek jellegzetes, komótos tempója részben épp annak köszönhető, hogy Leone nem akarta túl hamar elvágni a már meglévő dallamokat, így inkább megnyújtotta az adott jelenetet, hogy teljes fegyverzetben kibontakozhasson a zenei téma.
Ennek eredményeként Morricone motívumai éppolyan ikonikussá váltak, mint Leone epikus beállításai, vagy az a hanyag menőség, amivel Clint Eastwood igazságot oszt, míg szivarját átlöki a szája jobb sarkából a balba.
Nem véletlen, hogy elég pár taktust meghallanunk a Jó és a rossz és a csúf, vagy a Volt egyszer egy vadnyugat híres témáiból, és egyből megjelennek lelki szemünk előtt a kietlen tájak és a benne poroszkáló hallgatag figurák. Morricone úgy vélte, hogy Leonéval filmről-filmre fejlődtek, és az 1968-as Volt egyszer egy vadnyugatban érték el a szakmai csúcsot.
Csúcspont után
A 68-as csúcspont azonban még csak a kezdete volt egy nagyon hosszú pályafutásnak, melynek során több mint 500 filmhez írt zenét. Nagyrészt a kultikus Leone-filmek tehetnek arról is, hogy Morricone zenéjét sokan a western műfajához kötik, pedig ez csak egy apró szeletét teszi ki. Palettája a Terence Hill–Bud Spencer vígjátékoktól a véres horrorokig ível. A legnagyobb rendezők álltak nála sorban évtizedeken át, sok visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatot vissza is dobott, de az évtizedek során olyanoknak írt zenét, mint Terence Malick, Barry Levinson, Roland Joffé, Brian De Palma, Quentin Tarantino, vagy épp Giuseppe Tornatore, akivel az 1989-es Cinema Paradisón dolgoztak együtt először, amit aztán még nyolc közös film követett.
„Tornatoréval megtanulták egymást az évek alatt és én ebbe a kapcsolatba csöppentem bele. Szerencsém volt, hogy Tornatore kiválasztottja voltam” – idézte fel Koltai, aki a közös munka során mindkettejükkel jó barátságba került. Szerinte Morricone egyik kivételes képessége az volt, hogy hihetetlenül tudott azonosulni a filmes anyaggal. Bár erre ugye nem mindig volt meg a lehetősége, mert Leonéhoz hasonlóan akadtak olyanok, akik előre kérték a zenét, és ahhoz igazították a képsorokat. A Maléna forgatásán Koltai is megtapasztalta azt a különleges munkamódszert.
„Tornatore zsebében már ott volt a kazetta, és a jelenetben, amelyben a gyerek egyedül búcsúztatja Malénát a pályaudvaron, a kameramozgás már a zenére történt. Zeneileg tehát már fel volt rajzolva előre az az érzelmi erő, ami ami vezette a kameramozgást.” Morricone azonban kezdetektől képi hatásokban gondolkodott, és az akkor még operatőr Koltainak is azt mondogatta, hogy „mi ketten szolgáljuk a vizualitást”.
A Malénáért mindkettejüket jelölték Oscar-díjra, így egymás közelében ültek a gálán is, amikor kiderült, hogy az előzetes latolgatások ellenére egyikük sem kapta meg a díjat. Emlékszik, hogy csalódottan néztek egymásra. Koltainak ez az első jelölése volt, Morriconénak viszont már az ötödik, ám addig minden alkalommal hoppon maradt. Ennek az évtizedeken át húzódó mellőzésnek a cikiségét már a filmakadémia is érezhette az ezredforduló után, mert később igyekeztek némileg jóvátenni: 2007-ben életműdíjjal tüntették ki, amit ráadásul maga Clint Eastwood adott át neki (tolmácsként is fordítva a mester olasz mondatait), 2016-ban, pályája vége felé, pedig megkapta a rendes, filmzenei Oscart is egy újabb véres westernért, Tarantino Aljas nyolcasáért. Hogy ezek a gesztusok tényleg fontosak voltak neki, az kiderül a 2007-es gála felvételéről is, ahol sírástól elcsukló hangon köszönte meg a díjat mindazoknak nemcsak munkatársainak, de azoknak a tehetséges művészeknek is, akiket nem ismernek el csillogó kitüntetésekkel.
Eddigre persze már számtalan filmes elismerést és díjat kapott világszerte, amiket a kottáival együtt egy kulcsra zárt szobában tartott római lakásában.
Ott volt az egész élete abban a szobában. Valódi szentély volt
– mondta Koltai, aki nagy szerencséjének tartja, hogy egyszer beléphetett oda, mert Morricone épp meg akart mutatni neki valamit, mikor nála járt, hogy átbeszéljék a Sorstalanság zenéjét. A Tornatore-filmek készítése során annyira jóban lettek, hogy amikor a rendezői debütálásra készülő Koltai felkereste azzal, hogy „Mi lenne, ha…”, Morricone azonnal félbeszakította, és közölte: „ne is folytassam, bármi is az, nekem természetesen megcsinálja a zenét.”
Innentől többször találkoztak a zarándokhellyé vált római lakáson. Morricone elolvasta olaszul a regényt és rengeteget kérdezett Kertész Imréről. „Csodálatos élmény volt az a hosszú, többfordulós folyamat, amíg az első hangot hajlandó volt leütni a zongorán. Mindig nekem kellett először beszélni, hogy milyen zenét akarok, ami nem egyszerű feladat rendezőként. De elmondtam, meghallgatta, aztán jöttek az ő javaslatai. Aztán kérdezett a hangszerekről is. Leszögezte, hogy ha megszólal valami, ami nekem tetszik, szóljak, és akkor az a hangszer nincs, másra írja meg. Az egész pályáján fontos dolog volt ez a szakmai alázat: ő mindig hozta a motívumokat, de mondta a rendezőknek, hogy szóljanak, ha valamit máshogy akarnak, és alkalmazkodott” – mesélte Koltai a munkamódszerről.
Koltai még azt is megkockáztatta, hogy a Sorstalanság egyik jelenetéhez valaki más, Lisa Gerrard egyik dalát mutatta meg inspirációként, pedig többen mondták neki előre, hogy elképzelhető, hogy az önérzetes mester erre faképnél hagyja majd. Végül ez nem történt meg, de Morricone annyit megígért Koltainak, hogy még az éjjel tízszer olyan jót fog írni, mint az eredeti. Hajnali ötre el is készült a zenével, amely a film egyik fontos motívuma lett. Azt viszont maga Morricone szögezte le, hogy Lisa Gerrardnak kell énekelnie benne. A felvétel Budapesten történt, a Dead Can Dance egykori énekesnője „teljesen meg volt hatódva és rettenve, hogy a mester őrá írt egy dalt. Elfelejtette levenni a kabátját. Végigcsináltuk a napot úgy, hogy rajta végig rajta volt a télikabát.”
Majdnem sakkozó lett
Morriconénak nemcsak az életműve, de a jelenléte is tekintélyt parancsoló volt. Koltai először meglepődött, mikor találkozott vele egy forgatáson, egy kissé fura, szigorú, matektanár jutott az eszébe a kinézetéről. A matekos vonal amúgy nem állt olyan távol Morriconétól, hiszen mániája volt a sakk, és élete egyik nagy élményeként tartotta számon, hogy egyszer Polgár Judittal játszhatott.
Mindig mondta, hogy ha a zenei pálya nem sikerült volna neki, akkor biztos sakkozó lett volna. Végülis érthető, hiszen a zenecsinálásban is hasonlóan nagy szükség van a kombinatív, kreatív gondolkodásra, mint a sakkban.
Morricone amúgy hiába dolgozott sokat amerikai filmeken és hiába csábította többször Hollywood, nem volt hajlandó elszakadni a gyökereitől, egész életét Rómában élte le. A II. Viktor Emánuel emlékmű melletti lakása fogalommá vált. A környékbeli kávézókban elég volt kiejteni a nevét és mindenki pontosan tudta, hol lakik a maestro. Koltai utoljára a már említett budapesti koncert napján találkozott Morriconéval, mikor az átvett egy állami kitüntetést. Ezek a koncertkörutak különös jelentőséggel bírtak a számára, mert itt végre a legendás filmekről leválasztva is életre kelhettek a szerzemények.
Tudja, a filmzeneszerző és a zenéje mindig el van rejtve a film képei mögé. Akkor is, ha nagyon fontos a filmzene, akkor is, ha az emberek értékelik és élvezik, mert hiszen így is hallhatják, de mégis: nem látják a komponistát, nem érthetik teljesen a zenét, annak teljes, önálló fontosságát, nem élik át a zene teljes erejét. Ezért élvezem nagyon a koncerteket, nem csak, mert így az én kezemben van a kontroll, hogy hogyan szólalnak meg a dalok, hanem mert látom a közönségen a hatást, amit a zeném kivált a film képei nélkül. A koncerteken közvetlenül fel tudom mérni ezt a hatást, és érezni a zene erejét.
Kiemelt kép: Jim Dyson /Redferns /Getty Images
