Kultúra

Kalapáccsal ütötte agyon feleségét, miután a bíróság elengedte – könyvet írt a sztárügyvéd

Irodalommá nemesültek egy német védőügyvéd igaz történetei. Íme egy a most megjelent tizenkét sztoriból. Matiné.

Az ülnök

Katharina a fekete-erdei Hochschwarzwald-vidéken nőtt fel. Ezerszáz méter magasan tizenegy parasztgazdaság, egy kápolna és egy élelmiszerbolt, amely csak hétfőnként tart nyitva. Az övék volt az utolsó épület, háromemeletes, meredek tetős tanyaház, édesanyja szülőháza. Közvetlenül a gazdaság végén már erdő húzódott, mögötte sziklák emelkedtek, azokon túl megint csak az erdő. A faluban Katharina volt az egyetlen gyerek.

Apja egy papírgyár cégvezetője volt, anyja tanárnő. Mindketten odalent dolgoztak a városban. Katharina tanítás után sokszor bement apja munkahelyére. Amikor úgy tizenegy éves volt, az irodában ülve hallgatta, amint apja telefonon árakról, kedvezményekről és szállítási határidőkről tárgyal.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Később az apja mindent addig magyarázott neki, amíg megértette. A szünidőkben magával vitte Katharinát az üzleti útjaira, a lány csomagolta be a bőröndjét, akasztotta be a szekrénybe az öltönyeit, majd a szállodában várt rá, amíg az apja megjött a megbeszéléseiről. Tizenhárom éves korára fél fejjel magasabb lett apjánál, nagyon vékony volt, a bőre világos, a haja csaknem fekete. Az apja Hófehérkének nevezte, és nevetett, amikor azt mondták, hogy nagyon fiatal nőt vett feleségül.

Abban az évben Katharina tizennegyedik születésnapja után két héttel hullott le az első hó. Ettől nagyon világos lett, és hideg is. A ház előtt a földön hevertek az új fazsindelyek, apja még a tél beállta előtt ki akarta javítani a tetőt. Katharinát, mint minden reggel, az anyja vitte kocsival az iskolába. Előttük egy teherautó haladt. Az anya egész reggel nem szólalt meg.

– Apád beleszeretett egy másik nőbe – szólalt meg végül. Körülöttük hó borította a fákat, hó borította a sziklákat. Megelőzték a teherautót, oldalán különböző színű betűkkel a Déligyümölcs felirat állt. – A titkárnőjébe – mondta az anyja.

Túl gyorsan hajtott.

Katharina ismerte a titkárnőt, mindig nagyon kedves volt. Az apja neki erről semmit sem mondott, most csak erre tudott gondolni. Körmeit az iskolatáskájába vájta, amíg már fájt.

Apja a városba költözött. Katharina soha többé nem látta.

Fél évvel később a ház ablakait bedeszkázták, leengedték a vizet, és kikapcsolták a villanyt. Az anya és Katharina Bonnba költözött, ahol rokonaik éltek.

Katharinának egy évébe telt, míg leszokott a tájszólásról. Az iskolaújságba politikai cikkeket írt. Tizenhat éves volt, amikor egy helyi napilap megjelentette az első írását. Mindenben nagyon elővigyázatosan járt el.

Mivel iskolaelsőként érettségizett, neki kellett tartania a búcsúbeszédet az iskola aulájában. Ez nehezére esett. Később, a banketten túl sokat ivott. Táncolt az egyik osztálytársával. Megcsókolta, és a farmerján át érezte a fiú erekcióját. A srác szemüvegének szaruutánzatú kerete volt, és izzadt a tenyere. Katharina néhanapján gondolt ugyan férfiakra, de magabiztos, felnőtt férfiakra, akik utánafordultak, és csinosnak mondták. Számára azonban ismeretlenek maradtak, nagyon távoliak voltak mindattól, amit ismert. A fiú felajánlotta, hogy hazaviszi. Katharina a házuk előtt a kocsiban kielégítette, közben a búcsúbeszéde hibái jártak a fejében. Aztán felment. A fürdőszobában a körömvágó ollóval megint belevágott a csuklójába. Erősebben vérzett, mint máskor. Kötszert keresett, a mosdókagylóba üvegcsék és tubusok potyogtak. Hibás termék vagyok – gondolta.

Érettségi után iskolai barátnőjével egy kétszobás lakásba költözött, és politikatudományt kezdett tanulni az egyetemen. A második félév után diákasszisztensi állást kapott, hétvégenként áruházi katalógusok fehérneműmodelljeként dolgozott.

A negyedik félévben a tartományi gyűlés egyik képviselője mellett töltötte a gyakorlatot. A férfi az Eifel-hegység vidékéről származott, a szüleinek divatáruüzlete volt ott. Ez volt az első képviselői ciklusa. Úgy festett, mint Katharina eddigi barátainak idősebb kiadása, kizárólag önmagával volt elfoglalva, inkább fiú volt, mintsem férfi, alacsony és zömök, az arca kerek és barátságos. Katharina nem hitte, hogy nagy karriert fut majd be politikusként, de neki ezt nem mondta meg. A választókerületében tett körútjuk során a képviselő bemutatta Katharinát a barátainak. Büszke rám, gondolta a lány. Vacsoránál épp a férfi másnapi felszólalását beszélték meg, amikor az egyszer csak áthajolt az asztal fölött, és megcsókolta. Utána felmentek hozzá a szállodai szobájába. Annyira fel volt izgulva, hogy azonnal elélvezett. Kínosan érezte magát, Katharina igyekezett megnyugtatni.

A lakását megtartotta ugyan, de majdnem minden éjszakát a férfinál töltött. Néha utazgattak, de mindig csak rövid időre, a képviselőnek sok dolga volt. A beszédeit Katharina nagyon óvatosan javítgatta, nehogy megbántsa. Amikor szeretkeztek, a férfi elvesztette uralmát a teste felett. Katharinát ez meghatotta.

Az államvizsgáját nem ünnepelte meg, a családjának és az ismerőseinek azt mondta, túl fáradt hozzá. Barátja későn jött meg egy rendezvényről, ő már ágyban volt. A férfi azt a nyakkendőt viselte, amelyet tőle kapott ajándékba. Hozott magával egy üveg pezsgőt, kinyitotta, és megkérdezte, Katharina hozzámegy-e feleségül. Az ágy mellett állt. Nem kell most azonnal válaszolnia, mondta pohárral a kezében.

Aznap éjjel Katharina kiment a fürdőszobába, a zuhanyfülkében leült a földre, és addig engedte magára a forró vizet, amíg már majdnem megégett a bőre. Ez mindig így lesz, gondolta. Ismerte ezt már iskolás korából, akkoriban mikrohullámú háttérsugárzásnak nevezte, amely mindenütt jelen van az univerzumban. Hangtalanul sírt, aztán jobban lett, és elszégyellte magát.

– Jövő héten el kellene mennünk a szüleimhez – mondta reggelinél a férfi.

– Én nem megyek veled – mondta Katharina.

Aztán a férfi szabadságáról és a saját szabadságáról beszélt, és arról, hogy mi mindent akarnak még együtt megtenni. Nagyon hosszan beszélt erről és más dolgokról, amelyek nem függtek össze egymással, és amelyeknek semmi közük nem volt kettőjükhöz. A nyitott ablakokon át be áradt a kánikulai hőség, Katharina már nem tudta, mi igaz, és mi nem, aztán egyszer csak már nem volt mit mondania. Felkelt, és leszedte az asztalt, amelyet a férfi megterített. Sebzett volt, üres és nagyon fáradt.

Visszafeküdt az ágyba. Amikor meghallotta, hogy a férfi sír a másik szobában, felkelt, és átment hozzá. Még egyszer lefeküdtek egymással, mintha ez még jelentett volna valamit, de már semmit sem jelentett, és nem volt benne ígéret.

Délután Katharina két műanyag szatyorba csomagolta a holmiját. A férfi lakáskulcsát az asztalra tette.

– Nem az az ember vagyok, aki lenni akarok – mondta. A férfi nem nézett rá.

Katharina elhaladt az egyetem mellett, átvágott a Hofgarten park kiégett füvén, és a fasoron át felment a kastélyig. Leült egy padra, felhúzta a lábát, a cipője csupa por volt. A kastély tetején patinabevonattal csillogott a gömb. A szél keletire fordult, felerősödött, és eleredt az eső.

Katharina lakásában állott volt a levegő. Levetkőzött, lefeküdt az ágyra, és azonnal elaludt. Miután felébredt, az esőt hallgatta, a szelet és a harangokat a közeli templomból. Aztán visszaaludt, és amikor újra felébredt, mély csönd vette körül.

Egy politikai alapítványnál kezdett dolgozni.

A konferenciák alatt ő gondoskodott a vendégekről: politikusokról, vállalkozókról és lobbistákról.

A szállodákban folyékony szappan illata terjengett, reggelinél a férfiak hátradobták a nyakkendőjüket, hogy ne piszkítsák be. Katharinának csak emlékfoszlányai maradtak erről az időszakról.

Lassanként jobb lett a helyzet. Az alapítvány elnöke felismerte a tehetségét: az emberek kedvelik, és mivel nagyon visszafogott, többet mondanak el neki, mint akartak volna. Az elnök megtette személyi titkárának, Katharina mindenhová elkísérte, tanácsokkal látta el, sajtóközleményeket írt, taktikákat javasolt. Az elnök nagyon meg volt elégedve vele, ő azonban értéktelennek tartotta magát, szinte már szélhámosnak, úgy vélte, a munkája jelentéktelen. Az utazásokon időnként lefeküdtek egymással, úgy tűnt, ez együtt jár az állással.

Három ilyen év után Katharinának már minden porcikája fájt. Egyre csak fogyott. A szabadidejében túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy bárkivel is találkozzon, minden randevú, minden telefonhívás, minden e-mail kimerítette. Telefonja éjszaka is mindig ott volt az ágya mellett.

Két konferencia között ki kellett húzatnia az egyik bölcsességfogát. Ideg-összeroppanást kapott.

Mivel nem tudta abbahagyni a sírást, a fogorvos nyugtató injekciót adott neki. A hatása túl erősnek bizonyult, Katharina elvesztette az eszméletét, és csak a kórházi ágyon tért magához.

Felült, a hátán nyitott kórházi hálóing volt rajta. Az ablakon sárga függöny függött. Később bement hozzá egy pszichológus, nyugodt és nyájas volt. Sokáig beszélgetett vele. Azt mondta, a környezetében élők túlságosan erős befolyást gyakorolnak rá, törődjön többet magával, értse meg, hogy neki is megvan a saját élete. Ha így folytatja, annak rossz vége lesz.

Egy héttel később Katharina felmondott az alapítványnál.

Négy hónappal az idegösszeomlása után felhívta az elnök. Érdeklődött, jobban van-e már. Egy berlini cég sajtószóvivőt keres, mondta, és ő Katharinát ajánlotta. Szoftvercégről van szó, csupa fiatallal. Katharinát talán érdekli a munka, ő mindenesetre sok szerencsét kíván neki.

Katharina tudta, hogy újra dolgoznia kell, a napok rég elveszítették a ritmusukat. Jelentkezett a cégnél, egy héttel később pedig Berlinbe repült. Gyakran járt már ott, de csak a kormányzati negyedet, a konferenciatermeket és a légkondicionált bárokat ismerte.

A cég ügyvezetője fiatalabb volt nála, nagyon fehér fogsora és világoskék szeme volt. Megmutatta Katharinának, hogyan működik az alkalmazás, amelyet a cégük fejlesztett. Végigvezette az irodákon, a munkatársak is nagyon fiatalok voltak, többségük a számítógépe képernyőjére meredt.

Este a panzióban Katharina a nyitott ablakhoz tolta a karosszéket, kibújt a cipőjéből, és feltette a lábát az ablakpárkányra. A ház előtt a fák a közlekedési lámpák fényében váltakozva piros és zöld színbe borultak. Az egyik szemközti lakásban kigyulladt a villany, Katharina könyvespolcokat és képeket látott, az ablakpárkányon a függönyök között egy kékesfehér váza állt. A szobájában érezte az ablak előtt álló hársak és gesztenyefák illatát, és az odalent, a bejárat előtt várakozó taxik benzingőzét.

Másnap visszarepült. Első barátjára emlékezett, és az utazásra, amelyet annak idején Provence-ba tettek, aztán továbbhaladva a tengerpart mentén, majd a Pireneusokon át egészen Spanyolországig. Ez volt az első nagy utazása. A vonat lassan ment, és félóránként megállt olyan állomásokon, amelyeken se le, se fel nem szállt senki. A sínek mellett rózsaligetek és levendulaföldek terültek el, a táj derűs és barátságos volt. Katharina a barátja ölébe fektette a fejét, a tengert így nem látta, de mindig tudta, merre van.

Miután a repülő leszállt, még sokáig ülve maradt a helyén. Valaki szólt neki, hogy el kell hagyni a gépet, ő pedig bólintott. Fázott, miközben átment a repülőtéri csarnokon. Taxiba szállt, a műszerfalra fényképek voltak ragasztva, egy fejkendős nő, egy fiú focistamezben. A kocsi átment egy hídon, a Rajna szélesen hömpölygött a napsütésben.

Katharina belépett egy berlini szoftvercéghez. A munka egyszerű volt: sajtóközlemények, interjúk, időnként ebéd vagy vacsora az ügyfelekkel. Az irodában ő volt az egyetlen nő. Az egyik képernyőn egyszer meglátott magáról egy kollázst: valaki az ő fejét másolta rá egy meztelen női testre. Egyik-másik programozó időnként flörtölni próbált vele. Ő sehová sem járt el, szívesebben maradt egyedül.

A tartományi bíróság levelét újrahasznosított papírra nyomtatták. Az állt benne, hogy Katharinát öt évre ülnöknek nevezték ki. Felhívta a levél fejlécében szereplő telefonszámot, és azt mondta, ez valamiféle félreértés lesz, neki erre nincs ideje. A férfi a vonal másik végén unott hangon válaszolt. Megpróbálhat felmentést kérni, mondta Katharinának olyan hangon, mint aki már ezerszer elmondta ezt. Katharina elutasíthatja a tisztséget abban az esetben, ha tagja a tartományi gyűlésnek, a szövetségi parlament alsó-, illetve felsőházának, vagy az Európai Parlamentnek. Akkor is, ha orvos vagy ápolónő. Ez mind benne van a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló törvényben, ott utánanézhet. Ha megtette, és még mindig úgy gondolja, hogy fennáll az okok valamelyike, írhat levelet, beadványáról a bíróság az ügyészség meghallgatása után hoz majd döntést.

Katharina megkérdezte a szoftvercég jogászát, aki azt mondta, hogy nincs esélye.

Az első tárgyalás napján túl korán érkezett meg a bíróságra. Ellenőrizték az igazolványát. A termet nem találta meg azonnal. Egy őr megnézte az idézését, bólintott, aztán kinyitotta a tárgyaló terem melletti tanácskozószoba ajtaját, hogy ott várakozhasson. Katharina leült az asztalhoz. Később megérkezett a bíró. Az időjárásról és Katharina munkájáról beszélgettek. A bíró elmondta, hogy ma egy testi sértési ügyet fognak tárgyalni. A másik ülnök csak kevéssel a tárgyalás kezdete előtt érkezett meg, a férfi tanár volt egy szakiskolában. Ez már az ötödik tárgyalása, mondta.

Néhány perccel kilenc óra után egy oldalajtón át beléptek a tárgyalóterembe. Mindenki felállt. A bíró megnyitotta ugyan a tárgyalást, de bejelentette, előbb még felesketnek egy ülnököt. Aztán mondatonként felolvasta az esküszöveget, Katharinának utána kellett mondania, közben felemelnie a jobb kezét, előtte egy papíron ott feküdt a nagy betűkkel írt szöveg. Aztán mind leültek. A vádlott a védője mellett ült, egy őr újságot olvasott. Hallgatóság nem volt.

A bíró üdvözölte a védőt és az ügyészt, aztán megkérdezte a vádlottól, mikor született, és hol lakik. A férfi négy hónapja volt előzetes letartóztatásban. A jegyzőkönyvet vezető nő, aki Katharina mellett ült, mindent lejegyzett. A kézírása olvashatatlan volt.

Az ügyésznő felállt, és felolvasta a vádiratot: a férfi szándékosan testi sérülést okozott a feleségének. A vádlott védője közölte, hogy ügyfele „egyelőre nem kíván nyilatkozni”. A bíró megkérte az őrt, hogy szólítsa be a tanút.

A tanú, egy nő, leült, kézitáskáját letette a földre. Nem köteles vallomást tenni, mondta neki a bíró, mivel a vádlott felesége, de ha vállalja a tanúskodást, az igazat kell mondania.

A sárga cédulákról van szó, mondta a nő. A férje folyton cédulákat írt neki, már évek óta ezt teszi. Mindig volt a zsebében egy post-it tömb, olyan kicsi, öntapadós sárga cédulákból. Azokra írta fel neki, hogy mit kell elvégeznie, amíg ő dolgozik.

Az edényekre cédulát ragasztott: Elmosogatni. A ruháira: Kimosni, a hűtőszekrényre: Sajt, vagy valami más, amit az asszonynak meg kellett vennie. A férje mindenhová cédulákat ragasztott. Ő ezt már nem bírta tovább. Megmondta a férfinak, hogy elege van a sárga cédulákból, magától is tudja, mi a dolga. A férje nem hagyta abba, továbbra is ragasztotta a céduláit. Neki, aki egész nap dolgozik, neki kell még a háztartással is foglalkoznia, ezt mondta. „Buta vagy, mint a tök”, ez volt rá a kedvenc kifejezése. Mindennap elmondta, hogy használhatatlan, semmire sem jó.

Régebben azt is a szemére vetette, hogy nem tudott teherbe esni. Neki ez évekig fájt, de idővel megszokta, és ma már nem is jön ezzel a férje.

Csaknem minden nyarat az autópálya és a repülőtér közötti kiskertes telepen töltöttek. Van ott egy kis házuk. Még a kerttel is nekem kell foglalkoznom, mondta egyre csak a férje. Ő csupán egyszer vett „önhatalmúlag” kék virágokat a Baumarktban. Elültette őket a kertben, a férfi azonban kiásta. Nem illenek oda, azt mondta.

A bíró fellapozta az aktát. A férfit már négyszer elítélték az asszony bántalmazásáért, a rendőrséget minden alkalommal a kórház értesítette.

Utoljára egy gumicsónak evezőjével verte meg a feleségét. Az ítélet akkor felfüggesztett szabadságvesztés volt. Azért van most ebben az ügyben letartóztatásban, és ha elítélik, a felfüggesztett börtönbüntetést is le kell majd töltenie.

– Tudják, amikor iszik, teljesen kifordul magából – mondta az asszony. – Jó ember, de az ital elrontotta.

A kérdéses napon a kertben grilleztek. A szomszédok is ott voltak. Ő a grillrácsra rakta a kolbászokat. A férje kint ült az asztalnál a szomszédokkal. Beszélgettek és söröztek. Ő kenyeret hozott ki a konyhából, aztán visszament a grillsütőhöz. Az egész jelenet valahogy komikus volt. Hallja, hogy a férje beszél, és egyszeriben már nem érdekelik a kolbászok. Csak nézi, hogy megrepednek, a zsír a szénre csöpög, a hús pedig megég. Ekkor a férje odament hozzá, azt ordította, hogy ő még a grillezéshez is hülye, és tarkón vágta. Már nem érdekelte, szinte észre sem vette, egyszeriben minden mindegy lett. A férje ekkor belerúgott a grillsütőbe. A szén őfelé repült, megégette a lábszárát és lábfejét. A szomszédok kórházba vitték, de a férje nem ment velük. Csak kis hegek maradtak vissza.

– Semmi komoly – fejezte be a nő.

A bíró felolvasta a kórházi zárójelentést. Igen, minden stimmel, erősítette meg az asszony. A bíró megkérdezte Katharinát és a másik ülnököt, hogy van-e még kérdésük az asszonyhoz. A másik ülnök nemet intett a fejével. Katharina sápadt volt, és félt, hogy cserben fogja hagyni a hangja.

– Mire gondolt, amikor minden mindegy lett magának? – kérdezte.

Az asszony felemelte a fejét, és Katharinára nézett. Kis szünet után válaszolt.

– Az autónkra – mondta.

Az volt az első kocsijuk, akkor még nagyon fiatalok voltak, csak hat hónapja házasodtak össze. Az autót használtan vásárolták egy kereskedőtől, de nekik így is túl drága volt, kölcsönt kellett felvenniük. Világoskék VW Bogár volt, tolótetős, króm lökhárítókkal. Az első nap együtt mosták le a benzinkútnál, kiporszívózták és fényesre suvikszolták. Aztán elmentek aludni, másnap reggel pedig egymás mellett álltak a lakásuk ablakánál, és nézték, hogyan csillog az autójuk a napfényben odalent az utcán. A férje átkarolta a vállát. Erre kellett akkor gondolnia. Azt akarta, hogy a férjének jó legyen, szép életet akart biztosítani neki, mindig mellette akart állni.

Katharina a nőre nézett, a nő pedig rá. Katharina elsírta magát. Sírt, mert a tanú története az ő története volt, mert értette a nő életét, és mert a magányosság volt mindennek a hátterében. Már senki nem szólt egy szót sem.

Az ügyvéd felállt. Halaszthatatlansági kérelmet kell benyújtania, mondta higgadtan. A bíró bólintott. A tárgyalást egy órára felfüggesztették.

A tanácskozószobában a bíró elmondta, hogy az ügyvéd elfogultság gyanúja miatt el fogja utasítani ülnökként Katharinát. Ha a kérelmének helyt adnak, az eljárás megfeneklik, mivel pótülnök nem áll rendelkezésre. A bíró leült, most nagyon fáradtnak látszott.

Katharina megkérdezte, kérhet-e elnézést, nagyon sajnálja, mondta.

– Az nem segít – felelte a bíró. – Menjen, igyon meg egy kávét, és nyugodjon meg.

Katharina a másik ülnökkel lement a bíróság büféjébe. Ilyesmi bárkivel előfordulhat, mondta a másik ülnök, Katharina ne hibáztassa magát. Valaki tányérokat és csészéket rakott a zsúrkocsira.

– Képtelen vagyok itt maradni – mondta Katharina.

Kimentek a lépcsőházba, aztán végig a folyosón, végül ki az utcára.

Amikor a tárgyalás folytatódott, az ügyvéd felállt, és felolvasta az indítványát. Egy bírónak is lehetnek érzelmei, és ki is mutathatja őket. A jogrend azt kívánja, hogy a bűnösségről emberek döntsenek, ne gépek. Az elutasított ülnök azonban túl hevesen reagált, egy elfogulatlan harmadik fél szemében már nem tűnik semlegesnek, távolságtartónak és pártatlannak. Az indítvány bonyolult volt, az ügyvéd számos bírósági határozatot idézett. Katharinát eleve úgy említette: az elutasított ülnök.

A tanácskozószobában Katharinának írásos hivatalos nyilatkozatot kellett tennie. Három-négy mondatot arról, hogy elfogult-e, mondta a bíró. Az igazat kell írnia. A magas ablakokon beáradt a napfény. A másik ülnök műanyag pohárból kávét ivott.

Igaz, amit az ügyvéd mondott róla, írta Katharina. Valóban elfogult. A vádlott elleni letartóztatási parancsot visszavonták, szabadon távozhatott. Négy hónappal később kalapáccsal fejbe verte a feleségét, az asszony kórházba szállítás közben meghalt. Az újságban fénykép jelent meg róla.

Katharina hosszú levelet írt az igazságügynek. Azt kérte, hogy töröljék az ülnökök névjegyzékéből, és mentsék fel az önkéntes tevékenység alól.

A bíróság a kérvényt elutasította.

Ferdinand von Schirach: Büntetés

Partvonal Könyvkiadó, 2020

Kiemelt kép: Roberto Machado Noa/LightRocket via Getty Images

Ajánlott videó

Olvasói sztorik