Április 14-én lenne 70 éves Esterházy Péter. A 2016-ban elhunyt íróra emlékezve körkérdést intéztünk kollégáihoz, barátaihoz – olyanokhoz, akikről tudtuk, hogy Esterházy fontos volt nekik.
Mindenkinek ugyanazt a két kérdést küldtük el:
- Esterházy mely műve, művei a legfontosabbak önnek? Miért?
- Mit jelentett önnek Esterházy ismeretsége, barátsága? Van olyan közös emlékük, amelyre különösen élesen emlékszik?
A válaszadók:
- Bán Zoltán András író, kritikus,
- Dés László zeneszerző,
- Grecsó Krisztián író,
- Gryllus Dorka színésznő,
- Kukorelly Endre költő,
- Lázár Kati színésznő,
- Mácsai Pál színész, rendező, az Örkény Színház igazgatója,
- Márton László író,
- Nádasdy Ádám költő, nyelvész,
- Parti Nagy Lajos költő,
- Pogány Judit színésznő,
- Selyem Zsuzsa irodalomtörténész, író,
- Tarr Béla filmrendező.
Bán Zoltán András
1. Ha nagyon pontos választ akarok adni, akkor nem műveket említek, hanem könyveket. Úgy vélem, Esterházy a Termelési-regény (1979) óta nem önálló műveket, hanem hangsúlyozottan könyveket, különleges tördeléssel megtervezett, számos grafikai-tipográfiai trükköt tartalmazó könyv-testeket alkotott meg. Klasszikus esete ennek a Bevezetés a szépirodalomba című, először 1986-ban publikált munka. Az addig külön kötetekben megjelent „regények” (pl. Fuharosok) új értelmet kaptak ebbe az egyetlen vaskos könyvbe összegyűjtve. És most nyerte el a helyét az Iskola a határon másolata is; mellékesen számomra Esterházy egyik fő műve.
És akkor a nyers válasz a nekem legfontosabb könyvekről: Termelési-regény; Bevezetés a szépirodalomba. Későbbi műveit/könyveit kevésbé kedvelem, bár a Javított kiadás (2002) erős emberi élményt adott.
2. Nem volt barátom, és még közeli jó ismerősömnek sem nevezhetném, noha párszor szerepeltünk közös vendégségben, ahol többnyire én főztem a sóletet. Szóval a legépeszűbb megoldásnak azt tartom, ha egy nekem szóló levelezőlapját adom most közre, így legalább az olvasók is gazdagodnak egy eddig ismeretlen Esterházy-dokumentummal. Magyarázatként csak ennyi: 1998-ben írtam a Beszélő című, akkor már folyóiratban egy amolyan megemlékező esszét Esterházy első könyvéről. Az adoráló szösszenetben csak egy bíráló megjegyzésem volt; zavarónak neveztem, hogy a regénybeli apa a Dezső nevet viseli. Erre utal Esterházy a levlapon.
(A Dezső most engem is zavar; mert nem emlékszem, miért döntöttem így. Talán az el-tolás?)
98.11.13. Hochachtungsvoll: Esterházy Péter”
Fotó: Bán Zoltán András
Dés László
1. Nem tudok röviden válaszolni a kérdésre, mert számomra, különösképp személyes okokból sok legfontosabb műve van. Engedtessék meg, hogy a 70. születésnapján barátságunkra emlékezvén, a személyes érintettség legyen a válogatás fő szempontja.
Hrabal könyve: Ez a regény hozott össze minket, ekkor léptünk fel együtt először, ’91-ben, a Szerb utcai Egyetemi színpadon. A regény vége felé Charlie Parker szaxofonozni tanítja Istent, aki tehetségtelen, nem megy neki. Ez adta az apropót, hogy Péter új könyvének felolvasására én mint szaxofonos reagáljak. Jól sikerült az este, úgy döntöttünk, hogy folytatjuk. Így is történt, egészen az utolsó leheletéig, a 2016-os Könyvhét megnyitójáig.
Harmonia Caelestis: A nagyregény. A magyar nyelv, a magyar történelem és írásművészet egyik legcsodálatosabb, legmélyebb kortárs remekműve. Nekem mégis az első rész 371. bekezdése jelenti a legtöbbet.
Javított kiadás: Megrendítő, nagy írás, és számomra is példaadó, nagy emberi tett!
Esti: Több olyan történetet ír meg, amit közösen éltünk meg. Gyakran előveszem.
Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat: különös tekintettel a [hetvenhatodik] és az [utolsó] oldalra, melynek utolsó szava: „örülni.”
Hasnyálmirigynapló: Mikor a kritikusok többsége leírta Esterházyt – kifulladt, kimerült, modoros, nem jut eszébe semmi, csak játszik a szavakkal, nem szól semmiről – akkor, még életében megjelent a Hasnyálmirigynapló. A testét fokozatosan legyűrő betegségének regénye. „A mindiget javítom örökkére.” Talán ez visszafelé is megváltoztat, és érvényessé tesz sok mindent. „… Micussal arról, hogy volnának tisztán a történések, érzések. Mondom, nincs tisztán, mert szavak kellenek hozzá.”
2. Sokat jelentett, és most is sokat jelent. Az nem úgy van, hogy meghalt, és akkor nincs. Van, a gondolataimban, az írásaiban, az elmentett leveleiben, rám néz a fotója a falról, és én gyakran visszanézek rá. Sokat beszélgetek vele, és akkor helyre billennek a dolgok egy kicsit. Parafrazeálva édesapjáról írt mondatát: „Mi a különbség Esterházy Péter és Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben Esterházy Péter is mindenütt ott van, csak itt nincs.”
Grecsó Krisztián
1. A bölcsészkarra jártam Szegedre, amikor megjelent a Harmonia. Előtte két nagyon rövid részletet publikált belőle Péter a Holmiban. Két bekezdést. Emiatt sokan azt gondoltuk, ez egy afféle kötet lesz, mint a Fuharosok. Vagy a Bevezetés más tömör, remek darabjai. És akkor a B épület alagsorában, a könyvárusnál megláttam azt a gyönyörű könyvet, Esterházy Gitta méltó borítójával. Annyira szegény voltam, hogy részletre tudtam megvenni, és hetente törlesztettem. Soha azelőtt és azóta nem olvastam úgy könyvet, akkora szellemi izgalommal, olyan aktívan, a befogadói öntudatom csúcsra járatta az élményt, csodálatos volt. Ízlelgettem a sorokat, hogy el ne fogyjon, és úgy is elolvastam egy hét alatt, de kezdtem elölről.
2. Péter nagy ember volt, hatalmas kaliber, és olyan kevés az életünkben a nagyság. Minden kicsi, ótvar és kopott. Péter azt mutatta meg, vannak távlatok, tisztességben, figyelemben, értelemben, emberségben és még valami másban, ami sokkal több, mint elegancia, mint jellem: az emberi jelenlét varázslata. Élmény volt hallgatni, a közelében lenni, ahol ő volt, ott volt az élet. Sokunknak segített önzetlenül, szinte a teljes magyar irodalmat felsorolhatnám, és ezek között megdöbbentően sok olyan név lenne, akik most pocskondiázzák őt, akik hasznot remélnek abból, kegyelmet, pénzt a hatalomtól, hogy szidják. Nyilván kapnak is alamizsnát, még ha azok, akik adják ezt nekik, tökéletesen tudják, hogy ki számít és ki nem.
Elég sokat jártunk közösen Németországban, volt egy Kölnből induló turnénk, ahol majdnem lekéstük a gépet, ezt meg is írtam a Vasárnapi Hírekben, a nekrológban. Jártak nálunk többször Gittivel vacsorán, és hála az égnek, Gitti most is mindig jön. Egyszer nem főtt puhára a kakaspörköltem, elképesztő, mit kaptam tőle. Olyan szeretettel, szellemesen kevesen gúnyoltak még ki. Majd egy órát beszéltünk a halála előtt, alig néhány nappal, olyan gyönge volt, hogy állandóan elszorult a torkom, de nem adta fel, figyelt, gondoskodott, olvasott.
Évekig terveztük, már időpont is volt, hogy eljönnek Szegvárra, és meglátogatják Juszti mamámat. Péter mindenféle figyelmességet küldött neki, dedikációkat, fényképet, képeslapot. Aztán, amikor Péter már nagyon beteg volt, felhívott, hogy sohasem bocsátja meg magának, hogy az a látogatás végül elmaradt. És hogy legalább én bocsássak meg neki.
Úgy kezdődött a kíváncsiság, hogy Péter kijárt nekem egy berlini ösztöndíjat, és a nagyim nem értette, hogy sikerülhetett a német művészeti akadémiára bekerülnöm. Anyukámat faggatta, ő meg szűkszavúan azt felelte neki, „Esterházy intézte”. A mamám három hónapig szorongott, és amikor végre hazajöttem, megkérdezte, „fiam, te honnan ismered a gróf urat?”. Nevettem, és azt feleltem, onnan, hogy író. Mamám megrázta a fejét, „ja, író is?”, kérdezett vissza. Egyszer társaságban, egy ÉS-vacsorán elmeséltem neki ezt. Szívből nevetett, és azt kérdezte, eljöhetne-e a mamámmal beszélgetni. Egy influenzán és a sorson múlott, de a mamám így is hihetetlen büszke volt, hogy neki az Esterházy küld figyelmességeket. Péter meg ilyen ember volt, a magyar irodalom, a magyar mondat nagy szerelmese.
Gryllus Dorka
1. „Egy hirtelen barátság”, amit egy Goya-festményre írt, és Kulka János előadásában (mivel felváltva mondtuk monológjainkat a Szépművészeti Múzeumban, a Ganymed goes Europe című előadásban) legalább százszor hallottam. Fantasztikus élmény volt minden este, minden egyes alkalommal meghallgatni! Egy egykori, ifjúkori barátság története, ahol az ember őriz valami régit, valami közöset, de akivé vált a másik, már oly távoli, oly idegen… pont a napokban idézgettem magamban.
2. Nagyon megtisztelő volt, hogy 20 évesen Esterházy Péter alteregóját, Csokonai Lilit játszhattam az Érzékek iskolája című filmben. Bár a bemutató után nem találkoztunk gyakran, de ez a mi közös filmünk, amiben én megélhettem, megszemélyesíthettem, amit ő megálmodott, mindig erős kapocs maradt közöttünk, bármikor, bárhol is találkoztunk, Berlinben vagy Budapesten.
Kukorelly Endre
Voltak jó pillanataink. Percek, akár órák is. Voltak rosszak. Fociztunk együtt, az jó volt. És rossz, egyszer úgy betartott, hogy most is látszik a helye. Szenzációsan játszott, de nagyon kültelek-üzemmódban. Ügyes és önző, nem megy hátra, csípőre tett kézzel üvölt, aztán nevet és megölel. Voltak az érzelgős szeretet-meneteink – de erről olyankor kvázi leparancsolta magát, mert nem ért rá, gondolom, a penzum miatt. Vegyesebb társaságban ültünk és álldogáltunk egymás mellett hosszan nemegyszer, de csak néhányszor voltam nála, és ő is csak néhányszor nálam, pedig Csillaghegy és Budakalász közel van. Jé. Ebbe csak most gondoltam bele. És persze írhatnék róla, hogy miért, de nem írok róla. Nőkről beszélgettünk főleg, az nagyon, hogy is mondjam, érdekelte. Akit szeretsz, azzal szívesen beszélgetsz arról, ami őt érdekli. Utoljára, mint legtöbbünk azok közül, akik azért mentünk oda, hogy lássuk, mert nem lévén a brancsban, tudtuk, hogy többé nem látjuk majd, a Könyvhét megnyitóján találkoztunk. Megnyitotta. Álltam a Vörösmarty téren, kicsivel odébb, hallottam is meg nem is. Aztán jött le a dobogóról a Zserbó előtt a Duna-part felé, és ahogy meglátott, picit változtatott az irányon. Lassan jött, lassan mosolygott, megszorította a karomat, mondott valamit, nem értettem. Én is mondtam valamit, azt sem értettem. Lassított film. Akkor nem sírtam, most sem sírok.
Lázár Kati
1. Feledékeny vagyok, de a Kis magyar pornográfiát, a Tizenhét hattyúkat, a Harmonia Caelestist, a Daisyt imádtam, ahogy a Termelési-regényt és A szív segédigéit is. És ott volt Gothár Péter filmje, az Idő van, amelyben Zala Márkkal játszottuk a házaspárt – idézni már nem tudok belőle, de élmény volt minden mondata. Péter ki-kijött a forgatásra, annak is örült, ha jelenet közben új szöveg született. Mindig nevetett.
Évekkel később a Bárkában játszottuk a Harminchárom változat Haydn-koponyára című drámáját, és abban is csodák voltak. Ebből talán már nem, de a Kis magyar pornográfiából bármikor tudnék idézni egy mondatot: „A hazaszeretet minőség kérdése.” Ennél szebb mondat a Földön nincs, ez ma aktuális üzenet.
2. Kezdetben nem ismertem, csak folyton hallottam róla. Talán a Termelési-regény volt az első regény, amit olvastam tőle. Eleinte úgy éreztem, nem normálisak, akik Esterházyért rajonganak. A 20. oldal után, mondom, ez csoda. Ettől kezdve vettem a könyveit, és inkább busszal jöttem fel Pestre Kaposvárról, mint autóval, hogy tudjam olvasni. Később ők is jöttek le Kaposvárra a feleségével, és az Idő van premierjén is találkoztunk. Gyönyörű kapcsolat volt az övék, nagyszabású, nemes.
Néhány éve egyszer mentem az Andrássy úton, Péter pont jött ki az Írók Boltjából. Megöleltük egymást, és megköszönte, hogy megemlítettem egy újságban. Ez nagyon nagy megtiszteltetés volt nekem.
Mácsai Pál
1. Természetesen számos könyve fontos számomra, hadd ne soroljam. Csak azt a két művét szeretném itt említeni, amelyekhez előadóként közöm volt. Az egyik a Hét utolsó szó című hét tételes szövege, amelyet Haydn A megváltó utolsó hét szava a keresztfán című művéhez írt.
Ezeket a nagyon sűrű, egyszerre emelkedett és köznapi, egyszerre általánosan hitbeli és konkrétan személyes szövegeket mi mutattuk be Kerekes Évával, Dubóczky Gergely dirigált, az ő felkérésére írta Esterházy. A főpróbákon együtt dolgoztunk Esterházyval, fontos emlékem.
Akárcsak az Eötvös Péternek írt Oratorium Balbulum, amelynek magyarországi ősbemutatójához szintén volt közöm, az előadás előtt felolvastam a teljes szöveget a MÜPÁ-ban, és azóta is többször, sőt, magának az oratóriumnak is voltam narrátora, a magyar nyelvű bemutatón, és később is. A teljes szöveget egyébként most januárban vettük hangoskönyvre a BMC-ben, hamarosan megjelenik, természetesen ez is a hetvenedik születésnap apropóján.
2. Hát barátságnak nem nevezhetem, sajnos, sokszor találkoztunk társaságban, színházban is, de kettesben például sosem. Én felnéztem rá, ő talán kedvelt, vagy számon tartott, ennyi volt a kapcsolatunk. Azon kevesek közé tartozott, akiknek megtiszteltetés a kortársa lenni, tehát nagy űrt hagynak maguk után. Hiányzik, ezt mondhatom. Felmerül bennem sokszor, hogy mit írna erről vagy arról. Aztán megnyugszom, hogy de hiszen megírta.
Márton László
Esterházy Péter pályája végigkísérte irodalmi felnövekedésemet, majd egész életemet. És fordítva: eddigi felnőtt életem végigkísérte Esterházy egész írói életművét. Gimnazista voltam, amikor az Új Írásban rábukkantam egyik első publikációjára, ez a Locsi-fecsi pincérhangra című próza volt. Ugyanúgy megfogott, mint Mészöly Filmje, amelyet a Kortársban olvastam ezzel egy időben. Arra is emlékszem, milyen fontos eseménynek számított a Termelési-regény megjelenése, milyen felszabadító hatással volt az irodalmi élet progresszív szereplőire, például a régi Mozgó Világ körére. Emlékszem arra a feszült várakozásra, amely a ʹ80-as évek első felében fogadta a könyvhétre menetrendszerűen megjelenő kis fehér köteteket, a Bevezetés a szépirodalomba önállóan megjelent részleteit. És arra is, hogy mekkora durranás volt a teljes Bevezetés… 1986-ban. Igaz, hogy már ismerhették az olvasók az öt kis fehéret, de a nagy-nagy fehér ezeket is új összefüggések közé helyezte, megváltoztatta, bővítette jelentésüket.
Huszonnégy éves voltam, amikor elkészült az első könyvem. Ekkor láttam elérkezettnek az időt, hogy személyesen megismerkedjem vele. Találkoztunk, beszélgettünk. Attól kezdve számon tartott mint fiatalabb pályatársat, ami számomra fontos megerősítést jelentett. Annak egyik jele volt, hogy benne vagyok a csapatban.
Nem voltam közeli barátja. Viszont tudta és értékelte, hogy rendkívül nagyra becsülöm, úgy is mint írót, úgy is mint állampolgárt. Azt már meg kell kérdeznem magamtól is, hogy: szerettem-e? Kortárs írók – bármit mutat a látszat – nemigen szokták kedvelni egymást. Viszont ő roppant szeretetreméltó ember volt. Az intellektus méltósága ötvöződött benne közvetlenséggel és humorral, mindehhez pedig társult a biztos ítélőerő, a másokra való odafigyelés, valamint a civil bátorság.
Azt is meg kell említenem, hogy egy időben a felesége, Gitta tervezte a könyveim borítóját. Mindig remek munkát végzett, és nagyon jó volt együtt dolgozni vele. Ez pedig Péterhez is közelebb vitt. A szakmai kapcsolat azonban ettől független volt. Péter számon tartotta munkáimat, és ezt folyamatosan jelezte. Legutolsó nyilvános megszólalásában is: akkor, egyéb fontosnak tartott művek mellett, az általam fordított Faustról beszélt.
Ismeretségünk bő három évtizede alatt sokszor találkoztam vele, nagyon sok emlékem van róla, szavairól, gesztusairól, reagálásairól. Most csak egyet mondok el. 1991 őszén a Budapesti Kamaraszínház (azóta megszűnt) játszotta Thomas Bernhard A színházcsináló című drámáját. A két főszerepet játszotta Sinkó László (meghalt) és Vallai Péter (meghalt). Esterházy Péter mögöttem ült. Ezt onnan tudom, hogy folyamatosan hallatszott a nevetése, egy adott jelenet lezárásakor pedig ez a szó: „Zseniális!“ Őt magát nem láthattam, azt viszont láttam, hogy a néző öröme milyen sokat jelent a két színésznek: egyre szilajabbul és gátlástalanabbul játszottak. Nézői élményét Péter utóbb meg is írta A színházcsinálónéző című esszéjében.
A kérdés első felére részben már válaszoltam. A pálya kezdetétől, a ʼ70-es évek közepétől annak lezárulásáig, 2016-ig mindig fontos volt számomra valamelyik Esterházy-mű, és az mindvégig más volt. Nem is mindig a legjelentősebbek érdekeltek igazán. Az 1987-es Tizenhét hattyúk megítélésem szerint elsikkadt, azaz belesüllyedt a kérészéletű szenzációba, miszerint a szerző, Csokonai Lili valójában Péter álneve. Pedig ez egy rendkívül izgalmas próbálkozás volt: az orosz „szkaz“ műfaját igyekezett a régi magyar történetmondás alanyi vonulatára adaptálni. Másik példám a Javított kiadás. Biztos, hogy nem ez volt Péter legsikerültebb könyve. A szó művészi értelmében nincs jól megírva, nem kiegyensúlyozott, hiányzik a kompozíció máskor meglevő magabiztossága. Viszont szívszorító és katartikus, és tanúskodik a szerző emberi nagyságáról, igaz voltáról. Biztos vagyok benne, hogy ez is része az írói tehetségnek, és ez fog Esterházy műveinek frissességet, elevenséget adni akkor is, amikor az újabb nemzedékek már nem emlékezhetnek az innováció eufóriájára.
Nádasdy Ádám
1. Talán meglepő, de nekem máig Esterházy első regénye a legfontosabb, a Termelési-regény. Frenetikus élmény volt. Hogy így lehet írni! Ilyen szabadon, ilyen szemtelenül, ilyen emberien, ilyen gondosan. Mintha egy olyan épületbe léptem volna be, amilyenről addig nem is álmodtam. Talán máig számít, hogy fiatalok voltunk, én is, ő is, egy rémesen elöregedő rendszerben, a Kádár-korszakban. Plusz a „brezsnyevi pangás” korszakában. Huszonkilenc éves volt, amikor ez a könyv megjelent, 1979-ben, én harminckettő. Nem ismertem őt még akkor, később se nagyon közelről (sose jártam például a házukban, ő se nálunk), de azt talán mondhatom, hogy becsültük egymást. Én őt mindenesetre nagyon. Mindig idősebbnek éreztem magamnál, talán mert olyan joviális volt. Nagyon örültem, hogy létezik, hogy ír, hogy beszél. Nagyon fontos a publicisztikája is. Erős, okos, bátor ember volt. Bizonyítja ezt a Javított kiadás, hogy azt megcsinálta.
2. Figyelemmel kísérte, sok fórumon támogatta a nyelvvel, a nyelvhasználattal kapcsolatos nézeteimet, megnyilvánulásaimat. És én is az övéit, mert a nyelvésznek az írót kell figyelnie (az írónak a nyelvészt kevésbé). Érdemben először egy festészeti tárlat megnyitóján találkoztunk — talán hamarabb is, arra nem emlékszem, az ember fiatalon nem mutatkozik be, hanem egyszerűen csak tudja, ki az a másik srác. Egymás mellett álltunk, hátul, egy hosszú és unalmas beszédet hallgattunk. Esterházy közelebb hajolt és azt kérdezte: „Te nemesi Nádasdy vagy?” „Á, dehogy,” suttogtam, „apám csak fölvette ezt a nevet. Ő eredetileg Graff volt.” Fölegyenesedett, elnézett az emberek feje fölött a távolba. Aztán biztató mosollyal azt mondta: „Az enyém is.”
Parti Nagy Lajos
1. Mikor melyik, amelyikhez nyúlok, amelyikben keresek valamit. Mostanában a Hahn-Hahn grófnő pillantásához vagyok megint elég közel, a könyv tárgyán keresztül, illetve tárgya szerint. De mondhatnám a Termelési-regényt egy másik évezredből, a HC-t, mondom is, vagy a Fuharosokat, a Márk-változatot, vagy, vagy, vagy, nem fogok névsort olvasni vagy ha már, akkor: és, és, és, olvasni kell, felütni, bele- át- keresztül. Nem könnyű, de ki mondta, hogy? Bezáródván fényesedik, persze, ezt tudtuk. Ha olvasom, „megnő bennem a szeretet”, mert, igen, EP-t olvasni munka is.
2. Sokat, összefoglalhatatlanul. A fél életünket jelenti, de 30 évet biztos. Akármennyire felsőbb akarat, hogy kitüntetett fiát az Úr idő előtt beparancsolta a halhatatlanságba, ez igazságtalanság. Ha nem így lenne, ahogy van, e képtelenül valóságos online-tavasz közepén — ahol a költészetnapi karanténhúsvét a hetvenedik születésnapjába fut — ülne az asztalánál, kicsit a teraszon, vagy dallamosan kisétálna a Dunához 65 év fölött, tartaná a két métert, nem esne nehezére. Emlékpikkely, tükörcserép, napsütött vízfelszín, hunyorgások miriádja, de nem tudok történeteket mesélni, villanások vannak, esték, vendéglők, városok, felolvasások, telefonok, az arcai, főleg nevetősek, s itt még a nyerítésig is elmennék. Te, a miriád mért nem két „r”? Már két hónapja idősebb vagyok nála. Nem beszélnénk naponta, de volna. Nagyon hiányzik, basszameg.
Pogány Judit
Esterházy Péter azok közé tartozott és tartozik ma is, akikre úgy gondolunk: a legnagyobbak. Mindegyik művével óriási szellemi pluszt adott olvasóinak. Sajnos nekem évek óta rossz a szemem, nyomtatásban megjelent műveit már nem tudom olvasni, ezért végtelenül szerettem azokat az alkalmakat, amikor saját maga olvasott fel írásaiból. Csodálatos fellépéseik voltak Dés Lászlóval is! Ma a Hasnyálmirigynaplóban leírt gondolataihoz kötődöm legerősebben, mert egy évvel ezelőtt a Színház- és Filmművészeti Egyetem egyik dramaturg szakos hallgatója, Dohy Balázs rám bízott egy szerepet egy olyan anyagban, amelyben Esterházy Rubens és a nemeuklideszi asszonyok című darabjába egyik osztálytársával, Komán Attilával „belefésültek” részleteket a Hasnyálmirigynaplóból. Így nem csak az eredeti darabban szereplő festő szerepét játszhatom el, hanem megélhetem Esterházy betegsége alatti állapotait, elmondhatom gondolatait. Pályám legnagyobb ajándékának tartom ezt a váratlanul jött munkát, lehetőséget. Amikor ezt az előadást játsszuk, elképzelem, mi lenne, ha egyszer ő maga is ott lenne a nézőtéren? Rokonai, barátai, akik látták az előadást, azt mondták, hogy neki is tetszene. Bár így történhetett volna!
Ritkán találkoztunk személyesen, de ha mégis, az mindig katarzist okozott. Mikor a színházban előadáskezdés előtt valaki elmondta nekünk, hogy „itt az Esterházy! “, „ma nézi az Esterházy!”, futótűzként terjedt el a hír. Aznap este fontosabb lett a munkánk, értékesebb lett a színház. Megtiszteltetés volt számunkra, hogy kíváncsi volt az előadásainkra, és még nagyobb megtiszteltetés, ha eljutott hozzánk utána az üzenet, hogy tetszett neki. Esterházy értékrendje, ízlése útmutató lehet mindannyiunk számára!
Minősíthetetlen döntésnek tartom, hogy egyik legnagyobb írónkról nem fognak tanulni a diákok az iskolában. Remélem, ha majd „nem középiskolás fokon” találkoznak az írásaival, megalkotják saját, önálló véleményüket ők maguk is erről a döntésről.
Esterházy Péter óriás volt, és az is marad.
Selyem Zsuzsa
1. A Harmonia Caelestis a radikális egyenrangúsításával: mindenki apám, vagy ahogyan az egyik apám (a moslékrészeg) a regényben mondja: mindenki Jézus Krisztus, és mindenki keresztre is van feszítve. A Fuharosok, ahol az ártatlanság zavarosan vonzódik az erőszakhoz, az értelem meg tehetetlen. És harmadikként most a Szüts Miklós akvarelljeihez írt A bűnöst mondanám, évekbe telt, míg úgy-ahogy rájöttem a tétjére, hogy végül is ugyanaz a történet gyilkosság-történet, ha a győztes, és szerelmi történet, ha a vesztes felől nézzük. Hozzátenném, hogy Esterházy prózájában éppen az a jó, hogy megértése egy folyamat, amelyben önmagát is egyre inkább érti az ember. Nem megfeledkeztet magadról, hanem eszedbe juttat.
2. A Harmonia Caelestis közös felolvasását szerveztük 2001 májusában a kolozsvári Másvilág klubban, felmerült, vajon eljönne-e a szerző. Felhívtam, találkoztunk a Malomtó nevű étteremben, és mondta, oké. Maga a felolvasás megállás nélkül 26 órán át tartott, ő kezdte és ő fejezte be, a spontán kialakuló párbeszédekként felolvasott párbeszédeknél, amikor a narrátor szólama következett, ő vette át a szót. Semmi szervezés ebben nem volt, magától lett, ha nem is tökéletes, de hiányozni nem hiányzott semmi. Ha XVII. század volt, meg lovak, akkor csettintett. Aztán amikor kikísértem az állomásra, és már bent volt a vonat, észrevette, hogy elcsesztem a helyjegyét, mert a jegy első osztályra szólt, én meg másodosztályra vettem helyjegyet. Selyem, menj és cseréltesd ki, mondta nevetősen, én meg futottam, olvasmányélményeim birtokában dohogván magamban, hogy bezzeg a nagyapja nem utazott elsőosztályon, mondván, hogy ugyanoda visz a vonat. Persze mindig lehetne élesebben emlékezni.
Tarr Béla
Hiányzik!
Biztosan hiányozni fog örökké!
Tiszteltem, becsültem és szerettem.
Szerettem éles elméjét, meleg szívét, hihetetlen érzékenységét, szarkasztikus humorát és huncut mosolyát.
Azt, ahogyan átlátott minden helyzeten.
Becsültem az emberségéért, ahogyan mindig látta az embert minden állapotában, és képes volt kellő alázattal és türelemmel, mindig segítőkészen viselkedni mindenkivel.
Tiszteltem őt mint nagy írót, nyelvújítót, aki forradalmi módon szétzúzta és újrateremtette a magyar irodalmat. Tiszteltem őt a társadalmi érzékenységéért, azért a szellemes eleganciáért, ahogyan a közélet dolgaiba bevetette magát.
Egyik kedvenc mondatom tőle a kilencvenes évek elejéről: földet vissza nem veszünk.
Ez olyan becsületességről szólt akkor és szól még ma is, ami felejthetetlen.
Lenyűgöző személyiség volt, hihetetlen, hogy nem hallom többé a hangját, ahogy beleszól a telefonba: „…hát…édes Úr…”
Mindig hiányozni fog!
Kiemelt kép: Balogh Zoltán /MTI
