A legtöbben nap mint nap ugyanazokon az útvonalon sétálunk végig, de csak hosszú hónapok vagy évek után vesszük észre a rejtett csodákat: a rejtőző állatfigurákat, az eldugott műhelyeket vagy épp a szobrokat, pedig azok mindvégig ott voltak a szemünk előtt.
Az ilyen rejtőző szépségeket, valamint a falak mögött meghúzódó történeteket mutatja be az Ismeretlen Budapest címen futó sorozatunk, amelynek mai epizódjában a középkori városfalhoz, illetve annak csak negyedszázaddal később lebontott – a mai Astoriánál állt – Hatvani kapujához közeli telkek egyikére látogatunk, ahol 1784-ben, a mai ELTE elődjének Pestre költöztetésével született meg a város első botanikuskertje, amit életre hívói nyilvánvalóan hosszú évszázadokra terveztek.
A város fejlődése azonban közbeszólt: alig negyedszázaddal később Hild János ugyanis ide álmodta az első Nemzeti Múzeumot, melyhez aztán a következő évben Pollack Mihállyal együtt még kiforrottabb tervet készített el. Sokan talán már ekkor is sejtették, hogy az épület túl kicsi lesz erre a célra, az építkezésre való gyűjtést azonban a városvezetés ettől függetlenül egészen 1812-ig, a bécsi udvari építész Johann Aman mindent sutba vágó véleményének megszületéséig folytatták.
Az erre fenntartott telket a következő évben nyolc darabra vágták, majd azzal a kikötéssel árvereztették el, hogy új tulajdonosa három éven belül legalább egyemeletes házat épít rá. A mai Kossuth Lajos utca 3. ezek közül két telket foglal el, de azt nem a házhelyeket megvásárló Almásy János, illetve a vaskereskedő Deron Antal, hanem Szentgyörgyi Horváth József császári és királyi kamarás építette fel.
A városképet javítani vágyó Szépítő Bizottmány mintaprojektjeként született Szép és a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utcák sarkán álló, kétudvaros ház építése végül – a Sándor-palotát, a Deák téri evangélikus templomot, a Ludovikát, valamint a Nemzeti Múzeumot is megálmodó – Pollack Mihály tervei szerint, 1816 tavaszán indult meg, az év végére pedig jó eséllyel máris révbe ért, hogy aztán az építtető 1850-ben bekövetkezett haláláig az egész lassan a pusztulás szélére kerüljön.
Örököse, a ház kétharmadát vétel útján megszerző Szentgyörgyi Horváth Ödön a város jó részét elpusztító 1838-as árvíz óta nem javított sérülések, illetve a tatarozások teljes hiányától megijedve – a szakmai vizsgálatok ellenére – az azonnali, teljes átépítés mellett döntött.
A nemrég bezárt Ankert hotellé váló épületét is megálmodó Wieser Ferenc által szignózott, 1851 szeptemberében beadott romantikus tervek – rajtuk a kapu fölötti erkélyt tartó, Bauer József tehetségét dicsérő négy kariatidával – 1853 nyarára váltak valósággá, úgy, hogy eközben az épületet továbbra is lakták, sőt, a munkálatok az építkezés derekáig benne működő Landerer és Heckenast-féle nyomdát sem zavarták.
Az Otto Wigand által 1816-ban alapított nyomda 1832-ben került a könyvkereskedő Heckenast Gusztáv kezébe, akihez 1840-ben Landerer Lajos nyomdász is társult – így született meg a cég neve, ami a magyar fül számára egyáltalán nem véletlenül csenghet ismerősen, hiszen az 1841–1852 közt itt működő gépeken készültek el 1848. március 15-én a Nemzeti dalt, illetve a Tizenkét pontot is tartalmazó röplapok, de Kossuth Lajos Pesti Hírlapja (1841–1849) és a szépirodalmi divatlapnak szánt Életképek (1844–1848) is teljes fennállása alatt innen került az utcákra – nem beszélve a forradalmi kormány által kibocsátott Kossuth-bankókról, melyeknek nem csak nyomólemezei, de maguk a címletek is részben itt készültek.
A nyomda helyére a Vasárnapi Ujság szerkesztősége és kiadóhivatala, illetve a XIX. század második felének egyik fontos kávéháza, az olasz Cammoni József (Giovanni Cammoni) által alapított, a századfordulón bezárt Kammon (1885-től Arany Csillag) került, ahol irodalmárok mellett Herman Ottó is számtalanszor feltűnt.
Az épület lépcsőit a szabadságharc leghíresebb alakjai – így Petőfi és Vasvári Pál – is koptatták, de 1820-ban „Cambridge Anglus kir. Herceg és Károly Baváriai kir. Herczeg” is itt járt, sőt, a gróf Batthyány Lajos vezette első felelős kormány minisztertanácsi üléseinek jó részét is a ház első emeletén tartották.
A XIX. század derekán, az átépítés előtti, illetve utáni években itt megfordult hírességek száma ennyiben persze nem merült ki, hiszen Arany János mellett Vörösmarty Mihály, Kossuth Lajos (akinek a gyermekei is itt születtek), Jókai Mór, illetve felesége, Laborfalvi Róza is hosszabb-rövidebb időn át lakott az akkor még csak kétemeletes sarokházban.
Az általuk fizetett lakbér azonban egyáltalán nem mentette meg az eladósodástól a tulajdonosát, hiszen a már az építtető által jókora összegekkel terhelt házat Ödön sem tudta tehermentesíteni, sőt, csak még mélyebbre ásta magát az adósságokban. Az eladás végül 1863 őszére vált elkerülhetetlenné: az épület egy bírói árverésen végül a műgyűjtőként is ismert gróf erdődi Pálffy János tulajdonába került, akinek családja egészen 1941-ig, a Schmidt és Császár gőzmalom általi átvételig kézben tartotta azt, olyan lakók kezébe adva a lakásokat, mint az Oktogon négy épületét (1872–1874), az Egyetemi Könyvtárat (1873–1876), illetve számos középületet megálmodó Szkalnitzky Antal, a ház pedig időközben újabb lépcsőkkel, valamint számos kisebb-nagyobb átalakítással próbálta tartani a lépést a változó korral. Ennek részeként 1927-ben a két udvar közti szárnyon megjelenik a Hikisch Rezső tervezte negyedik emelet, tetején a ma is elérhető terasszal.
Az államosítási hullám részeként a Budapest ostroma során súlyos sérüléseket szenvedett, köznyelvben ismert nevét – Szabad Sajtó udvar – Petőfi Sándortól kapó házat 1946–1949 közt még a grófi család szabadította meg a háborús sebektől, három évvel később azonban a magyar állam tulajdonába került. Már-már úgy tűnt, hogy az meglepően jó gazdája lesz a háznak, ugyanis két lépcsőben (1956–1957, 1964–1967) helyreállították, sőt, a díszerkély vaskorlátját is újra elkészítették, az épület azonban azonban ezt követően pillanatokon belül újra lejtőre került.
Ennek alját szerencsére máig sem érte el, a helyszínen járva azonban egyértelmű:
minél gyorsabb beavatkozásra van szükség, hogy a magyar történelem számos eseményét átélő házat a következő évtizedekben is a városi autópályává vált útvonal mentén lássuk.
A hibákat már az 1981-ben született, kétszáz oldalnál is hosszabb tudományos dokumentáció is felsorolta, ám a lista az azóta eltelt közel negyven évben még tekintélyesebbé bővült.
A környék egyik legidősebb, értékekkel teli épületeként nyilvánvalóan műemléki védettséget élvező, de történelmi jelentősége miatt is jelentős ház kapuján átlépni önmagában is komoly nehézségek elé állítja a beosonni vágyó városi felfedezőket, a zártság azonban a belső tereket látva teljesen érthető. Az ugyanis kisebbfajta csodával ér fel, hogy a teljes egészében önkormányzati tulajdonú, számtalan üres lakást rejtő épület lakói még mindig hazatérhetnek ide, hiszen a romantikus átépítés részeként csodás oszlopokat kapott, oszlopfőiben lófejeket rejtő főlépcsőházat az ezredforduló körül tartógerendákkal dúcolták alá, az udvaron megpihenni vágyó függőfolyosókat masszív fémszerkezetek tartják a helyükön, a vakolathibák, a hiányos díszek, illetve a szennyeződések pedig az épület külső és belső képét is jócskán rontják:
Még mindig nincs késő közbelépni, de az elmúlt évtizedek okozta károk helyreállításához jókora összegre lenne szükség, ennek előteremtése pedig a fővárosi épített örökség helyzetét látva igen nehéz vállalkozásnak tűnik. Így csak remélhetjük, hogy az épület nem jut a szomszédos tömb, vagy az elmúlt hónapok bármelyik műemlékmentésnek álcázott, de valójában a város egy-egy szeletét hosszú előkészítés után nemes egyszerűen csak kitörlő projektjének sorsára.
Ennél ugyanis jóval többet érdemelne, főleg, hogy a város egyik legfontosabb – és egyben legforgalmasabb – útvonala mentén fekszik, így értékeit látva teljes joggal állunk értetlenül az állapota előtt.
