Kultúra

Háy János: Nemcsak ponyvaregényekkel lehet elárulni ügyeket, de ponyva gondolatokkal is

A köldöknéző búsongásnak nincs haszna, de Trianont is képviselnünk kell az emlékezet parlamentjében – véli Háy János, aki számára a székelykapu nem nemzeti szimbólum, csak egy székelykapu, azt viszont halálos véteknek tekinti, ha egy miniszterelnök a kettős állampolgárság ellen kampányol. De vajon hol veszett el a párbeszéd lehetősége? Kötelessége-e egy írónak mélyebbre ásni a közéleti trendeknél? Önismeret nélkül tényleg nincs hiteles megszólalás? Miért jó jel, ha sírunk a tévé előtt? És miért választott naplóformát új könyvéhez, a Ne haragudj, véletlen volthoz, ha egyszer utál naplót írni?

Szokott sírni giccses filmeken, könyveken, dalokon, sorozatokon?

Hát persze. Hollywoodi médium vagyok, ott sírok és nevetek, ahol az be van nekem lengetve. Azért van, ami már annyira ízléstelen, hogy bennem is kiveri a biztosítékot, de kifejezetten kedvelem a szerelmes filmeket, és képes vagyok meghatódni a legidiótább sorozatok érzelmi csúcspontjain is.

Ezt a tényt hova teszi magában íróként, aki arra esküdött fel, hogy elkerülje az olcsó kliséket, aztán mégis kiderül a tévé előtt ülve, hogy működik az ipari érzelemgyártás?

A giccshatás szerintem kicsit bonyolultabb, mint ahogy általában elintézzük. Egyfelől van egy reflexszintű működése: ha megcsiklandoznak, nevetsz. Nagyon mély élményt nem ad egy ilyen érzelmi támadás, inkább csak felületi hatást gyakorol. Más szempontból viszont ezek az iparilag előállított érzelmi hullámok kapcsolódhatnak a belső működésünkhöz, amely képes emberileg érvényessé tenni a giccshatást. Mert nem a giccsre reagálunk, hanem a bennünk zajló folyamatokra.

Gyerekkoromban pontosan láttam, hogy nagyon rossz sorozatoknak milyen bámulatos utóélete lehet a körülöttem elő emberek – főleg parasztok – világában.

Rájöttem, hogy kár lenne az anyámon és a nagymamámon számon kérnem a cselekmény sematikusságát vagy a felületes jellemábrázolást, mert ők ezeket az embereket átköltöztetik a belső világukba és felöltöztetik mindazokkal a vonásokkal, ami hiányzik a filmből. A Dallas Jockey-jának gonoszságát úgy tekintik, mint egy általános gonoszságot, amire ők rárakják az egyediség rétegeit. Ha valaki megreked a tipikusságnál, és nem szövi tovább másnap a többiekkel kapálás vagy főzés közben a történetet, annak tényleg marad a nevetséges, papundekli figura. De ez nem szükségszerű.

Fotó: Marjai János /24.hu

Akkor nem is számít, hogy mit olvasunk és nézünk?

Szerintem alapvetően a gondolkodásunk minősége, nem pedig a minket ért hatások szabják meg, hogy felszínesek leszünk-e vagy nem. A szüleim, nagyszüleim például egyáltalán nem gondolkodtak sablonosan, pedig nagyon kedvelték a sablonos és egyszerűen átlátható struktúrájú történeteket, könyvben és filmben egyaránt. Ha nulla éves korunktól száz éves korunkig csak kliséket látunk, abból nyilván nagyon nehéz kitörni, bár számtalan példát ismerünk, hogy a klisérendszereket valaki átemeli az úgymond érvényes művészetbe. René Magritte festészetén látszik, hogy korábban divatbábukat festett, Andy Warholnál pedig egyenesen ars poeticává emelkedik a sablon. Szerintem az emberi gondolkodás is ilyen. Előfordul, hogy az újságban olvasunk egy borzasztó családi drámáról, amiből az újságíró épp semmi lényegeset nem tudott megragadni, mert egyetlen dologra törekedett: legyen sok vér, minél nagyobb brutalitás. De mi mégsem akadunk itt el, törjük a fejünket, hogy milyen apró események és pszichés folyamatok vezethettek a tragédiáig. Tehát egy összecsapott újsághír története is erősítheti a világról való gondolkodásunk minőségét.

A fake newsról sok szó esik manapság, de mi tehet egy mondatot igazzá vagy hamissá egy regényben, ami eleve fikció?

Ezek nem egzaktan leírható fogalmak, így csak hamukázni lehet róla. Mégis érezzük, hol a határ. Ha valaki hamisan játszik a színpadon, rögtön érezzük, hogy valami nincs rendben.

Azt is pontosan tudjuk, hol végződik a rock and roll, és hol kezdődik a Simon and Garfunkel.

Szerintem titkon minden író hisz abban, hogy létezik egy objektív esztétikum, különben nem is tudna megszólalni. Persze ezt nem szokás elismerni, mert objektíve nem bizonyítható. De hiába nem tudok tudományos precizitással és eszközökkel megkülönböztetni egy Szabolcska Mihály verset egy József Attila verstől, mégiscsak nyilvánvaló, hogy az egyik működik, a másik nem. Az író folyamatosan ízlésítéleteket hoz alkotás közben. Ha nincs biztos tudása arról, hogy egy adott mondat helytálló-e, vagy sem, akkor csak egy helyben toporog. Persze, akárcsak a zenei hallás, az ízlés is fejleszthető. Az íróvá válást megelőzi egy hosszú tanulási folyamat, amelynek során nemcsak a formai alakzatokat, a mondatok természetét, vagy nyelvi struktúrákat ismerünk meg, de a vizsgált műveken keresztül erősítjük az ízlésbiztonságunkat.

És az önismeret mennyit nyom a latban? Csak mert a műhelynaplónak is beillő, új könyvében mintha ezt helyezné a középpontba, mániákusan visszatérve arra, hogy aki magát nem ismeri, a világról sem tudhat semmit.

Mikor tanítottam kreatív írást, hangsúlyoztam, hogy fontos megtanulni a technikát és erősíteni az ízlésbiztonságot, de legalább ilyen fontos az önismeret. Amennyire magadat ismered, olyan minőségben tudsz viszonyulni egy adott élethelyzethez. Ennek hiánya a hétköznapokban legfeljebb annyit jelent, hogy szarul döntünk, és alaposan elcseszünk valamit. Ám egy írónál a művek bukhatnak el ezen. Ha nem tudod, ki az, aki megszólal, honnét beszél, és mi az, amit lát, akkor esélyed sincs a szereplőd hiteles megformálására. És ehhez csak az önismeret adhat alapot. Az ember ugyan nem explicite magáról ír, de valahol mélyen mégis csak átszűr magán minden sorsot, mondatot és érzelmi tónust. Ha nem ismerem ezt a bizonyos anyagot, ami vagyok, akkor egy regényben sem tudok vele bánni.

Érezte már úgy – akár visszanézve –, hogy nem sikerült hitelesen megszólalnia, mert hiányzott a kellő önismeret?

Fiatalkoromban. Tulajdonképpen az egész pályakezdésem önismereti tapogatózásból állt. Egy ideig összekevertem a hiteles megszólalást azzal, hogy mennyire merem feltárni a saját, privát érzelmeimet. Úgy álltam hozzá, hogy most aztán igazán elmondom, hogy nekem kurvára fáj a világ. Rájöttem, hogy ez gáz, mert ennyire direkt formában teljesen érdektelen, mit érzek. Az lett tehát a célom, hogy kizárjam az érzelmességet, és az összes többi olyan vonásomat, amik elronthatják a szöveget – például az okoskodást, vagy a közvetlenségre való törekvést. Itt jött az újabb nagy felismerés, hogy ezeket nem szabad kiiktatni, mert azt, amiről én úgy gondoltam, hogy elrontja a szöveget, valójában hadrendbe kell állítanom. Nem lehet úgy dolgozni, hogy a személyiségem alapvető jellegzetességeit zárójelbe teszem, és azt mondom, hogy oké, mostantól erről nem tudunk.

Tehát ha romantikus típus vagyok, ne akarjam megírni a világ legszikárabb, legcinikusabb krimijét, mert úgysem fog menni?

Kell egy távolság a megformálni kívánt anyagtól, hogy legyen rálátásod, de nem szakíthatod le magadról teljesen, mert belőled táplálkozik. Abban a pillanatban, hogy leszakítod, nem kap tápoldatot. Ez olyan, mintha nem szoptatnád meg a gyerekedet, belőled él, de mégsem te vagy.

Az önismeret is trükkös dolog. Néha legalábbis úgy tűnik, mintha a legnagyobb önismereti munka árnyékában férnének meg a legnagyobb hazugságok. Ikonikus művészek memoárját olvasva is éreztem azt, hogy ennél metszőbb őszinteséggel nem lehet írni, aztán kiderült, hogy egy csomó ferdítés és csúsztatás volt benne.

Nagyon be lehet gyakorolni az önismeretet technikaként. Ennek révén az önképedet és a világgal való viszonyod elképzelését olyan bámulatos gyorsasággal tudod strukturálni, hogy hirtelenjében megkérdőjelezhetetlen igazságnak tűnik. Beszélgetsz a szerelmeddel, és minden észrevétele lepattan rólad, mert a struktúra ereje olyan elemi, hogy képtelen vagy kitörni belőle. Van itt egy alapvető paradoxon: nem tudunk úgy gondolkodni, hogy ne szisztematizálnánk a világot, a szisztémáink viszont előbb-utóbb mindig hamis útra visznek minket. Tehát kétirányú mozgásra van szükség, egyszerre kell haladnunk a rendszerlebontás és rendszerépítés felé. Közben törekedve arra, hogy a lebontás nyomán legyen valódi látószögváltozás, és ne ugyanaz a struktúra épüljön fel kicsit barokkosabban, vagy még leleményesebben, ami már egyszer foglyul ejtett minket.

A napló is egy szisztéma, sokan lenyűgöző kitartással és részletességgel jegyzik fel a mindennapjaikat egy teljes életen át. Ön ír naplót?

Mindig is utáltam a naplóírást, de olvasni szeretem őket.

Fotó: Marjai János /24.hu

Remélem, csak a nyilvánosakat.

Természetesen, a naplótitok komoly dolog. Egyszer épp egy szövegen dolgoztam, és el akartam kérni hozzá a feleségem lánykori naplóit. Teljesen elképedt, hogy ezt mégis hogy képzelem. Akkor megtanultam, hogy ez tabu, szóval, ha akarom használni, akkor titokban kell elcsennem. Amúgy azért nem szeretek naplót írni, mert íróilag egyáltalán nem érdekel a velem történt események privát rögzítése. Csak az érdekel, amit bele tudok pörgetni valamilyen fikcióba. Persze eleve minden írói művet fikciónak tekintek, akárcsak az emlékezés összes formáját. A múltunkat mindig az aktuális énünkhöz igazítjuk, eszerint fókuszálunk, emelünk ki a múltunkból eseményeket, történéseket.

Tegyük fel, hogy valaki épp házasságban él, de tíz év múlva elválik. Az a múlt úgy át lesz írva, mint a huzat.

Talán nem is lehet ezt másképp csinálni, mert az átírásban lép működésbe a felejtés gyógyító ereje, amely lehetővé teszi, hogy az aktuális énedet képes legyél a múltaddal alátámasztani. Így tudunk tovább élni.

Miért választotta a naplóformát, ha egyszer utálja?

Amikor ezt a felkérést kaptam a Mozgó Világtól, az első kérdésem az volt, hogy olyan napló kell-e legyen, amiben napról napra rögzítem a velem történteket, vagy elég, ha elkezdem írni, és menet közben derül ki, belepörög-e valami az aktuális eseményekből, de az se baj, ha nem. A válasz az volt, hogy azt írok, amit akarok. Ettől kezdve elkezdett érdekelni ez a műfaj, ami egyfelől privát, de képes a világról általánosan is megszólalni. A napló ajánlatában benne rejlik egy bizalmi helyzet. Azt ígéri, hogy egy olyan kaput nyitok az életemre, amelyet a regényekben sosem.

És tényleg kinyitja ezt a kaput, vagy csak megvicceli az olvasót?

Az első oldalaktól kezdve játszom az olvasó bizalmával, amit jelzek a szövegben is. De ez nem rosszindulatú, inkább ironikus játék. Vajon tényleg én vagyok-e az elbeszélő? Akkor történt-e egy esemény, amikor írom? A szereplők milyen mértékben vannak belőlem összegyúrva? Az öreg néni például, aki tökfőzeléket főz, valójában én vagyok-e, vagy sem? És ki az olvasó? Ő is szerepel a könyvben? Egy olyan játéktér nyílt meg a számomra, amiben ugyan eddig is mozogtam, de most sokkal alaposabban belakhattam, mint amikor egy színész a színpadon öltözik át egy jelenethez.

Ennyire élvezi a bújócskázást?

Olyannyira, hogy a most készülő regényemben már le se tudok állni erről a mechanizmusról. Szerintem ugyanis az ok-okozati összefüggés is egy szisztéma, mert a valóság nem úgy működik, mint a 19. századi nagyregényekben, hogy mindennek van egy megállapítható oka és következménye. A kvantumfizika áttörése óta már tudományosan is bizonyítható, hogy nem mindig tudjuk, mi az eredője vagy az eredménye egy eseménynek. Korábban is jeleztem a regényeimben, hogy egy döntésnél több irányba is elindulhat az adott szereplő sorsa, ám ezek közül a változatok közül csak egy valósul meg. Most tovább kísérleteztem ezzel a fajta elbeszéléssel, már ha az írás nevezhető kísérletezésnek.

A „Mi lett volna, ha…”-típusú gondolatkísérlet a hétköznapokban gyakori, csak általában önmarcangoláshoz, megbánáshoz és kesergésekhez vezet.

Íróként nagyon érdekel, milyen sorslehetőségek rejlenek egy helyzetben. Persze privát véleményem is van:

nincs alternatíva, csak egyetlen élet van. Az, ami megvalósult. Így teljesen kontraproduktív a múlton keseregni, vagy a régi énünkön számon kérni a döntéseinket.

Pár éve kötetbe kellett rendeznem a válogatott verseimet, és elgondolkodtam, mit kezdjek a kamaszkori szövegekkel. Írjam át őket? De hát azt se tudom, miről szólnak! A múltunkon való kesergésben rejlik egyfajta önhittség is: azt hisszük, hogy tényleg mi döntünk a nagy, sorsfordító pillanatokban, miközben a legtöbbször sajnos nem ez a helyzet.

A múlton való bánkódás kérdése össztársadalmi szinten is felmerül, most például Trianon százéves évfordulója kapcsán. Ehhez mi a viszonya?

Vannak a magyar történelemnek fontos, mai napig kiható eseményei. Ilyen Trianon, a holokauszt, vagy az 50-es évek, van bőven honnét válogatnunk, mégiscsak volt két háború, három diktatúra. Ezek az események mélyen beégtek a közösség emlékezetébe. Ezek az emlékek ott ülnek az emlékezet parlamentjében, és mindegyiküket képviselnünk és védenünk kell, a hozzánk konkrétan nem kötődő emlékeket is, ez a kötelességünk. A köldöknéző, búsongó emlékezésnek amúgy nem vagyok híve, a saját életemben és közösségi szinten is mindig a cselekvés lehetősége érdekel. Elvesztesz mondjuk valakit, aki hozzád legközelebb van, anyát, apát, gyereket, szerelmet, ha van szíved, padlót fogsz. De akkor is arra kell koncentrálni, mit kell tenni ahhoz, hogy az élet tovább menjen. Mert az életnek tovább kell mennie. Trianon és az elszakított magyar lakosság kapcsán is mindig ez érdekelt. Híve vagyok például a kettős állampolgárságnak. Az lehet vita tárgya, hogy milyen tartalommal töltsük meg, de szerintem halálos vétek, ha egy miniszterelnök ez ellen agitál.

Ugyanakkor a székelykapu számomra nem nemzeti szimbólum. A székelykapu az egy székelykapu, van, akinek tetszik, van, akinek nem.

Van bármi, amire nemzeti szimbólumként tekint?

Bevallom, hogy privátim és íróként is idegenkedek a szimbólumoktól, a szimbolikus beszédtől és gondolkodástól. Én egy nagyon egyértelmű, paraszti világból jövök, ahol a kétszer kettő négy volt, és az élet ritmusát az diktálta, hogy az állatokat meg kell etetni, a földet meg be kell vetni. A felfokozott szimbolikus gondolkozás és politizálás számomra idegen, és szerintem rossz irányba visz, mert megakadályozza például egy modernebb nemzettudat kialakulását. Pedig nagy szükség volna rá, hogy találjunk egy tágasabb, közös keretet, amiben mind otthon érezhetjük magunkat. Érdemes lett volna az elmúlt harminc évben elgondolkodni azon, hogy mik azok az alappanelek, amikre a nemzeti közösségérzést építjük, akkor talán nem rekedtünk volna meg a 19. századi érzelmi struktúrákban.

Fotó: Marjai János /24.hu

Ennek a lehetősége elúszni látszik.

Szerintem már rég elúszott. A baloldal eddigi vezető része egyáltalán nem tudott mit kezdeni a nemzeti érzéssel, vagy inkább úgy mondanám, a nemzeti összetartozással. A konzervatív gondolkodásúak pedig visszanyúltak a tradicionális ajánlatokhoz. Ez utóbbiakkal az a baj, hogy tele vannak érzelmi hamissággal és kirekesztéssel: bizonyos honfitársainknak nem kapnak helyet ebben a fogalmi térben, holott velünk élnek. Ráadásul egyfajta nemzeti kamaszkort képviselnek, amikor még a nemzeti nyelvért, nemzeti színházért, már szerencsére régen megteremtett alapidentitásokért kellett küzdeni.

De miért van az, hogy míg Jockey és Bobby kliséit fel tudjuk öltöztetni valós árnyalatokkal, ezeket a nagy, politikai indulatokkal terhelt szimbólumokat nem?

Pont azért, mert iszonyatosan terheltek. Tegyük fel, hogy elolvasok egy Courts-Mahler-regényt, ami arról szól, hogy egy ikerpárt bölcsis korukban elszakítanak egymástól, majd húszévesen újra találkoznak, egymásba szeretnek, és a végén kiderül, hogy testvérek. Ezt a könyvet ízekre tudom szedni úgy, hogy magát az érzelgősséget kritizálom. De egész más a helyzet, ha ugyanezt egy olyan szüzsében kapom meg, ahol a fiút Ábelnek hívják, a lányt Zselykének, mindketten a Székelyföldön születtek, és – bár nem így nevelték őket – ösztönösen képviselnek egy nemzeti érzést.

Erre olyan durván rátelepedik egy eszmerendszer, hogy elég csak megpendítenem, hogy nincsenek helyükön az érzelmi tónusok, és abban a pillanatban nem egy rossz könyvet bírálok, hanem a hazámat. Ebből nem lehet jól kijönni.

Tanulságos Móricz példája, aki a 20-as években elutazott Erdélybe és a Felvidékre, és írt néhány cikket, amiben felvetette, hogy pezsdítő lehet a magyarság számára, hogy az elszakított részen élő magyarok más kultúrákkal és nyelvekkel kerültek kapcsolatba. Akkora lett a felháborodás, hogy kitiltották több megyéből is. Nem mondott semmi bántót, de a Trianon utáni feszült légkörben a cselekvés irányába való gondolkodás halálos véteknek számított.

Hogy végződött? Lett happy end?

Móricz úgy betojt, hogy megalázkodó cikkben kért bocsánatot a súlyos vétkeiért.

„A kötet Térey-ösztöndíj és karanténvírus idején készült” – olvasható a Ne haragudj, véletlen volt első oldalán. Érzek némi iróniát ebben a párhuzamban.

Pedig csak a tények rögzítése, mind a kettő realitás. Vírus idején írtam a könyvet, és amikor az ember egy ösztöndíjon van, azt illik jelölni, legyen akár Soros-, Móricz-, vagy Térey-ösztöndíj.

Nem is viselte meg az irodalmi berkekben kirobbant heves vita, hogy el szabad-e fogadni az utóbbit?

Bennem nem merült fel, hogy nem kéne elfogadni. Ha egy ösztöndíjat senki nem vesz át, aki nem kizárólag a konzervatív irányból értelmezhető, akkor a jövőben még kevésbé meri majd bárki elfogadni, aki nem abban a csapatban játszik. A szerződés semmi vállalhatatlanra nem kötelez, csakis arra, ami egy írónak amúgy is dolga: hogy írjon. Ettől függetlenül megvisel, mikor azt látom, hogy teljesen hiányzik az elfogadás, és rögvest aljasságot vagy kollaborációt feltételeznek az emberről. Mindegy melyik félről van szó. Olvasóként sem az érdekel, hogy egy írónak milyen a politikai vagy közéleti állásfoglalása, vagy melyik csapathoz törleszkedik, ha törleszkedik. Csak és kizárólag az írói minőség érdekel.

Ez jelent egyfajta elidegenedést is a közügyektől? A könyvben is visszatérő gondolat, hogy a világ megváltása helyett lehet, hogy inkább a saját, szűkebb környezetünkkel kellene foglalkoznunk.

Nem vagyok és nem is leszek semmilyen csapat tagja, de nem azért, mert hidegen hagyna a közélet. Persze kevésbé érdekel, mint tíz, húsz, vagy huszonöt éve. Ennek megvan a maga oka és története, amiben persze szerepet játszik egyfajta csalódás a közösségi mozgásokban, de az életkorral is együtt jár.

Miért?

Mert nem mindegy, hogy mi a perspektíva. Mikor az első gyerekem született, 27 éves voltam. Akkor még nem számított annyira, hogy mire megy el a következő öt év, azzal nyugtathattam magam, hogy ha nagyobbak lesznek, majd korrigálok, bepótolom azt, ami elmaradt, mert majd jön egy újabb, meg egy újabb öt év. De most már életkoromból adódóan nincsenek csereszabatos ötéveim. Számomra az a legfontosabb, hogy amit most meg tudok írni, megírjam. Ez nem elzárkózás, érdektelenség, hanem egyszerűen nekem ez a dolgom. Amúgy is annyira szűk pályán fut a közéleti vélekedés, annyira primitív és annyira felületes, hogy az ember néha elpirul a reflexszerű ítélkezések láttán, az egymás iránti figyelem és meg nem értés teljes hiányától. Amúgy a könyveimbe mindent be tudok építeni, ami számomra fontos. A Kik vagytok ti?-ben például megpróbáltam egy cezúrát húzni a léthez szóló és a nemzeti identitás erősítését szolgáló magyar irodalom között. Szerintem ez sokkal lényegesebb gondolat, minthogy egy aktuális kérdésben megszólalok-e vagy nem.

A közéleti trendeket megénekelni könnyű kenyér, mert gyorsan átláthatóak a paraméterek, és egy kis írói tehetséggel simán le lehet gyártani ennek megfelelő szövegeket. Ám így azt üzeni az író az olvasóknak, hogy csak ezzel kell foglalkozni az életben, ha más pártok, miniszterek, miniszterelnökök kerülnek hatalomra, tikettünk van a boldogságra.

Ha Bolgár György ezt üzeni a műsorában, az szerintem rendben van, mert neki az a dolga, hogy aktuális közéleti kérdéseket feszegessen. De ha ugyanezt sugallta volna Lev Tolsztoj, nagy baj lenne. Holott a Háború és békének is volt konkrét közéleti üzenete, maga a cím is egy Proudhontól vett anarchista szlogen, de ennél sokkal fontosabb, hogy az emberi sorsok kusza hálójába akar minél mélyebben belekaparni. Mert az írónak ez a felelőssége, hogy megőrizze azt az önvizsgálati tradíciót, amit az irodalom nyújtani tud. Nemcsak ponyvaregényekkel lehet elárulni ügyeket, hanem ponyva gondolatokkal is.

A beszélgetés előtt megmutatta nagyapja első világháborús pisztolyát, ami miatt a Kádár-korban többször házkutatást tartottak az otthonukban. Kötődik a személyes tárgyakhoz?

A használati tárgyak egyáltalán nem érdekelnek. A falra akasztott képeket, könyveket, ásványokat, hangszereket szeretem, de nem tulajdonítok nekik különös jelentőséget. Amiben most vagyunk itt a lakásomban, egy archív életkörnyezet kicsinyített mása. Ha valaki elmegy Weimarba, és megnézi Goethe házát, körülbelül ugyanazt látja, amit itt. Ez a felvilágosodás ikonikus környezete. A saját felnőtt gyerekeimen azt látom, hogy ez az ideál már a múlté.

Fotó: Marjai János /24.hu

Én nem érzékelem, hogy a tárgyfetisizmus múlóban lenne. Bár nemrég, a kamaszkori kazettáim kiselejtezése közben döbbentem rá a múltkor, hogy a tárgyaink egyfelől zseniális emlékhordozók, de közben azzal fenyegetnek, hogy ellepnek minket, és beléjük fulladunk.

A felhalmozás örök: teletűzdeljük magunkat emléktárgyakkal, a virtuális világban pedig ezernyi fotóval, amik megörökítik, milyen nagyszerű életünk van. Persze senkinek sem nagyszerűbb az élete önmagánál.

Mindenkinek pont akkora az élete, mint általában az élet, csak megpróbáljuk a halálfélelmünket kicsit csillapítani. Ez a rengeteg emlék, amit összegyűjtünk, mind megy a kukába, amikor meghalunk.

Még a legközelebbi rokonainknak, mondjuk a gyerekeinknek is csak terhet jelent a sok kacat, amit olyan nagy gonddal gyűjtöttünk, őriztünk, és hurcoltunk magunkkal, mint az életünk ikonikus jelvényeit. Az ideális az lenne, ha mindig megélnénk a jelent, de nagyon sokszor inkább az emlékeinkben merülünk el, vagy elképzelünk egy vágyott jövőt, hogy majd akkor fogunk végre igazán élni. Fontos, hogy legyen valamifajta vágy a jövő felé, ahogy az is, hogy a múltunkra épül a jelenünk, de amint valamelyik irányt eltúlzod, mindig a jelen látja kárát, és majd a végéről visszanézve döbbenünk rá, hogy ez az egész életünk egy nagy fesztiválturizmus volt. Koncertről koncertre jártam, semmit nem gondoltam át, semmit nem éltem meg, semmit nem mélyítettem el. Ez szerintem az euro-atlanti világ civilizációs problémája, hogy annyi programot vásárolhatunk magunknak, amennyit nem szégyellünk. Inger inger hátán, de semmi nem talál be igazából. Könnyen külső szemlélőkké válunk, akik éppolyan egzotikus érdeklődéssel néznek egy műalkotást, ami magához akar rántani, és teljes személyünkben megrendíteni, mint egy ismeretterjesztő filmet a National Geographicon a trópusi madarak életéről. Pedig a művészetnek csak akkor van értelme, ha szervesül a belső működésünkkel.

Akkor maradjunk annyiban, hogy jó jel, ha időnként azon kapjuk magunkat, hogy egy könyvön vagy a tévé előtt sírunk.

Szerintem nagyon jó jel. A könyveken én már sajnos kevésbé tudok sírni, mert ki vagyok élezve a szakmai struktúrákra. Marad a zene, a képzőművészet, és persze a giccses sorozatok, meg a saját sorsom.

A Ne haragudj, véletlen volt című könyv az Európa Könyvkiadónál jelent meg.

Kiemelt kép: Marjai János /24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.